Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · Német irodalom

Joó Tibor: Az ember és a technika
Spengler új könyve

Nem illő ugyan kritikát érzelmi nyilatkozatokkal kezdeni, de ez alkalommal a kritikus kénytelen előrebocsátani, hogy kevés könyv fordult meg mostanában a kezén, mely ennyire sivár hatást keltett volna. Nem azért, mert következtetései szélsőségesen pesszimisztikusak, hanem e pesszimizmus okai és formája folytán. Az érzelmi dolgok körül különben is baj van a könyvvel. Nem vitatható, hogy az érzelmek bizonyos fokig a legtheorétikusabb munka keletkezésében is részesek: minden elméleti alkotás bizonyos alapérzésből sarjad ki, irracionális és impresszionális eredetű meggyőződésből. De az igazi tudós munkáját éppen ennek az érzelmi elemnek a megtisztitása, a ráción való keresztülszűrése és tárgyiasítása jellemzi. Az elme megküzd a bármily tetszetős emberi gyengeséggel. Ahol ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk, ott többnyire az érzelmi meggyőződésben való tetszelgésről, szentimentalizmusról van szó és nem sok jó mondható a tudományos érdemről. Ez a rendkívül elegáns kiállítású kis könyv is művészi és hatásos irodalmi alkotás, figyelemreméltó jelensége napjaink szellemi életének, de a tudomány számára semmiféle eredményt nem jelent. És éppen hatásos formája miatt határozottan szembe kell szállani tanainak jogosulatlan pesszimizmusával.

A Nyugat Alkonya szerzőjének új műve Der Mensch und die Technik címen «Beitrag zu einer Philosphie des Lebens» és készülő nagy művének a vezető gondolatait és gondolatmenetét adja elő, mint az előszó jelenti. A bevezető fejtegetéseket röviden összegezve: - Az élet harc és a technika az élet taktikája, tehát a legtágabb értelemben kell e szót venni. Az emberi technika csak egyik és pedig legtökéletesebb faja az élőlények technikai-taktikai tevékenységének. Az élőlények két csoportba oszthatók: növényevőkre és ragadozókra s ennek megfelelően a technikának is két célja lehet: védekezés és támadás. Az ember a legtökéletesebb ragadozó, s főjellemzői, hogy nem csupán egyes lényeket, hanem az egész természetet iparkodik «zsákmányul ejteni», továbbá, hogy személyes megfontolással választja ki a taktikai eljárást, nem a fajban letéteményezett ösztön változatlansága készteti, s hogy végül vállalkozásokra társul. Ezekből a diszpozicionális forrásokból fejlődött ki az emberi civilizáció, a technika az élet taktikájaként. Spengler igen megvesztegető módon, de nagyon gyenge tudományos érvekkel vonja meg az emberi civilizáció fejlődését ezekből az alaptényezőkből kiindulva egészen korunk állapotáig. Bennünket a könyv ezen a ponton kezd különösen érdekelni.

Spengler ezen a vonalon is a nyugat alkonyának sivár előképéhez jut. A hanyatlásnak három szimptomáját jegyzi fel: a vezető szellemek fogyása, «a kezek lázadása» s a technika monopóliumának elvesztése. Abban a világképben, melyet e könyv vázol, Spengler egy szerény szögletecskét sem engedélyez a magas erkölcsi élet, a művészet és a tiszta elmélet részére túlzott vitálizmusában, de magának a szellem erejének magas méltóságot biztosít, mint a legtökéletesebb ragadozó legtökéletesebb támadó eszközének és az embereket két csoportra osztja, a vezetők, a feltalálók és a vezetettek, a kivitelt végrehajtók osztályára. Az európai vezető szellemek a legtökéletesebb magaslatra vitték fel a civilizációt, a természet zsákmányul ejtésének a taktikáját a gép megteremtésével. És most bekövetkezett az, hogy a természet ellen létre hívott gép lesz az ember zsarnokává és a fehér ember uralmának s fausti kultúrájának aláásójává. A három felsorolt szimptoma ezt jelenti.

Legelőször is megfigyelhető Spengler szerint a technikától való csömör, a kiváló szellemek elfordulása tőle, s a tiszta spekulációhoz és misztikumhoz térése. Hálistennek ez valóban így van, de semmi okot sem látunk siránkozni rajta. Valóban, a technika elvesztette azt a központi helyét az emberi értékelésben, melyet ötven éven keresztül birtokolt és a szellemi életnek «intenzívebb» formái - szemben az «extenzív» technikai szellemmel - kezdik visszanyerni régi méltóságukat. Ezt a fordulatot természetesen Spengler «a legtökéletesebb ragadozó»-hoz nem tartja méltónak és attól fél, hogy technikai eredményei is veszendőbe mennek. Az azonban alig hihető, hogy az ember le fog mondani azokról az előnyökről, melyeket technikai felfedezései nyujtanak. Csak éppen nem lesz istene a gép, hanem eszközül fog szolgálni, nem a zsákmányolásban, mint Spengler szentimentális elképzelésében, - mely meglehetősen bántó az emberre nézve, ki talán mégsem pusztán ragadozó állat, - de a szellem fejlődésének az útján.

A második fenyegető jelenség az, hogy a mechanizáció következtében a vezetők és vezetettek közt igen kimélyült a szakadék; az előbbiek nagyszerű előnyökhöz jutottak, míg az utóbbiak jelentőségük, megélhetési lehetőségük tekintetében roppant alásüllyedtek; a két osztály lélekben is messze eltávolodott egymástól. Ennek az eredménye e tömegeknek a lázadása sorsuk ellen. Az öngyilkosságokat, a munkásmozgalmakat és végül a bolsevizmust is ide sorozza Spengler. «A kezek lázadása» ez. Itt csakugyan egy komoly és fenyegető ténnyel állunk szembe, de az sokkal összetettebb, mint Spengler látja, nem olyan egyrétű jelenség. Jól külön kell választani egyfelől azt, hogy a mechanizáció olyan társadalmi és gazdasági viszonyokat teremtett, melyek az emberiség nagy tömegeit valóban méltatlan, sőt puszta életére nézve végzetes sorba döntötték, attól a jelenségtől, melyről az amerikai Stoddard «Lázadás a civilizáció ellen», a spanyol Ortega y Gasset «A tömegek lázadása» című könyvét írta. Ebben az utóbbi esetben az történik, hogy az emberiség értéktelenebb tömegei a civilizáció által védett helyzetükben elszaporodva, felbátorodva és a technika hatalmát kezükbe kaparítva harcot indítottak az igazi magas szellemi értékek ellen és a maguk alantas materialisztikus és utilitárisztikus gondolkodását iparkodnak uralomra juttatni, s azokat az ideálokat, melyek az egész emberi kultúrát a mai magaslatra juttatták, sírba taszítani. A két jelenség több ponton kapcsolódik, de homogén jelenségnek semmi esetre sem tartható, hiszen a Gép az emberiségnek igen értékes elemeit is fenyegeti, viszont az értéktelenebb elemek meg éppen a soffőrt választották ideáljukul, Keyserling szavajárásával élve. Mindkét fenyegető jelenség megoldásra vár és minden bizonnyal meg is fog oldódni. Bízhatunk a modern szociálpolitika és a fajhigiéne jövőjében. De a megoldást semmiesetre sem a Spengler fajtájából való fatalista pesszimisták fogják hozni.

A harmadik kóros tünet az, hogy a fehér ember elárulta a maga világuralmát biztosító technikáját a színes népeknek, - kik közé Spengler Oroszország, keleti és délkeleti Európa népeit is besorozza, - s ezek most majd saját fegyvereivel fogják leigázni. S ezzel a mi fausti kultúránk is véget ér. Mert ez a kultúra csak az európai embernek igazi benső szükséglet, a fausti embernek. A színesek számára csak eszköz, mellyel Európát le fogják igázni, s azután az eszközt eldobják. Egész technikánk pusztulásba és feledésbe fog menni. Spengler súlyos hibának, árulásnak tartja, hogy a színeseket Európa civilizálta. Ezeket a szavakat európai ember, - még ha délkeleten is született, - csak a leghevesebb ellenérzésekkel hallgathatja. Mindeddig meg voltunk győződve arról, hogy az európai kultúra lelke nem a ragadozóé, hanem az az ige, hogy elmenvén tanítsatok minden népeket... És Európa küldetésének éppen azt tartottuk, hogy azt a magas műveltséget, melyet örökölt és továbbfejlesztett, elterjessze szerte e földön és minden népeinek birtokává tegye. Európa szerepe volt az egyetemes emberi kultúra megteremtése. Az európai kultúra - természetesen gazdag adaptációjával idegen kultúrák kincseinek - az egyetemes emberi kultúrává vált és komoly kritika alá sem vonható olyan aggodalom, mintha ez a kultúra, melyhez immár az egész emberiség jogot formálhat és formál is, sírja szélén állana.

Spengler azonban másként látja. Ő a véget látja és könyvét hősies gesztussal zárja. Nem lát kivezető utat és a pompeji-i legionárius magatartását ajánlja Európa számára, ki állva várta őrhelyén a gyilkos lávafolyamot. A legionárius bizonyára hős volt. Hős volt, mert hiszen valóban veszély fenyegette. De vajjon milyen hatást váltott volna ki, ha távol minden veszedelemtől harsogva enunciálta volna, hogy ő veszély tudatával bár, de kitart és hősön várja a halált, mely - messze késik pedig? Ez a gesztus volna az, mely Spengler egész elméletét sugalmazza? Bármint is van, ki kell mondanunk, hogy ezt a pesszimizmust és heroizmust mi a szűk látókörből és a tanácstalanságból eredettnek véljük. És nem hinnők, hogy ő lát helyesen, amikor megállapítja: «Nur Träumer glauben an Auswege. Optimismus ist Fähigkeit.»

Európa világuralmának vége, az bizonyos, de ezen csak az imperialisták siránkozhatnak. A világ meghódítása azonban a világ tanítása volt. Az is lehet, hogy Európa idegen földrész uralma alá kerül. De a kultúra életét akkor sem fenyegeti veszedelem már. És egy kultúrfilozófust ez a belátás megnyugtathatna.