Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · In memoriam
Vannak írók, akiknek halála meglepetést jelent, mert a világ már régen halottnak hitte őket. Schnitzler hirtelen elmúlása nem ilyen elkésett halál volt. Sőt ellenkezőleg: a drámának és a novellának ez a mestere nagyon is idő előtt halt meg. Szegényebbé tett minket halála: mert a hetvenedik év küszöbéhez ért ugyan, de azért írt volna még egy-két remek novellát és egyfelvonásost. Mert Schnitzler írói értéke nőtt a korával. Élete utolsó tíz évében írta legszebb könyveit.
Azt mondtam: mestere volt a drámának és a novellának. Korának legnagyobb német novelláit Thomas Mann írta, legnagyobb német drámáit pedig Gerhard Hauptmann. És mégis: Arthur Schnitzler mester volt, szuverén és mély művésze a lélek finom és minuciózus analizisének, éles, átható szemü meglátó, «Erweiterer des Wissens von der Seele», mint Alfred Kerr mondta róla és szuggesztív erejű, gyakran megrendítő ábrázoló.
Harmincöt-harminchat évvel ezelőtt újító volt a német drámában és novellában. Az «Anatol», a «Reigen» forrongást okozott a német színház életében, a «Leutnant Gustl» miatt kizárták az osztrák-magyar hadseregből. De nem ezek az egykor avangardista munkái a fontosak. Harmincötéves korában csak jó könyveket és drámákat írt, hatvan éves korán túl remekműveket. A «Fräulein Else»-t és a «Traumnovelle»-t. A fiatal Schnitzler munkái csak új témákat, új hangokat hoztak: az öreg Schnitzler írásai miniatűrségükben is nagy emberi dokumentumok. Három és fél évtized alatt rengeteget írt Schnitzler és csaknem minden munkája érettebb, gazdagabb volt, mint az előző. Oeuvre-je mégis egységes, teljes, harmonikus egész.
Fellépésekor ő volt - a közfelfogás szerint - a német irodalomban a «frivol», a «bécsi író». Mindig több volt ennél. Ő volt Bécs első igazi európai jelentőségű hangja a német irodalomban és ő volt az impresszionizmus, a finom játékos dekadencia, a századfordulói kesernyés, elegáns világfájdalom képviselője a német színpadon. Az előkelő pesszimizmus, a könnyed, de keserű mellékízű szerelmek, a csiklandozóan elmés budoárhangulatok mögé rejtett fanyar szkepszis csillogó virtuóza volt az «Anatol», a «Liebelei» és a többi korai Schnitzler-darab szerzője. Figurái még a régebbi szalondarabok, a századvégi Bécs sikkes alakjai, a mosolygó, finom amorózók, az «édes kislányok» és társaik, de jólfésült sekélyességük mögött már, hogy úgy mondjuk, kissé idegesen működő szív dobog. Már nem tudnak zavartalanul örülni az életnek, szeretnek borongani, tépelődni, bravúros szó- és csókcsatáik mögött már ott van az önboncolgató bizonytalanságnak, az elérhetetlen boldogság rezignált nemkeresésének fájdalma. «Könnyelmű melancholikusok» ezek, mint az Anatol-ban mondják, az Anatol-ban, melynek verses előszavában Hofmannsthal olyan szépen jellemzi az akkori Schnitzler-atmoszférát:
Böser Dinge, hübsche Formel,
Glatte Worte, bunte Bilder,
Halbes, heimliches Empfinden,
Angonien, Episoden...
Már élesebbek az agóniák és főtémákká nőnek az epizódok a fiatal Schnitzler novelláiban. Már megjelennek a csinos kis hadnagyok, akiknél a becsületügyi és kártyaadósság-problémák idillikus léhasága csúnya, nyomasztó, összeroppantó realitássá változik, vagy akiben a gondolkozó modern ember, az ébredező entellektüell fellázad a garnizon-nyegleség világrendje ellen. Már megjelennek a nagy színészek, akiknek igazi egyénisége elsikkad a sok színpad-egyéniség között. Már megjelennek Schnitzlernél a hétköznapok, a nagyvárosi ember középszerű életének lelki problémái, amelyek nem dekoratívek, nem «érdekesek», de néha darabokra tudnak törni néhány életet. Ezek a problémák ma már javarészt meghaladottak. De az igazi műalkotás túléli azt a problémát, amelyről szól. A jó kor-dráma, vagy kor-regény túléli a korát. A régi Schnitzler-írások ma is frissek, mert Schnitzler mindig bele tudott csempészni a kor-problémába egy csöpp örökkévalóságot. Kis, felületes epizódagóniák bonyodalmai során egy pillanatra mindig bele tudott világítani egy-egy igazi, fojtogató agónia mélyébe.
És ezek a fénylő pillanatok egyre tovább tartottak. Sok novella és darab («Casanovas Heimkehr», «Spiel im Morgengrauen», «Frau Beata und ihr Sohn», «Der grüne Kakadu», «Litteratur» stb.) követte egymást és Schnitzler emberlátása még élesebb, lélekanalízise egyre mélyreereszkedőbb, művészi formálása egyre pregnánsabb és sűrítettebb lett. És eljutott végül a «Fräulein Else»-hez és a «Traumnovelle»-hez. A Fräulein Else már teljes egészében nem más, mint hosszantartó, vakító fényű pillanat, egy nagy felvillanás, amely után örökké tisztán látjuk az emberi léleknek azt a részét, amelyet bevilágított. Egy kis banális polgári lány eseménytelen életének egyetlen és utolsó epizódja és agóniája száguld el előttünk, Elza kisasszony száguldó gondolataival és félgondolataival. Módszereivel (ha szabad módszernek nevezni) a gondolatok és képzetek szabad társítása, a nagy lelki monológ, a «stream of consciousness». James Joyce óriás-regényt írt ezzel a módszerrel: formátlanul, válogatás nélkül leírt mindent, ami hősének eszébe jutott. A maga eredeti mivoltában elénk hozta azt a zavaros őserdőt, ami az emberi lélek tudatos részéből átnő az öntudatalattiba. Schnitzler irdatlan regény helyett kis novellát írt: és parkirozta az őserdőt. Egy részletproblémát emelt ki a lélekből, válogatott, nyesegetett, operált és csak azt adta töményítve, ami a probléma szempontjából a lényeges. Műve nem grandiózus és mindent átfogó, mint Joyce-é: ehelyett tisztább vonalú, élesebb, megkapóbb. A végtelenből kiemelt egy pontot, de ebben a pontban is benne van a végtelen.
A «Traumnovelle» következett ezután: valóság és álom, józan polgári lélekfelszín és a mélyben kavargó, homályos «másik én» keveredésének csodálatos játéka. «Freudi» - mondták egyesek felületes fölénnyel erre a novellára, kétségbevonva eredetiségét. Pedig Schnitzler sohasem írt tételművet. A «Traumnovelle» csak annyira «freudi», mint amennyire «freudi» maga az emberi lélek. Ez a novella félelmesen komoly játék a legnagyobb pszichikai örvények fölött. A félig kimondott és ki nem mondott dolgok izgalmával van telítve: kevés van benne és egy kissé minden van benne.
Nagy essay kellene ahhoz, hogy kitérjünk Schnitzlernek minden írására. De meg kell említeni egyik legutolsó művét, a «Terese»-t, ezt a terjedelmes regényt, amely sok értékes részlete mellett sem tökéletes, mert Schnitzler itt nagy, átfogó témával, egy hosszú élet leírásával kísérletezett. Nem volt szerencsés ez a kísérlet, mert Schnitzler művészete mindig ez volt: kis témából, kis terjedelemben, nagyot írni. Egy kis szögletből tudott nagy perspektívákat megmutatni, egy részletkérdésben tudta a misztikus nagy összefüggéseket felfedezni... «Agonien, Episoden»...
Múló epizódjai, percnyi agóniái örökké fognak élni.