Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (8)
Akármerre indultam el az úton, mindenütt falba ütköztem. A családom jó volt hozzám és én alig bírtam el a jóságukat. Úgy éltem otthon, mintha egy szűk edénybe zártak volna be. Mintha növésbe lennék és külső erőszakkal vissza akarnának nyomni a multamba. Máskép gondolkodtam, mint ők, s talán más szavakkal is fejezem ki magam. Volt úgy, hogy alig is értettük meg egymás beszédét. Így hát nem is együtt, hanem egymás mellett éltünk. Nem dolgoztam, ők szó nélkül kisegítettek a kis pénzekkel s emiatt sokszor szégyenkeztem előttük. Ha valami dolgot szóvátettek, vagy megjegyzés nélkül hallgattam, vagy hirtelen kirobbant belőlem a harag és elkeseredés. Később beláttam, hogy oktalan volt a durvaságom, aztán emiatt szégyeltem magam s megint távolabb kerültem tőlük. Velük békétlenkedtem, holott láttam és tudtam, hogy a hibák és fogyatékosságok bennem vannak. Ha nehezemre esett tőlük a segítség, mért nem vállalok valami munkát? Megoldhatatlan kérdés.
De ugyanígy voltam a mozgalommal is. Jó, szinte dogmatikus szocialistának éreztem magam s mégis egészen máskép gondolkodtam és máskép cselekedtem, mint a társaim. Nem gyávább, nem felelőtlenebb voltam náluknál, hanem következetesebb. Nem vakon engedelmeskedő, hanem nyugtalan kezdeményező. A torlódó események másokat megvadítottak vagy elfárasztottak, engem megkeményítettek a harcok és a kudarcok. Nem dühöngtem és nem akartam bosszút állni az ellenfeleimen. Szívós és következetes voltam. Éreztem, idő kérdése csak, hogy bebizonyítsam az igazam. Egyelőre azonban majdnem egyedül vagyok. Hiába megyek be az egyletbe, hiába ülök le az emberek közé, rideg, kényelmetlen ez a helyiség, szűk látókörüek, nehezen mozdulók az emberek. Ülnek és kártyáznak vagy pipáznak és szívesen veszik, ha más gondolkozik helyettük. Így nől fejükre a mindenkori vezetőség. Hiába választanak újabb és újabb funkcionáriusokat, az előbbieket leszavaztuk s az újak máról-holnapra ugyanolyanokká lesznek, mint amilyenek azok voltak. Tegnap még ott ültek közöttünk, ugyanúgy dühöngtek és acsarogtak, mint mi s másnap már valahonnan a magasságokból néznek le ránk, közönséges halandókra, a sakkozókra, kártyázókra, a sztrájkok előkészítőire s az elszánt utcai tüntetőkre. Az öregebbek és gyöngébbek belefáradtak ezekbe a belső harcokba, mi fiatalabbak és izgulékonyabbak állandó tűzvonalban voltunk. De a mi csapatunk sem volt egynívójú és egyakaratú. A többség széles és nagyhangú. Én beláttam, hogy ez felületesség és felelőtlenség. Szerettem volna gyökeret ereszteni közöttük, szerettem volna, hogy egyhangon szóljunk százan, ezren, valamennyien. Egyhangon, valahonnan a mélyről, elszántan és mégis kiszámítással, kritikával és pontos céltudatossággal. Ahhoz azonban, hogy eredményt érjek el, többet kellett volna tudnom. Nem voltam butább és szűkebb látókörű, mint a többiek, valószinű, hogy többet is olvastam már, mint ők, de éppen ezért vagyok tisztában azzal, hogy még semmit nem tudok.
Szerettem volna kiállni a tribünre és úgy beszélni, hogy az emberek fölfogják a szavaimat és a dolgok értelme megvilágosodjon előttük. Mindehhez nem volt meg a képességem s ennek csak az iskolázatlanságom, elnyomott sorsom lehet az oka. Éreztem az erőimet s az osztályomban rejlő lefojtott nyers erőket is s nem tudtam előbbre segíteni sem magam, sem őket. Szűkek voltak ezek a keretek és nem tudtam új területet fölfedezni. Minden tudatosságom mellett is kallódtam.
Annakidején így kerültem be a Társadalomtudományi Egyesület Szabadiskolájába is. Jolán Ujpestről bejárt ide s akkor messze egymástól hallgattuk az előadásokat. A beiratkozási díjat úgy szedtem össze, mint a koldus a kenyérrevalóját. S milyen különös hely volt ez, egészen más, mint az én gyerekkori iskolám. Felnőtt, bajuszos, szakállas emberek ültek a székeken s fönt az emelvényen ugyanilyen idős emberek az előadók. Nem a tanárok és tanítványok voltak itt együtt, egyszerűen csak emberek: tudományt ismerők és tudományra szomjazók.
Madzsar József, vékony kis emberke, nagy vörös-szőke szakállával ott állt az emelvényen, rövid, töredezett mozdulatokat csinált a kezeivel s beszéd közben úgy ingott erre-arra, mint a nádszál a szélben. A darwinizmust magyarázta.
A hallgatók ezer füllel figyeltek és jegyzeteket készítettek s most ugyanolyanok voltak, mint a gyerekek a jó tanító iskolájában.
A másik órán Szende Pál beszélt.
Jászi Oszkár.
Aztán Szabó Ervin. Ő is vékony, alacsonytermetű ember volt, szemüveggel a széles orrán s a lógós harcsabajusza föl-le mozgott beszédközben. Ő a társadalomtudományról beszélt, a szociáldemokráciáról, az anarchizmusról és szindikalizmusról. Ennél az utóbbinál fölfigyeltem, úgy éreztem, mintha ez a mozgalom állna hozzám legközelebb. Végre világos értelmet kapott előttem a direkt-akció fogalma s azt is megértettem, hogy a munkásság igazi ereje a gazdasági szervezetekben van. Néha úgy hallottam az előadó szavait, mintha régi ismerőseim lennének, mintha a saját gondolataim fejeződnének ki bennük. Visszaemlékeztem Batthyány, Migrai és Tarcai beszédeire s az ő anarchizmusuk valami ködös, bizonytalan tákolmánynak tünt föl most előttem. Azok csak szavak voltak, logikátlan fantáziák, amik talán föllelkesíthetik és elszédíthetik az embert, de nem adnak alá biztos talajt, ahol megállhatna, ahonnan nyugodtan védekezhetne és támadhatna.
Szabó Ervin vadító szólamok nélkül, világosan, szigorú logikával beszélt, törékeny, gyönge ember volt és mégis úgy láttam, hogy lebunkózhatatlan és kimozdíthatatlan a helyéről.
Ebben az iskolában valami egészen más világgal találkoztam, mint amilyent eddig az egyesületekből ismertem. Nem lármáztak és nem handabandáztak és nem nyafogtak és nem fenyegetőztek s mégis, ami itt elhangzott: a jelen szigorú bírálata és a jövő bizalmatkeltő ígérete volt. Ezekben a hetekben valamennyire haza találtam önmagamhoz, gondolkodtam, bizakodtam s megint gyakrabban jártam emberek közé, beszélgettünk s jobban megértettük egymást, mint azelőtt.
Ismét valami ilyesféle segítségre lenne szükségem.
Szépirodalmat alig olvastam mostanában s verseimen át szemmel látható a fejlődésem. Valószínű, hogy a készség megvan bennem az írásra, ahhoz pedig, hogy legyen belőlem valaki, csak emberségemben kell elmerülnöm és akarásaimban megerősödnöm.
Ki segítene nekem?!
Hiába láttam ilyen tisztán és világosan az előttem fekvő utakat. Megint jött egy nap, mikor árok elé kerültem s elhangzott egy szó, ami szédítően fejbekólintott.
Jolán ekkor egy szobrásznőhöz járt ülni s a műtermében megismerkedett Balázs Bélával. Az első találkozás után lelkesedve beszélt róla.
- Milyen ember? - kérdeztem. - Fiatal? Szép? Okos?
- Nem szép, nagy himlőhelyek vannak az arcán, de azért érdekes feje van. Okos, intelligens. Örülök neki, hogy megismerkedtem vele, de valami rossz érzés van bennem most, hogy visszagondolok rá. Megkérdezte tőlem, olvastam-e a holnaposok könyvét. Igen, mondtam. Megkérdezte, hogy melyik költő tetszett a legjobban.
- Ady - feleltem. - Ő áll hozzám a legközelebb.
- Megérti a verseit?
- Hogyne. Mi van azokon nem megérteni való.
- Hát az én verseim? No, halljuk csak őszintén, mit szól az én verseimhez?
- Nem szeretem - mondtam nyugodtan. - Távol állnak tőlem, túlságosan hidegeknek érzem.
- Mintha megsértődött volna. Beszélni kezdett fontoskodón, mintha valami kisgyerek állna előtte. S ekkor észrevettem, hogy csúnya és nem szimpátikus ember. Most is ugyanaz az érzésem van, ha visszagondolok rá. Mikor a verseiről beszél, mintha el akarna ájulni, lecsukogatja a szemeit s a szempillái szőkék és ritkák, mintha a fele már kihullott volna. S az ajkai is vékonyak és formátlanok. Csúnya, antipátikus ember. Ezt szerettem volna megmondani neki, de szóhoz se engedett jutni. Beszélt és ömlengett magáról, egész az óra végéig. Elhatároztam, hogy holnap beviszem neki a te verseidet.
- Gondolod, hogy érdemes?
- Nagyon öntelt figura és ezért kiváncsi vagyok, hogy mit szól a dolgaidhoz.
Belenyugodtam. Hiszen ez az ember mégis csak ott van az elsők között. Nem tartom sokra, én is könnyűknek és hidegeknek érzem a verseit, de mégis kiváncsi lennék, hogy mit szól a dolgaimhoz.
Másnap az Andrássy-út sarkán, egy kis kávémérésben vártam meg Jolánt. A Podmaniczky uccából a Csengeri uccán át jött. Sietett, apró lépésekkel ringatta magát. Így messziről is látszott az izgatottsága.
- Beszéltél vele? - kérdeztem.
- Igen. Azt mondta, hogy tehetségesek a dolgaid, de aztán gúnyosan mosolygott s még azt is mondta, kár, hogy nem tudsz helyesírást. Az egyik versedben van egy szó, amit nem dalbachinnak, hanem baldachinnak kell írni.
Mintha dézsa hidegvizet zúdítottak volna rám.
- A marha, hát ez is ebbe akad bele?!
- Nekem is rosszul esett, mikor ezt mondta. De, látod, ezeken a vacakságokon már túl lehetnél. Kis Károly olyan okosan és helyesen tanított s én azt hittem, már rendben is vagy a helyesírással.
Látszott rajta, hogy őt is ugyanúgy érintette Balázs Béla megjegyzése, mint ahogyan most engem. Kétségtelenül szégyenletes dolog. Ha kereken azt mondja, hogy rosszak a verseim, az kevésbé bántóan hatott volna rám. Ez így nagyon megalázó. Jolán előtt azonban tartani kellett magam:
- Tudom a helyesírást, általában tisztában vagyok vele. Az az egy szó, egye meg a fene, lehet, hogy abban sincs igaza.
Hiába lett volna akármennyi beszéd, levertnek éreztem magam. S megint a sorsomra, származásomra kellett gondolnom. Hittem, hogy vagyok olyan tehetséges, mint ő s mégis mérföldekre mögötte állok. Azt a vacak szót megnézhettem volna valahol, pontosan hogyan írják, de erre a lehetőségre nem is gondoltam. Az ilyen pontosság nincs benne a véremben. Nem edződött belém az iskolában. Milyen különös! Nehéz, emberfölötti dolgokat vittem keresztül az életemben s ilyen semmiség rendbehozására nem vagyok képes. Hasonló ez ahhoz a dologhoz, ami különbség van köztem és egy szabó között, a nagykalapács és a tű között. Az asztalról, például, nem tudok fölvenni egy tűt s volt már úgy, hogy órák hosszat ütöttem a vasat a nagykalapáccsal. Gyalog, étlen, szomjan becsavarogtam a félvilágot, rongy madárfészekért felmásztam a fa tetejére, parittyával szétlőttem az üveg alá rejtett Krisztus-képet, tizenötéves koromban bordélyházban vesztettem el a szűzességem, összetűztem az Apámmal, Anyámmal, sztrájkokat kezdeményeztem, kint álltam a harcban a lovasrendőrökkel szemben, mindezt végigcsináltam, szinte játszva s annyi erőt még nem tudtam összegyüjteni magamban, hogy a helyesírást megtanuljam. Ha könnyűtermészetű ember lennék, akkor azt mondanám: egye meg a fene, nem tanulom meg, mert nem is akarom megtanulni! Egyszerűen nem érdekel. De nem így van. Hiszen, ha valaki megpofozott volna, nem érezném magam rosszabbul, mint hogy ezt a fogyatékosságomat megint a fejemre olvasták. Úgy érzem magam, mintha azt mondták volna, egyik lábam fehér, a másik fekete és így nem vagyok alkalmas a versenyfutásra. Pedig nincsenek felemás lábaim. Csak lehet, az egyik még piszkos, még nem tudtam lemosni róla a multat, azokat az időket, mikor koromban és szemétben tapostam, mikor pocsolyában gázoltam, mikor még azt a koromat éltem, hogy nem tudtam, ember vagyok-e vagy állat.
Óh, milyen szomorú mindez és állandóan újra előlről kell kezdeni mindent.
Nem tudok rendbe jönni önmagammal. Hiába állok meg keményen, jönnek valami gonosz erők és kimozdítanak a helyemből. Talán nem is tudok előbbre lépni. S ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyárak. Mégis csak leghelyesebb lenne, ha visszamennék a satupadhoz. Szebb idők voltak azok, mint amiben most vergődöm. Hetifizetésem volt, szerettem a mesterségemet, nem keseregtem miatta s mikor a csavargyárakban vagy a jutagyárban dolgoztam, lányok is dolgoztak mellettem és szabadon választhattam közülök. Örültek, ha szóbaálltam velük. Voltak közöttük szőkék és barnák, alacsonyabbak és magasabbak, vékonyabbak és testesebbek, olyanok, akiknek édesebb s akiknek fanyarabb az ízük. És ha lehetett, elmentem a lakásukra s ha nem lehetett, akkor kint a grundokon, vagy valamelyik sötét kapualjban szerettük egymást. S ez így jó volt. De ez csak volt, ma nincs s nem is tudom, hogy visszatalálok-e egyszer abba a világba. Meg tudnám-e mégegyszer szokni a régi szokásaimat. Akkor állandóan éhes és szomjas voltam és töprengés nélkül megettem és megittam mindent, ami elém került. Úgy, ahogyan elém került.
Ma talán inyenckedő is vagyok. Elszakadtam a régi barátaimtól s az újakkal nem tudok maradék nélkül összeszokni. Akkor megelégedtem a kapualji szeretkezésekkel s most az is bánt, hogy nincs egy hely, ahol kedvem szerint, félelem nélkül hozzábujhassak Jolánhoz. Együtt élünk, mint a házastársak s mégsem vagyunk egymásé, valaki mintha állandóan leselkedne utánunk, mintha lámpást tartana állandóan a csókjaink és ölelkezéseink fölé.
Karonfogva együtt megyünk haza a Váci-uton és ilyesmiket gondolok. Jolán még mindig az irodalomról fecseg, én szótlan és mogorva vagyok, alig hümmögök valami feleletet a kérdéseire. Aztán egyszerre kitör belőlem:
- Visszamegyek a gyárba! Megvan még a kék ruhám?
Jolán némán, megszeppenten lépeget mellettem.
- Nem hallod, mit kérdeztem?
- Nem tudom. Tudod, hogy a Mutter tudja ezeket a dolgokat!
- Úgy élsz mellettem, mint valami díszpáva. Még ezt se tudod! Semmit se tudsz. Csak élsz mellettem. Mért is élsz hát mellettem?! Azt mondd meg, hogy mért is vagy egyáltalán mellettem?!
Megálltunk, kihúztam a karom a karjából, szembefordultam vele és vártam a választ. Nem messze álltunk a gázlámpától, a zöldes fénye ránkesett s láttam az asszony ijedt szemeit, a sápadt, megmerevedett arcát.
- Felelj, mert itt hagylak!
- Nem értlek, Kasi - szepegte. - Mi történt veled, hogy így el vagy keseredve.
- Milyen marha ez az egész élet! Mindenki belémrúg, leköpi az embert és azt kérdezed, hogy mi történt velem.
- Én azt hittem, boldogok leszünk, hogy így összekerültünk.
- Nem kerültünk össze! Egyáltalán nem kerültünk össze. Ez így fenét se ér. Azt hiszed, mehet ez így? Hogy én állandóan a te pénzeden élősködjek, állandóan azt érezzem, hogy ki vagyok neked szolgáltatva?!
Jolán már sírt:
- Milyen durva vagy hozzám! Szóltam én neked valamit, panaszkodtam egy szóval is?
- Nem panaszkodtál, de nem is kell, hogy panaszkodj. Én se vagyok hülye, én se vagyok egészen bolond!
Jolán megint belémkarolt és húzott, hogy induljunk.
Megenyhülés nélkül újra kezdtem:
- Visszamegyek a gyárba és akkor válik el, hogy ki vagy te és ki vagyok én. Dolgozni fogok, mint a barom és inni fogok, mint azelőtt. Fütyülök mindenkire. Beláttam, hogy először magamban kell elintéznem a dolgokat és csak azután kerülhetnek mások a sorra. Ha velem akarsz maradni, jól van. De azt bejelentem, inni fogok, mint azelőtt s ha kedvem tartja, akkor meg foglak verni. Nem leszek olyan marha, mint a másik urad volt, nem fogok féltékenykedni rád, hanem el foglak verni. Vagy tűröd, vagy elmégy tőlem. Ahogyan neked jólesik. Az bizonyos, hogy a kisujjamat sem fogom érted megmozdítani.
- Jól van, Kasi, én nem szólok neked semmit. Én elhiszem, hogy nehéz a te életed, de azt gondolod, hogy az én életem más? Én is érzem azt, hogy nincs semmink, nincs senkink, egy zúg nincs, ahol egyedül meghúzhatnánk magunkat. Te, te mégis csak egy magányos férfi vagy, nekem a három gyerek is itt van. De úgy látszik, én erősebb vagyok mint te. Nekem sincs senkim s nekem még előtted se lehet panaszkodnom.
- Én se panaszkodom. Csak éppen nem akarom ezt így tovább csinálni. Őszinte vagyok hozzád és megmondok neked mindent úgy, ahogyan érzem.
- De mért érzed így? Mért akarsz elkergetni magadtól? Mért bánsz velem úgy, mint egy senkivel, mint egy ronggyal, akit az utcán lehet fölszedni?
- Hm - mondani akartam valamit, de lenyeltem. Úgy beszélt hozzám ez az asszony, mintha a puha tenyerével simogatna, mintha észrevétlenül az ölébe emelt volna s most ott ringatna, fejemet a mellére fektetve. Gyöngeség, leküzdhetetlen gyöngeség fogott el. Ha most kocsmában lennénk s már ittam volna valamit, bizonyára sírva fakadnék, hangos zokogás venne rajtam erőt. S ez talán jó is lenne. Megenyhülni, kiönteni magamból azt a sok piszkot, ami hosszú évek alatt összegyült bennem. De haza kell menni. Se pénzem, se erőm nincs ahhoz, hogy valami egyebet tegyek. Meggyorsítottam a lépéseimet.
Emberek jártak az utcán, munkás emberek ócska ruhákban, fáradt, elnyújtott léptekkel. Amíg messze voltak tőlünk, úgy látszottak, mint a monstrumok a gázlámpák fényében, de amint közeledtek, egyre összébb zsugorodtak, szürkén és jelentéktelenül elballagnak mellettünk. A lámpák nagy tócsákban világítanak. A házak mellett lépegetünk. A földszintes ablakokon át be lehet látni a lakásokba. Lámpa ég az asztalon, a gyerekek már bent hemperegnek a megvetett ágyakban, az ember néhol két könyökre dőlten pipál az asztalnál, másutt föl-alá jár a szobában, másutt meg áll a középen, zsebredugott kezekkel, fejét keményen előretolja és pörlekedik a feleségével. Az egyik szoba ablakán rózsás csipkefüggöny van, homályosan, mint egy nagy hálón lehet csak átlátni rajta. Ketten vannak bent. Egy férfi és egy nő. A férfi ül, beszél valamit és közben nevet, olyan hangosan, hogy ki lehet hallani a hangját. Az asszony fiatal és csinos. Előtte áll és ő is nevet. Aztán megfordul, kenyeret és tejet hoz be a konyhából és az ember elé teszi. Az iszik egy kortyot, aztán az asszony felé nyúl, átfogja és az ölébe húzza. Játszanak és nevetgélnek.
Jolán tovább akart menni, de én álltam s végignéztem a játékot.
- Mi tizenketten lakunk egy szobában - mondtam. - Tizenketten és élni se tudunk egymástól!
Jolán rámnézett és mosolygott:
- Igen, ez szomorú - mondta s még szorosabban belémkarolt és kilépett, hogy elinduljunk.
Nem kifelé a Váci-útra. Átvágtunk a másik oldalra, föl, a Ferdinánd-híd felé.
Már tudtam, hogy hova megyünk.
Abban a negyedben ismerünk egy kis szállodát. Olcsó szobák vannak benne, ruganyos ággyal és sem a poloskáktól, sem a rendőrségi razziától nem kell tartani.