Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: Bemutatók

Az orosz Katajev egy Németországban is nagy sikert aratott vígjátékával, A kör négyszögesítésé-vel ismertetett meg az Új Színház. Felépítésében, szerkezetében és hatáseszközeiben teljesen az ősi hagyományoknak megfelelő vígjáték, a komikuma egyes jeleneteiben egész közel jár a bohózathoz. Nincs benne semmi forradalmi, nem lep meg sem új formaalkotásokkal, sem az emberábrázolás, vagy hatáskeltés új módjaival. A tömlő régi s a bor sem nagyon új, amit az író beletöltött. A jókedvű nyomor, amelyet a fiatalság könnyelműen visel el, ősrégi téma, már Murger előtt is megvolt. Hiányzik a derüs kis darabból mindaz, amit irodalmi emlékeink alapján megszoktunk orosznak tekinteni: a töprengő nehézszívűség, az a megrendítő komolyság, amellyel az orosz írók önmagukat és az életet szemlélik. Olyan könnyűvérű emberek, amilyenek itt komédiáznak, nem képzelhetők el a régi orosz íróknál.

Próbálták Katajevet és darabját úgy beállítani, mintha valami ellenforradalmi vagy szovjetellenes éle volna. Ez tévedés. Szatírikus vígjátékot írt, a szovjet révén beállott állapotokat szatírizálja, de egyáltalán minden ellenzéki szellem nélkül. Belülről szatírizál, egészen úgy, ahogy a polgári szatírikusok a polgári rend furcsaságait és bajait. A szovjetet adott dolognak veszi, a gúnyja olyan, mint az öngúny. Valószínű, hogy eredeti orosz formájában ez még inkább látható, mert alapos a gyanú, hogy legalább a mi színpadunkra in usum delphini átdolgozással került a darab. Hogy a lakáshiányból mindenféle komplikációk származnak, hogy ha két fiatal házaspár egyetlen szobában él, ebből sok furcsaság kerekedik, ezt meglátni és kifogásolni még nem ellenforradalom, talán még Szovjet-Oroszországban sem. Nekünk exotikumszámba megy a házasságnak az a könnyű felfogása, amelyet itt látunk: a párok elmennek az anyakönyvvezetőhöz és már meg is van akár a házasság, akár a válás és új házasság. Az embereknek annyi minden újat kell tanulni mindennapi életük apró dolgaiban is, hogy minduntalan meg kell nézniök egy törvénykönyvben, mit csináljanak, hogy kell viselkedni a férjnek, feleségnek, etikus-e valami dolog, vagy sem. Ez mind a szovjet-viszonyok frissenmázoltságának rovatába tartozik: mindenki diák, akinek folyton tanulni kell. A tipikus alak a fiatal diáknő, aki mindig vastag könyvek csomagjával jár, minden körülmények között leül vagy leheveredik biflázni a szovjetfilozófusok és törvényhozók munkáit.

Ha ezek a furcsaságok nem volnának, akkor a darab egészen a bohémhumor levegőjében élne. Két bolondosan könnyelmű emberpár, akik a házasságot époly kevéssé veszik komolyan, mint bármi mást. Alig hogy hazahozzák a fiúk az anyakönyvvezetőtől az új feleséget, máris sietnek kikezdeni a lakótárs párjával s a feleségcsere nekik ép olyan gyorsan és könnyen megy, mint a nőknek a férj-csere, - egyszerű chassée-croisé az orosz négyesben. Ez a kergetődzés friss jókedvvel, komikus jelenetről komikus jelenetre folyik, mindegyik alaknak kialakul annyi arca, amennyi éppen kell egy ilyen könnyű vígjátékban, minden jelenetben akad jócskán nevetni való a nézőnek s a kritikus is konstatálhatja, hogy nem kell összeráncolni a homlokát és jó lelkiismerettel mulathat együtt a közönséggel.

Az Új Színház előadása minden tekintetben kielégítő. A rendezés, Vajda Pál munkája, értékesíteni tudja a darab minden hatását. Öt szereplője van a darabnak s mind az öt megállja a helyét. Elsősorban Orsolya Erzsi, aki teljesen kerek, hézagnélküli alakot csinál a biflázó szovjet-lányból s magából a jellemrajzból hozza ki a komikumot, eszközeinek kitünő felhasználásával. Peti Sándor, Apáthy István, Karácsony Piri is kifogástalanul csinálják a maguk dolgát, Harsányi Rezső pedig egy meglehetősen fölösleges alakot tesz játékával elfogadhatóvá. Derék és tehetséges színészek ilyen jó munkája magában is megérné a közönség érdeklődését.

Katajev darabját megelőzően Turgenyev Leánykérés c. ismert egyfelvonásosát játszották, túlságosan bábszínházszerű modorban. Itt főkép Mészáros Giza ízes humorát élveztük. Harsányi Rezső és Baróthy József játsszák a másik két szerepet, a szolga néma szerepét Jákó Pál.

*

Versenytárs nélkül nincs igazi siker sem az üzletben, sem a szerelemben, mondja Lengyel Menyhért s ebből indítja el új darabját, a Caruso vagy Ramses-t. A végén aztán odajut, hogy az asszonynak nem elég sem a lírai Caruso, sem az erőszakos Ramses; olyan Caruso kell neki, aki néha Ramses is tud lenni. A kiindulópont és a végpont egyforma elmésségű aforizma, ami pedig a kettő közé esik, egy olyan írónak a tréfálkozása, akinek néha kedve telik a saját különös ötleteiben. Felújítja a régi operett Celestin-Floridor figuráját, Carusót bősz konkurrenciába keveri Ramsesszel, vagyis önmagának tudatosan kidolgozott ellentétével a cigarettapapírüzletben és a szerelemben egyaránt, a verseny a végletekig megy a nőért, egész addig a pisztolylövésig, amellyel Ramses állítólag leteríti Carusót s csak a törvényszéki tárgyaláson derül ki, hogy a gyilkos és a feltalálhatatlan hullájú áldozat egy személy. A valószínűtlen dolgok burleszk feszítéséből áll a darab, - nem mindig azzal a jókedvvel, amely az ilyen komédiázáshoz kellene és még kevésbé mindig azzal a szédületes tempóval, amely a nézőt ellenállhatatlanul ragadná a hihetetlen dolgok elhivéséig, illetőleg addig az önfeledtségig, amikor már nincs az ember számára semmi hihetetlen. Valahogy nem jön ki a dolog igazi íze, - a jó márkájú bor nem jó évjáratban termett, megvan a sajátságos aromája, de nem olyan erős, mint amilyennek lennie kellene. Nekem az az érzésem, hogy tévedés történt a témában. Ez nem annyira színdarab, mint inkább filmtéma. Filmen nagy hatásokat lehetne kihozni a modern reklám képszerűségének kiaknázásával, a Caruso-Ramses kétéletűség villámgyors és sűrű változásaival, amelyekhez a színpad apparátusa nehézkes, a játéknak térben lebegő könnyűségével, amelyben nem lehet érezni a szereplők súlyát. A színpadon ez sohasem érhető el teljesen. A Kamaraszinház rendezése érezte ezt az utóbbi feladatot, de nem tudta az előadásban megoldani. A játékos-táncos stílust nem tudta következetesen végigcsinálni, a szinészek, az egy Uray Tivadart kivéve, vagy kiesnek belőle, vagy bele se kezdenek. Az embernek minduntalan az az érzése van, mintha az előadásban nem a darabban levő persziflázst csinálnák, hanem persziflálnák magát a darabot s ez az érzés bizalmatlanná tesz a színpad iránt. Hasonló elégedetlenséget kelt az, hogy a játék súlya nem egyezik pontosan a darabban történő dolgok súlyával, az irrealitásra épített jelenetek akaratlanul is kelleténél reálisabb színt kapnak. Emlékszünk egy Moliére-előadásra és a Bunbury előadására, ahol jobban, hatásosabban csinálták ezt a mókás stílust.

*

Az irodalmi betyár-romantika ősapja báró Eötvös József, a Falu jegyzője Violájából lett a későbbi népszínművek lovagias, rokonszenves, mondhatni lírai betyárja, a társadalmi rend - előbb a jobbágy-rendszer, utóbb a Bach-korszakbeli elnyomatás - áldozata, akit nem saját bűnöző hajlama sodor a törvényenkívüli állapotba, hanem a körülmények keserű kényszere. Ezt a fehérvérűségben kimúlt romantikát próbálta meg csináltságaitól megtisztogatva ujrafogalmazni a Pusztai szél-ben Hunyady Sándor. Megtartotta a külső requisitumokat: a csárda ivószobáját a söntéssel, a kecskelábú asztalokat, hosszúnyakú borosüvegeket, a kacér csaplárosnét, a zsörtölődő vénasszonyt, a pandúrokat stb. Ezek a külsőségek csaknem változatlanul kerültek át az új darabba. De a betyár nem a régi szentimentálisan szerelmes, cigány mellett mulató, jószívű típus. Hunyady nem keres enyhítő körülményeket a számára, bizony csak haramia ez, félvad durva rabló, aki megöl három szegény parasztot a gatyájukért, az asszonnyal csavartatja a lábára a kapcát s nem is sokkal különben bánik vele, mint a kapcájával. Hogy mégse váljon merő bűnügyi alakká, az író a betyár alakjába igyekszik belevinni valami nagyszabású vonást: a nádas kivert bikáját csinálja belőle. Ha haramia, hát haramiának nagy. Az akasztófa árnyéka vetíti rá a komorságot. Ezzel az író a régi naiv romantika helyett valami új, modern romantikát próbál keríteni az alakja köré. S míg a régi betyár mindig hetyke-fiatal volt, a Hunyady betyárja már vénülő farkas, a szerelmében már nagy adag keserűség van; érzi, hogy a nő kicsúszik kezéből, hogy már csak pénzért és erőszakért tud szerelmet kapni. Ez erős motivum, jó drámai mag volna, ha ki volna fejlesztve. Szóval a betyár alakja egészséges írói megérzéssel van koncipiálva. A koncepciót azonban nem értékesíti úgy, ahogy lehetne, sem az író, sem a színész, sem a rendező. Csortos, amint először belép, teljesen tudja éreztetni a betyár zord nagyságát, komorságát, a mögötte sötétlő sűrű árnyékot. A továbbiak folyamán azonban már egyhangúvá lesz: mindig egyformán zord és komor, a póza, beszéde, mozdulata változatlan. Egy mindig, mindig rosszkedvű, mogorva ember a színpadon. Az író nem tette változatosabbá az alakot, nem adott neki modulációra alkalmat, a színész nem használja ki a modulálásnak még a megadott csekély lehetőségeit sem, a rendező pedig nem vette észre ezt az egyvonalúságot, amely elkerülhetetlenül elválasztja a nézőteret a színpadtól. Itt sebesül meg legelőször és legsúlyosabban a darab és az előadás.

A másik nagyszabásúnak elgondolt alak a csaplárosné. Vad, szinte elemi jelenség, csupa ösztön és érzék, szerelmében és bosszújában féktelen, férfiakat az érzékiségével magához ragadó. A vénülő betyár durvaságát, hanyatló férfiasságát már megúnta, a fiatal pandúr szelídebb szerelme ejtette meg, de nem vonja meg kacérságát sem a fiatal kapcabetyártól, sem a huszárhadnagytól. A szerelme a pandúr iránt a veszedelemmel nő, vad lánggal lobog fel, mikor a pandúr őmiatta levágja a huszárhadnagyot és vad bosszúba fordul át, mikor a betyár a pandúrt a statáriális hatóság kezére juttatja. Együtt töltött éjszaka reggelén pandúrkézre adja a betyárt és megtisztult szerelemmel áll kedvesével a statárium elé. Romantikus elképzelés szerinti alak ez, de van benne szilaj természeti erő s a koncepció nagyjában-egészében következetesen és jó írói érzékkel van kifejlesztve. Játékában is ez a legtökéletesebben kihozott alak. Némi külsőségeken kívül alig vannak ethnográfiai vonásai, mint elemien emberi jelenség van beállítva. Gombaszögi Frida játéka nehéz színészi feladat hiánytalan megoldása. Szinte kisüt belőle és mégis osztentáció nélküli az asszonyi érzékiség, széles skálán játszik, mindig biztos és erős hangokon, nincs fáradt pillanata, vadságában is asszony, finomabb és lágyabb anyagból való. Ez az alak és ez a szerep a vigasztaló a darabban és előadásban.

A statárium-jelenet a harmadik felvonásban jól van megcsinálva; végre a betyárnak is alkalma van embervoltát megmutatni. De megzavarja az egész jelenet érdekességét a huszárhadnagy nagyon is nyilvánvalóan hamis esküje, - túlságosan látszik, hogy ez csak expediens, az író nem tudott egy helyzetet kielégítően megoldani, nem tudta a pandúr felmentését máskép megcsinálni. Semmi sem esik rosszabbul, mint az írót abban a kényszerhelyzetben látni, amikor kénytelen egy tessék-lássék expedienshez folyamodni.

Egy sereg más alak mozog még a Vígszinház színpadán, de való élete, felismerhető arca csak a ravasz vén kapcabetyárnak van, - ezt a neki szokatlan szerepet Rajnai jól megjátssza, csak elvétve érezzük ki kitűnő maszkja, beszéde, mozdulata alól azt a színészt, akinek nehéz benne maradni egy minden eddigi szerepével ellenkező szerepben. A másod- és harmadsorban szereplő alakok, főleg a pandúr fontos alakjának színtelensége is fokozza a darab egyensúlyának labilitását. Nem az a baj, hogy novellisztikusan van szőve a cselekmény, hanem az, hogy változó tengelyen forog, nem mindig az a motivum van premier planban, aminek kellene. Ezért támad nehezen az érdeklődés és közben is minduntalan lankadozik. Végeredményben mégis van benne fokozás: az első felvonás unalommal fenyeget, a másodikban már vannak érdekes fordulatok, a harmadik a legérdekesebb. A dikció, némely fölösleges nyerseséget leszámítva, írói kéz műve, vannak nagyon szép mondásai. A színészek közül Hajmásy Miklós, Törzs Jenő, Jávor Pál, Vágóné, Makláry végeznek tőlük telhető jó munkát, egy ici-pici kis szerepben ki kell emelni Bárdi Ödön játékát.

*

Erdély most már a második írót adja a budapesti színpadnak: Indig Ottót, kinek A torockói menyasszony című vígjátékát a Belvárosi Szinház mutatta be. Mindjárt meg kell mondani, az új író bemutatkozásával egy olyan tulajdonságáról tette le a vizsgát, amely a legritkább a mai irodalomban az egész világon: van jókedve. Minden keserű íz, gúnyolódás, fanyarság nélkül, naivul tud mulatni és mulattatni. Ha ezt a jó tulajdonságát megtartja, még sok olyan sikere lehet, mint most. Ma, amikor mindenki, mértéken felül is, kesereg és panaszkodik, mindenki hálás egy kis jókedvért, amely legalább pár órára megmutatja, hogy a világ mégse csupa sötétség és köd.

Az anyag, amellyel Indig Ottó dolgozik, nem elsőrendű. Egy torockói falusi lányról egy közigazgatási baklövés révén az a hír terjedt el, hogy zsidó s végül kiderül az akta baklövése, - ez inkább ujságírói cikktéma, mint irodalmi anyag. De ahogy ezt a témát színpadra formálja, abban már egy jó színpadi író mutatja meg magát, aki ért a színpadi adagolás és tálalás mesterségéhez.

Mály Gerő van a színpadon, mikor a függöny az elején szétválik. A torockói - persze román - jegyzőt játssza, ül az íróasztalánál. Mindjárt a harmadik szavával mond valamit, amitől a nézőtéren felharsan a szívből jövő kacagás. Nem valami különös elmésséget mond, csak olyasvalamit, amin nem lehet nem nevetni. Ez az író, mindjárt meglátszik, érzi a színpadi akusztikát, öntudatlanul is tudja, mit kell mondani az alakoknak, hogy hatásuk legyen. Jönnek aztán sorba az alakok: a tanító, Herskovics kocsmáros, Patkó Nagy Rózsi, a zsidóvá tett parasztlány, ennek vőlegénye, a szilaj kis parasztlegény, mindegyik olyan jelenetben, amelyben minduntalan mondhatnak valami jóízűt s ezekből a mondásokból máris a néző szeme előtt van a szereplők arcából és sorsából annyi, amennyi a darabhoz kell. Közben pedig látjuk, hogy az íróban van tapintat: keresztényeket és zsidókat kever össze, szó esik a zsidósorsról, szó esik arról, hogy a parasztlegény a falu csúfjává válna, ha zsidólányt venne feleségül, de mindezt úgy tudja színpadra vinni, hogy se jobbra, se balra nem sért meg semmi érzékenységet. Minden alak rokonszenves, tehát érdekes, mert mind, külön-külön és együttvéve le van öntve a humor glazurjával.

Az első felvonás a legmulatságosabb, az expozició ad legtöbb alkalmat a jó mondásokra, a továbbiakban már a cselekvény bonyolódására kell vonni a figyelmet. Itt már kissé mutatkozik az alapanyag másodrendű minősége, de az írónak sikerül elleplezni a mese szövési hibáit. Ahogy Herskovics kocsmáros buzgólkodik, hogy a parasztlányból jó zsidót neveljen, ahogy megmutatja toprongyos falusi zsidó figurája alatt a jó szívét és természetes okosságát, ahogy bizonyos, mondhatni lelki finomsággal abbahagyja a leány térítését, amint megtudja, hogy mégse zsidó, abban van írói tapintat: minden tendencia nélkül tudja végig vinni a zsidó zsidóságát, a keresztények keresztény voltát. Még jobb, ahogy a parasztlány, mikor zsidóvá válása miatt kicsúfolják és üldözik, lassankint dacos szolidaritást kezd érezni a zsidósággal, - itt már lélektani érzék is van, ha akarom, finom alluzió a zsidók tudatos, érzékeny elkülönülésének magyarázatára. Csak egy részletben lépi át az író - akkor is csak egy vonallal - a jókedvű tapintat, a tendenciátlanság határát: a katonaszökevényeket rejtegető és leleplező jelenetekben. Itt úgy érezzük, ez a Herskovics már túlságosan jó. Annyival inkább, mert maga a motivum fölösleges, csak az idő kitöltésére való.

A torockói etnografikumból csak külsőségeket ad az író, - ez a történet úgyanígy lejátszódhatna bármely más faluban, viszont nagyon érdekes az, ahogy a román impérium folytonos jelenlétét jelzi, nemcsak a díszlet külsőségeivel, mint térkép, arckép, románnyelvű hivatalos plakát, stb., hanem a színpadon tükröződő életben is. Nagyon finom kézzel csinálja, az egész csak olyan, mint az üveglapon az enyhe homályt keltő lehellet. Semmi politika nincs benne.

Az előadás sikerét négyen csinálják: Dayka Margit, aki az ideiglenesen zsidóvá tett parasztlányt játssza üde fiatalsággal, természetes egyszerűséggel és jókedvű pattogással. Gózon Gyula, aki a kocsmáros alakjából csinál valódi jellemképet, Mály Gerő, aki a jegyzőt játssza ellenállhatatlan humorral és Gyergyai István, aki a parasztlegényből csinál ízes, jó alakot. Kiválik Gombaszögi Ella pompás karakterizálása egy gazdag zsidóasszony szerepében, - az alak humoros vonalát megtartva is bizonyos méltóságot tud mutatni.