Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Transsylvanizmus
Tabéry Géza: Emlékkönyv - Kiadja az Erdélyi Szépmíves Céh

A háború előtti években alig volt hangoztatottabb jelszava a magyar irodalmi életnek, mint ez a kissé politikai mellékízű kifejezés: decentralizáció.

De nem valami őszintén, nem nagyon jó lelkiismerettel hangoztattuk. Biztos hogy megijedünk ha szavunkon fognak. Még vidéken is pesti írók voltunk; s csöpp kedve sem volt vidékre menni, akinek nem muszájt. Igazában nemhogy új erőt vártunk volna ettől: közelebb volt hozzánk a félelem hogy meglevő erőink is elsorvadhatnak ott. Elfúlhatunk valami rest és dilettáns mocsárban, mint a sodorból lemaradt folyóvíz. Csak egy sodor volt; a partoknál tespedés fenyegetett. Noha divat lett ismételgetni hogy a fősodor is, irodalmunk centrális árama, csak a partok tükrözésével gazdag, s minden nemes színét a partoktól nyerte. Vágyakozásunk a partok iránt alapjában elméleti és veszélytelen maradt.

A politika egy csapásra megcsinálta azt amiről a kultúra elméletileg ábrándozott: kényszerhelyzetet teremtett és karddal decentralizálta az irodalmat, olyan alaposan hogy a kis-Dunák és mellékágak amiket létrehozott, pár évig alig tudhattak a fősodorról, egészen önálló életre utalta őket a kardos vis major. A dilettáns mocsarak veszélye igazán közel volt itt; s bizonnyal vitálitásra vall, a magyar szellem vitálitására, hogy az elszakadt folyók közül egy legalább, az erdélyi, valósággal diadalmasan tör ki e mocsárból. Nemcsak nagy reménységei vannak, hanem már komoly művei, sőt chef-d'oeuvre-je és nagy halottja is, és, ami talán mégtöbb ebben a vonatkozásban, egységes szelleme s meggondolkoztató eszmei története.

Ezt a történetet mondja el Tabéry Géza, memoár formában, s nagyrészt anekdota-szerűen, a kortárs riporter közvetlenségével, egy élénken megírt könyvecskében melyet most adott ki az Erdélyi Szépmíves Céh. Érdekes olvasmány mindenkinek aki az erdélyi irodalmi alakulások fejlődésére és kulisszatitkaira kíváncsi, egy oly literáris mozgalom történetére, mely szinte egyedül áll a históriában; mintha a kultúrtörténet istenének egy nagyszabású experimentumát tanulmányoznád. De Tabéry könyve többet ad mint e külső történetet: alig van írás mely magát az erdélyi irodalom centrális eszméjét, a sokat-emlegetett transsylvanizmust oly érthetően és kevés szóval megformulázná.

Ez a transsylvanizmus teljes ellentéte annak a politikai és közjogi irredenta dacnak mely a régi Magyarország ideológiájának szellemében az új sorshoz és helyzethez illő irodalmi attitüdnek látszanék. Talán ez okozta, hogy Magyarországon eleinte bizonyos bizalmatlansággal néztünk rá: láttunk valami forrongó provinciális dilettántizmust, mely önálló irodalmat akar játszani s nem átallná a megszabdalt országot szellemileg is darabokra hasogatni. Ugy éreztük: csak egy magyar irodalom lehet, s titkos rosszalással hallottunk minden olyan szót, mint «erdélyi lélek» és «erdélyi gondolat». S ha már «erdélyi lélekről» beszéltünk, akkor ezen a szón valami régit és nem valami újat akartunk érteni, valami bethlengáborit és keményzsigmondit; pedig az új erdélyi irodalom szelleme nem a multba hanem a jövőbe fogózik, s nem a jövőt nézi a multak szemével, hanem a multat is a jövő szempontjából.

Ennek az egyetlen biztos jövőnek amelyre Erdély támaszkodhatik, szimbóluma Tabérynál a Macaulay-ország.

«Macaulay mondja hogy a kormánypálca kieshetik kezeink közül. Előre nem látott események a legmegalapozottabb politikai terveket halomra dönthetik. A siker elfordulhat zászlóinktól. Mégis van győzelem amire vereség nem következik. Mégis van valahol egy ország mely fölötte áll az elmúlás törvényeinek. Ez a győzelem a szellem győzelme a nyerserőn, és ez az ország a szabad lelkiismeret, az irodalom és művészet örök birodalma.»

«Több mint tíz évvel ezelőtt történelmi kényszerűségből, akarata ellen került az erdélyi magyarság ebbe a Macaulay-féle birodalomba» - folytatja Tabéry. - «Mind élesebben világlott ki a kezdet éveinek világnézeti küzdelmeiből az a felfogás hogy a kultúra nem az államhatalom eszközeinek segítségével, hanem azoknak ellenére lett naggyá és ha kifejlődött, mindig csak az anyanyelven fejlődhetett ki. A mi magyarságunk sem veszett el tehát azzal, hogy elszakíttattunk a magyar hatalomtól. Sőt ha ez az elszakított magyarság valóban kultúrát akar jelenteni az emberiség számára, úgy házakon és határokon felülemelkedve kell harcolnia a szellem uralmáért.»

Ezt a büszke felülemelkedést a politikai esetlegességeken, a kultúrának ezt az önfüggetlenítését minden nyer erővel és hivatalos hatalommal szemben talán csak az a néptöredék termelhette ki lelkéből melynek fiatal nemzedéke már alig kapott meg valamit őseinek kultúrájából az iskolában, «tanítók, politikusok vagy társadalmi tényezők» jóvoltából: hanem még a Bethlen Gábor nevét is a Benedek Elek gyermekujságjából kellett megtanulnia. A szerencsétlenség értékké vált mert magával hozta hogy a kultúra megvesse a politikát, s konzervatív és haladó szellemek találkozhassanak oly magas és emberi világnézet egységében mely tul van a nemzeti ellentétek átok-szféráján és a politika antikulturális ideológiáin.

Ez a jelentősége annak az irodalmi «plein-air parlamentnek», a marosvécsi tölgyek alatt!

Az erdélyi irodalom román történetírói állapították meg hogy az erdélyi magyar irodalomban «több az irodalmi etika mint a magyarországiban». Igaz ez? Ha igaz, nemcsak annak kell tulajdonítani, amire Tabéry céloz: hogy az erdélyi írók közül egysem él tollából, s ezért nem süllyed hivatásuk soha mesterséggé. Az erdélyi irodalmi etika mögött maga a transsylvanizmus áll: egy emelkedett, egységes világnézet mely minden írót többé-kevésbé lelkesít, s túlemel a pártok törtetésén épúgy mint az egyén céltalanságán.

És a szabadság. Az a nagyobb irodalmi és eszmei szabadság amit ez a világnézet jelent, s amiből táplálkozik. Mert a politikai nyomottság jól megfér az eszmei szabadsággal, s gyakran azt meglepően kitágítja.

Miben találjuk mi az új erdélyi irodalom külön értékét, igazi ajándékát, mit hozott voltakép? Reményiknek szép versei, Tamásinak ízes novellái vannak; s a Fekete Kolostor valóban remekmű. De Kuncz épúgy lehetne nyugatos író is; és Tamási regionálista. Hol a gyökeres erdélyiség, a külön irodalmi tradició? Kemény Zsigmondhoz époly köze van számos magyarországi írónak mint az erdélyieknek; sőt a Gulácsiak, Nyirők, vagy Tamási legújabb könyve is, inkább a könnyű Jókait idézik... De itt van a transsylvanizmus, amit nem lehet nem látni: egy egységes eszme, világnézeti közösség és erő.

Ez a transsylvanizmus nekünk akik mindig a kultúra függetlenségét hirdettük a politikával szemben, s elsőbbrendűségét a «határok és hazák» hatalmi ideológiája fölött, nem lehet más mint rokonszenves. Csupán az elnevezése ellen van némi, szavakba alig foglalható ellenérzésünk. Az eszme egyesít, de a név elválaszt. Az eszme a határok fölött lebeg; a név azonban határba kerít. A névben mintha csakugyan volna valami abból az attitüdből mely a magyar kultúrát is a karddal-csinált országhatárok szerint akarná földarabolni; holott az Idea a kultúrélet dacos függetlenségét hirdeti ezektől a határoktól, s mindentől amit karddal lehet csinálni!

Ez az Idea Erdélyben tudott így kivirulni: de mégsem erdélyi hanem emberi! S tendenciája, ha logikus és magához hű marad, nem lehet az hogy az erdélyi irodalmat a magyarországitól elkülönítse. Ellenkezőleg: az erdélyi irodalomnak, épen saját eszméjénél fogva, mely megveti a «hatalmak és határok» esetlegeit, intenzíven vissza kell kapcsolódni az egységes magyar irodalom vérkeringésébe. Táplálni azt nemes eszméjével, szabadabb légkörével - s táplálkozni annak szélesebb gyökerű erejéből.