Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · Fordítások

Komlós Aladár: Lövészárok
Carlo Salsa regénye - Fordította Kilényi Márton - Pantheon

Erről a háborús «regény»-ről is el lehet mondani azt a sok rosszat, amit társairól, sőt még azonkívül is egyetmást. Mindenekelőtt, hogy csöppet sem regény, csak időrendben összefűzött cédula-tömeg a szerző harctéri kalandjairól, tervtelenségében, az események véletleneitől kormányzottságában úgy viszonylik egy igazi regényhez, mint a régi kaldeusok feljegyzései a csillagok napi állásáról a modern csillagászathoz. Nem nyit mélyebb perspektívákat, csak fényképfelvételeket halmoz egymásra. De vannak olyan fogyatkozásai is, amelyek már nem a háborús élmény-anyag, hanem az író természetéből következnek. Carlo Salsának nincs elég finom szeme s csak a nagy dolgokat veszi észre, amiket mindenki lát. Például alig érdekli őt egyéb, mint a halál körülményei; kis túlzással azt mondhatnám, hogy az ember a halottnál kezdődik neki, illetőleg annál a katonánál, aki el fog esni. Van is a könyvében a hulláknak, testről leszakadt fejeknek, kezeknek és lábaknak olyan sokasága s a meghalásnak annyi változata, hogy ebben a tekintetben versenyen kívül áll az összes háborús regények közt, amelyeket ismerek. A harctéri halál tanulmányozására nincs gazdagabb adattár. A Karszton - írja Salsa valahol - a hullahalomból, amely állásaik előtt bűzlött, kiemelkedett egy térdkalács. A bakák úgy nevezték a helyet: «Kávéház a térdkalácshoz», s itt gyültek össze menázsiátvételre a sötétben. A dantei borzalmak e katonai színjátékból, de holttest-tömegből, amely a kapucinusok római templomának csont-szobraira és -ornamenseire emlékeztet, szintén alig emelkedik ki több, mint egy-egy térdkalács. Igen «egy térd és semmi más»... De csak azoknak a halála rendit meg igazán, akiket ismertünk és szerettünk. Salsa folyton változó alakjait nem ismerjük, s nyilván ez az oka, hogy eltünésük alig érint bennünket. Remarque, aki beérte négy-öt ember sorsának ábrázolásával, több művészi értelemmel csinálta a dolgát. Az ő néhány ütközet-leírását rémült együttérzéssel kíséri az olvasó, Salsa szűkszavúan felvázolt, rengeteg csata- és lövöldözés-epizódja hidegen hagy, noha különben nem is volnának érdektelenek.

A háborúutáni háborús regények majdnem mind leleplező szándékúak. A harctéren, megundorodva a hivatalos jelentések és a haditudósítások hatósági hazudozásaitól, sok ember fejében megfordult a gondolat, hogy egyszer meg kell majd írni a valóságot, ami a hősiességről terjesztett frázisok mögött rejlik. A «Lövészárok»-ban is nem egyszer elhangzik ez a kívánság. Az utóbbi évek majdnem mindegyik háborús regénye a legendák visszáját rajzolja, de egyik sem annyi keserűséggel, mint a «Lövészárok». Igaz, alig élt át bármelyiknek az írója is annyi borzalmat, mint Carlo Salsa, aki végigcsinálta a San Michele, a Santa Maria, a Mrzli Vrh és végül az osztrák hadifogság valóban pokoli borzalmait. Aztán meg Salsa könyve 1924-ben született meg, tehát még elég közel a háborúhoz, s így nem csoda, ha ez a sokat szenvedett író még nem tud tárgyilagosan beszélni a harctérről, még kevésbé gondol rá azzal a kegyelettel és vonzalommal, amely idővel életünk legrosszabb emlékei iránt is felébred bennünk. Csak a rettenetet és a komiszságokat látja meg a háborúban, a szép perceket, amelyek pedig mindenütt, még a harctéren is kivirulnak, ahol emberi lélek van, nem veszi észre. Nem ismeri az emlékezés édességét, mely a viszkető seb vakarásához hasonlít. Salsa látása a gyalogos katona háborúszemlélete. A harctéren a fegyvernemek közt volt valami osztálykülönbség-féle, s a gyalogos helyzete kétségtelenül olyan volt a hadseregben, mint a proletáré a polgári társadalomban. Salsa, aki ha háromszáz lépéssel az első vonal mögé kerül, már oly édesdeden alszik, mintha a legbiztosabb pihenőben volna: irígy és megvető haraggal tekint saját parancsnokságaira, de részvéttel gondol az átellenes árokban senyvedő ellenséges bajtársaira. A legnagyobb kötelességtudással, ugynevezett hősiességgel védi az olasz állásokat, az is előfordul, hogy vadászó kedve támad s fölöslegesen is lepuffant egy ellenséges bakát, szíve mélyén mégis a hátul lógókat gyűlöli. Hátul lógón nem a Hinterland felmentettjeit kell érteni. Már a tulajdon zászlóaljparancsnoka is «hátul lógó». Az mindenki, aki az első vonalba nemigen dugja ki az orrát, de hiúságból, stréberségből, kitüntetésre szomjazásból vágóhídra küldi az embereit otromba parancsaival. Salsának rögtön gyanus, ha valaki szépen van dekorálva; baka-ösztöne tudja, hogy nagy kitüntetéseket nem az első vonalban, hanem a parancsnokságokon, tehát «hátul» szokás szerezni. Egyik bajtársa ezt mondja s szavaival az ő gondolatait kis kifejezi: «A halál nem számít, tudjuk, hogy előbb-utóbb úgyis rámegy a bőrünk, ugyebár? De megalázó, demoralizáló, lesujtó, hogy így kell meghalnunk, hiába, céltalanul. A hazáért meghalni... az más volna. De elpusztulni ostoba és gyáva parancsnok miatt!...» Laikusok úgy képzelik a harcteret, mint valami egységes világot; a «Lövészárok» egyik érdeme, hogy megmutat egyetmást e világ rétegezettségéből... A harctéren egyízben távcsővel vizsgálva a szembenlevő árkokat, egy ellenséges katona fiatal arcát pillantottam meg, amint ugyancsak távcsővel, mifelénk kémlelt. Hogy-hogynem, egyikünk sem nyult a puskához, összemosolyogtunk. Carlo Salsával - mint könyvéből megállapíthatom - egyidőben szembenálltam a Mrzli Vrhen. Szeretnék vele is összemosolyogni.