Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ
Az öreg Szentgyörgyi halála beleütötte az utolsó szeget a magyar színészet régi nagy korszakának koporsójába. A mult század hatvanas éveivel kezdődött az a körülbelül ötven évig tartott kor, amelynek hősei Blaháné, Tamássy, Halmi, Nagy Imre, Gabányi Árpád, Ujházy voltak és még néhány kiemelkedő kortársuk. Ez a kor építette ki a színművészet kultúráját, az addig csak ösztönnel, autodidakta módon dolgozó színészből tudatos művészt csinált és egy tárgyilag azonos stílust fejlesztett a régi egyenetlenség helyére. Ez a fejlődés a Nemzeti Színház színpadán ment végbe, de jó része volt benne Kolozsvárnak is, mint a fővárosi színház előiskolájának. Két név e kor művészei közül teljesen Kolozsvárhoz fűződik: E. Kardos Gyula és Szentgyörgyi István. Az egyik a tragédiák ábrázolója, a másik a jellemszínész. Bánk és Tiborc.
Nagy kár, hogy Szentgyörgyi csak ritkán, néhány napos vendégszerepléskor játszott Budapesten s így sajátságos, eredeti művészete beszorult Kolozsvár falai közé, az ország nagy közönsége inkább hírből ismerhette. Pedig igazi művész volt, erős egyéniség, külön színjátszási hangot dolgozott ki magának hetven évre terjedő hosszú pályája folyamán. Szerepei, melyekben tehetségének teljessége érvényesült, nagyobbára elavultak. A népszínművek jellemalakjaiban volt a legnagyobb, mert ezekben kongeniális volt a kispolgári színezetű emberi lénye is. De színészi skálája ennél szélesebb volt, Falstafftól operettszerepekig terjedt. Megvolt benne az a szerencsés adomány, amit jellemhumornak lehet nevezni: a szerepek humorát belülről, karaktervonásaikból alakította ki. Legnagyobb ereje azonban az volt, hogy kitünően tudta az érzést mozdulattal kifejezni, - voltak jelenetei, melyekről ma is boldogan beszélnek, akik valaha látták, pedig csak egy-egy rendkívül kifejező mozdulat volt bennük. Tiborca, legismertebb szerepe, azzal válik emlékezetessé, hogy a szegény magyar jobbágy nyomorát, elnyomottságát úgy tudta megjátszani, a karakternek olyan összesűrítésével, amellyel ez az alak bizonyos fölényt nyert, egy évszázados szenvedés szószólójává lett. Stílusa egy olyan korban alakult ki, mikor a közönség még nem érte be a fődolgok kidolgozásával s a mellékesebbek egyszerű jelzésével, a színésznek magyarázni is kellett a szerepet. Ezért részletezőbb volt, mint a mai színészek, de a markáns vonásokat mindig ki tudta emelni. Minden alakításában benne volt a belső igazság, a színész teljes azonosulása a szereppel.
1842-ben született, átélte a magyar színészet legnagyobb, alapvető korszakát, amely a vidéki színészetnek is virágkora. A színpadról kisugárzó fényhez ő is adott egy sugarat. Az erdélyi magyar kultúra elvesztette vele egy a multhoz fűző erős kapcsát.