Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Lanátor Pogány Ferenc:
Minden közösségből kivetve, lelkében-testében halálos fáradtsággal és a megüldözöttség félelmével minden idegszálában rohant Kornél tovább. Minden cél s megfontolás nélkül ment, egyedül attól a vágytól hajtva, hogy minél előbb, minél távolabb kerüljön attól a környéktől, amely összefogott ellene, hogy teljesen elszakítsa magát az élettől, amelyet elviselni nem bírt tovább.
Bement egy borbélyhoz és kopaszra nyiratta haját. Majd egy divatárú üzletbe ment, ahol polgári öltözetet vásárolt. Reverendáját becsomagoltatta s az első mellékutcában bedobta egy kapu alá. Majd villamosra ült s a város egy egészen távolfekvő külső kerületébe ment. Ott órákig kószált az utcákon, míg idegei lecsillapodtak s józan megfontolással gondolkozni kezdett. Akkor egy hirdetés nyomán, amelyet egy kapun pillantott meg, szobát bérelt s ott végre megpihenhetett.
Aggasztó, végtelen napok következtek ezután. Kornél magábamélyedt, töprengett s iparkodott megoldást találni a különös helyzetben, melybe jutott. Szent a világvárosban, állástalanul, amint meghúzódik egy albérleti lakásban, mint egy megriasztott állat, hogy elrejtőzzék a tömeg elől, amely maga fölé akarta emelni őt! Nem tudta, mihez kezdjen.
Egy délelőtt, sétára indulva, amint az utcára lépett, ismerős arcot pillantott meg. Egy öregasszony volt, akit a templomban az első sorokban áhitatoskodva látott nap-nap után. Az asszony meglepetve, mohón üdvözölte őt. Kornél elnézett feje fölött, mintha nem ismerné s az ellenkező irányba tért. Az asszony azonban követte s utánakiáltott. Kornél futásnak eredt, villamosra ült s nagy kerülőkkel tért vissza lakásába.
Szíve hevesen dobogott a rémülettől. Ah, fölfedezik! Lakásadójának azt mondta, hogy beteg és szobájába vonult.
Napok múltak el s ő nem mert kimozdulni a lakásból. S beteg volt valóban, lelkére roppant nyomás súlyosodott és szorongás, félelem s a bizonytalanság kínos érzése gyötörte. Órákig ült az asztalnál, tenyerébe hajtva homlokát, vagy állt az ablaknál s nézte az utcát, amely sötét volt és szomorú az őszben. Az első emeleten lakott, alatta zenés kávéház volt, hol délután jazz-band muzsikált. Ilyenkor lefeküdt az ágyra, a hátára és hallgatta a fátyolozottan felszűrődő hangokat, amelyek a távolságban megfinomultak, melankólikusakká, sejtelmesekké lettek. Feküdt, hallgatta a borus muzsikát s mellére valami sajátos és megfogalmazhatatlan, végtelen szomorúság feküdt, amely göcsösen összeszorította szívét.
Fogytán volt pénze, de nem tudott mihez kezdeni, mivel az ismerős asszonnyal való találkozása óta nem mert utcára se menni, attól tartva, hogy fölismerik. Egyetlen megoldásnak látszott, hogy elhagyja a várost, de ez lehetetlen volt, mert pénz kellett volna ehhez is és különben sem tudta magát semmi önálló lépésre eltökélni, elképzelni sem tudta, mihez kezdhetne, - tapasztalatlan volt s tanácstalan. S míg így tétlenül s tehetetlenül vergődött önmagában, amitől tartott, valóban utolérte.
Esős alkonyat volt, Kornél az ablaknál állt, amikor egy huszonöt-harminc főből álló csoportot pillantott meg közeledve az utcán. Azonnal felismerte őket, az ő hívei voltak egytől-egyig, élükön az asszonnyal, akivel itt találkozott s aki nyilván idevezette őket. Ez az asszony vizsgálgatta a kapukat, nyomában a különös menettel, amely nyugtalan beszélgetésben követte őt. Ekkor egy rendőr sietett a csoporthoz s megállította azt. Egy asszony kivált közülök, a rendőrhöz lépett s hevesen gesztikulálva beszélni kezdett vele. Kornél fölismerte benne az anyját. Az asszony ujságlapot vett elő s azt feltárva, a rendőr elé tartotta. Kornél már régóta nem olvasott ujságot, de föltételezte, hogy a lap, amelyet anyja a rendőrnek mutatott, az ő eltünésével foglalkozik. Ekkor a menet a rendőrrel együtt újra elindult s csakhamar eltünt a kapu alatt.
Kornél remegve, sápadtan tántorodott vissza az ablaktól. Megtalálták. Mindennek vége van. Nyugtalanul körülnézett, mint aki menedéket keres, de be kellett látnia, hogy minden kisérlet hiábavaló.
Minden ereje, minden ellentállása elhagyta. Végigdőlt az ágyon és lehunyta szemét. A kávéházból felhangzott tompán a zeneszó, jazz-band, charleston muzsika.
Ekkor hangok s léptek zaja verődött a szobába. Kopogtattak. Kornél nem mozdult. Most valaki megfogta a kilincset. Ekkor suttogás hallatszott. Valaki bekiáltott. Aztán megint a kilincshez nyúlt s megrázta.
Kornél feküdt az ágyon s hallgatta a muzsikát. A melódiák bizarr koloraturája, brutális ritmusa áradt a falakon át, sajátos bujasággal és idegenséggel. A dobpergés dominált, olykor elfojtva a szakszofon érzéki búgásától, a banjo monoton zengésétől kisérve, a hang halkulásával és erősbülésével, a lendület gyorsulásával és fékezésével, dinamikus folytonossággal.
Odakinn imádkozni s énekelni kezdtek, nyilvánvalóan azok, akik nem vettek részt a tanácskozásban. Áhitatosan tagolták:
Téged Isten dícsérünk,
Téged Úrnak ismérünk.
És áradt a dob, szakszofon, banjo féktelen muzsikája, a különös zene hódító vadságával.
S a hívek buzgón énekeltek:
Téged örök Atyaisten,
Áld az egész földön minden.
Közben tanakodtak.
- Eh, ki kell nyitni az ajtót, - hallatszott a rendőr hangja. Újra bolygatni kezdték a kilincset.
A charleston keménykötésű, dobogó ritmusa magávalragadóan lüktetett a primitivségében raffinált melódiában, amely valami a vérben, ösztönök gyökerében ordító életfájdalomtól sírt és üvöltött, beteljesedve valami a zenéből retorikusan kiáradó hallatlan sóvárságban gyönyörök, mindig, minél több, minél nagyobb, minél teljesebb gyönyörök iránt, a szenvedély, az emberi vágy elsodró, kegyetlen és durva tülekedését fejezve ki a maga dobogó ritmusú, buja, szertelenségében eszméletlen áradásával.
Döngetni kezdték az ajtót. Aztán megint elcsöndesedtek, tanakodtak.
- Hívjuk a házmestert, - hallatszott Kornél anyjának hangja.
A többiek pedig megindító áhitattal énekeltek:
Neked mindnyájan az angyalok,
Egek és hatalmasságok,
Kerub- és szeráfseregek
Szüntelen így énekelnek:
Szent vagy, szent vagy,
Seregek szent Istene vagy.
Kornél meredten, mozdulatlanul feküdt az ágyon, mintegy fürödve a vad zene s a szent dalok egybefolyó zuhanyában, amely bús áradásával körülfogta és mélyébe hatolt. Testén érzékeny borzongás futott végig, megremegett. Az életakarat egy hulláma csapott fel benne, a természetes, egyszerű élet akarata, ez azonban csakhamar kihunyt. Érezte, minden ellenkezése hiábavaló.
Érczörgés hallatszott, majd valaki az ajtózárat kezdte babrálni. Az csakhamar engedett s az ajtó kinyílt. Kornél anyja rontott be elsőnek s leborult fia előtt, aki felült az ágy szélére, fásultan, megadóan.
- Ó, szent fiam, - kiáltotta teatrálisan, - mennyi aggodalmat okoztál nekünk!
- Áldj meg bennünket atyánk, - mondotta az öregasszony, aki idevezette őket. Kornél gyűlölködő, sötét pillantást vetett reá.
A többiek letérdepeltek és hangosan imádkoztak. Számuk felszaporodott a házbeliekkel, úgy hogy lehettek már vagy negyvenen.
A rendőr boldog mosollyal lépett Kornélhoz.
- Uraságod Kornél atya, a szent ember, - kérdezte együgyűen, - aki csodákat tett és azután eltünt?
Elővette noteszát.
- Hát mi történt kéremszépen? - kérdezte némileg zavartan, mert nem tudta hamarjában, hogy a polgári rangfokozatok melyik csoportjába ossza be a szentet, de azért iparkodott hangjával kifejezni fensőbbséges jóindulatát, nyilvánvaló boldogsággal, amiért a szenzációs fölfedezés az ő osztályrészeül jutott. Majd mikor Kornéllal elkészült, odaszólt az ájtatoskodókhoz:
- Tessék szétoszolni.
Azok azonban ügyet sem vetettek rá. Hangos, buzgó imádkozás közepette megragadták Kornélt és magukkal vitték. Az utcán vállukra emelték és egy darabon úgy vitték tovább. Az utcai járó-kelők közül sokan csatlakoztak a csoporthoz, amely így egyre növekedett.
Esett. Minden fekete volt körülöttük, az utcakövek, a lámpák, amerre mentek. Sötét külvárosban jártak, a nagyváros jellegzetes szomorúságát tükröző utcákon, nedvességben, mocsokban. Felnyúló, hatalmas bérházak sora követte útjukat, szürke alapszínben változó árnyalatokkal, szabályos, mértani formák dísztelen, kemény síkjaival, amelyek egyszerűek voltak, zárkózottságukban szinte aszkétikusak.
Kornél, akit hívei vállukraemelve vittek, nyugtalanul töprengett. Mi történik vele mostan? A tömeg pedig ment s szentjével a vállán boldogan és buzgón énekelt:
Jöjj el Szentlélek Úristen!
Tekints reánk kegyelmesen,
Isteni segítségeddel,
Véghetetlen kegyelmeddel,
Áraszd szét ajándékaidat,
Add a te szent malasztodat.
Házak végeérhetetlen csapata kimért vonalak merev rengetegével és ablaksorok fekete, szabályos öveivel állt részvétlenül az esős, fekete, szomorú estében. Hatalmas gyárépületek mélyéből, szennyes börtönablakok rácsozata mögül gépek szabályos dübörgése hallatszott, az egyöntetű zúgásból kiválva a szíjak csattogása. Távolabb a körúton villamosok futottak végig világos ablakaikkal s itt a mellékutca sötétjén végigvágódott olykor egy-egy tülkölő, rohanó autó, a járda felé terelve az ájtatosságban elmerült tömeget. Szabály, keménység és rohanás volt mindenütt, esőben, nyomasztó őszben, érzéketlenül.
Kornél még sohase észlelte a várost ily különösen teljesen, ennyire a maga jellegzetességében, lelkében, nagyságában, mint most, rajongó hívei közt, kik mellette bensejükben még egy elmúlt korszakban éltek. Különös szorongást érzett mellében egyre növekedni. Kicsinynek érezte magát, elveszőnek, egészen jelentéktelennek a város nagy méretei s céljai közt, nem tudta miért.
Kornél pedig, akinek az utóbbi hónapokban tulajdonságává vált az az akarat, hogy világosan megértse a helyzetet, amelybe került, makacsul gondolkozott tovább. Az ellentétes behatások azonban teljesen megzavarták, úgy hogy törekvése még kevésbé sikerült, mint azelőtt, - jazz-band, szent-énekek, processzió a világváros közönyös utcáin: ez mind valami oly hibrid, oly lehetetlen volt, hogy Kornél nem tudta meglelni a különös kapcsolatokban egyesült tényezők egységes magyarázatát. Csak azt érezte, hogy néki ez a kaland ellenszenves, ez visszataszítja őt.
Ekkor már a közvetlen környező eseményeket sem tudta zavartalanul s világosan érzékelni és nem is bírta a maga teljes józanságában eszét, aminthogy tiszta itélőképességét mindjárt kezdetben elveszítette. Mély letöröttségben ment, szomorúan forgatva fejét, mint aki keres valamit s nem tud lemondani arról, hogy azt megtalálja.
Kornél atya önmagát kereste, megzavarodva, nyugtalanul.
Mire a templomhoz értek, már alig volt eszénél, alig állott a lábán.
Éppen akkor volt vége a litániának. A tömeg elébe tódult, körülvette őt s a templomba vitte.
Kornél atya feje mellére hullott, homlokán bő patakokban folyt a veríték, arcán borzalom és szenvedés tükröződött.
Valóságos kálvária volt!
Kornél a főoltár fölött függő feszületre emelte szemét és úgy ment a szentélyig. Ott térdreborult, leroskadva végkimerülten s összekulcsolt karjai között a kőkorlátra hajtotta homlokát. Sokáig úgy maradt. Percek multak el. Nem mozdult.
Akkor melléje lépett anyja és felemelte. Kornél anélkül, hogy reánézett volna, félkarjával elhárította őt, mint aki nem ismeri s a mennyezetre függesztve szemét, kiegyenesedett. Tekintete bizonytalanul s céltalanul révedezett el a tömeg fölött. Többen megszólították a körülötte állók közül, de ő nem ismert föl senkit sem. Nyilvánvalóan már egyáltalán nem tudott gondolkozni.
- Újra megszállotta a lélek, - suttogták és izgalom borzongott végig a tömegen.
Valami beteget hoztak eléje.
- Szent vagy! - suttogta mellette az anyja. - Tégy csodát!
Kornél atya azonban észre se vette ezt, aminthogy általában nem értette meg a hozzá intézett szavakat. Arca végtelen ellágyulás, részvét és áhitat kifejezését öltötte, felülemelkedve a környező dolgokon s önmagán. Szemét a mennyre fordította és rávetette kezét az elébejáruló betegre. Lélekben elragadtatva, megdícsőült arccal állt ott. Homloka valóban egy szent dicsőségében ragyogott. Volt mozdulatában s arckifejezésében, amint ott állt, valami csodálatos, mintegy meghipnotizálva, végre teljesen áldozatául esve a tömeg makacs szuggesztiójának, vagy értelmében megzavarodva, amire sok jel mutatott, vagy szentségében megszállva valóban, - vagy ez mind megvolt benne, amint ott állt, megjelenésében valami magávalragadó szentség, valami őrület, valami földöntúliság megdöbbentő kifejezésével.
A tömeg megfélemedve s ámulva térdreroskadt és mindannyian újjongtak igaz fenségében megnyilatkozott, visszanyert szentjük előtt.