Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Lanátor Pogány Ferenc:
Évtizedes súlyú hónapok teltek el. Egyre terjedt a különös szent híre, aki egy külvárosi templomból a hit egy új, győzelmes áramát indította el. Külföldiek jöttek, hívők s kiváncsiak, mindenkit foglalkoztattak, mindenkit izgattak az események s az érdeklődés mind nagyobb arányokat öltött, mind szélesebb rétegeket vert föl. Szalónokban tárgyalták Kornél csodatetteit, tudós fők vitatkoztak rajta s a képeslapok, amelyek fényképét hozták, ezrével fogytak el. Ál-próféták támadtak, akik képtelen tanokat hirdettek, együgyű kuruzslással ámították a népet, míg végre leleplezték s nevetségessé tették őket.
Egy novemberi reggelen, amint Kornél a mise után eltávozott a templomból, a tömeg szokása szerint követte őt. Finom eső szitált, minden nedves volt és sötét. Kornél az utóbbi időben némileg hozzáhajolt már a formához, amelybe kényszerült, megtörött mintegy a tömeg akarata előtt, amelynek ellen nem állhatott. Magáravette a szent ember attributumait, amelyeket a tömeg reáparancsolt s habár úgy viselte, mint egy álarcot, mégis inkább beleilleszkedett már a szerepbe s csak belsejében maradt a környező dolgoktól idegen, kérdőn, csodálkozón, nyugtalanul. E napon azonban szokatlanul sötét s türelmetlen kedvében volt. Nem vegyült el a tömegben, mint tenni szokta, nem eredt beszélgetésbe velük, hanem komoran és ingerülten, gyors léptekkel hagyta el a templomot és sietett a rendház felé a szomorú őszi esőben.
Megüldözöttnek, agyonhajszoltnak érezte magát. Ami gyűlt lelkében hónapokon át, a lefojtott ellenkezés, idegenkedés és borzalom, az most megáradt benne s egész lényét undorral és önutálattal töltötte el. Egész életétől megcsömörlött. Valami elemezhetetlen, spontán indulat ökölbe szorította kezét és epés ellenkezéssel töltötte el. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni ezt a helyzetet, valami harsány, sürgető hang ismételgette egyre belsejében, hogy ez így nem mehet tovább, elég volt ebből, véget kell vetni ennek.
Volt benne még egy kis huzódozás, bizonytalanság, félelem, de ezt csakhamar visszafojtotta belsejébe. Nem érezte többé kötelességének vallásával szemben, hogy meggyőződésének ellenére szent legyen, hogy rossz szinész módjára játssza lélektelenül a szent szerepét. Ő maga pedig egyéni életében csak szenvedett, mert nem csak hogy terhére volt ez a szentség, de nyomasztotta, kivetette kereteiből józan életfölfogását, aggodalommal, kételyekkel, borzalommal és félelemmel töltötte el. Valóban, a csodálatos események, amelyeket a tömeg őbelőle származtatott s amelyekkel ő nem érzett kapcsolatot és amelyeket nem tudott megmagyarázni magának, állandó szorongással töltötték el napjait, mint aki kisértetektől retteg s az állandó izgalomban s élete minden vonalon természetellenessé vált körülményei közt csaknem elvették eszét. Ez a különös, gyötrelmes félelem, amelyhez hasonlót elhagyatottságában, vagy nehéz álmaiban szok érezni az ember, állandó hangulatává lett, elhatalmasodott rajta, s betegségig emésztette idegzetét. Tehetetlen, kimerült, meggyötört rabja volt önmagának, aki tulajdon erői kínpadján szenvedett.
Rosszkedvűen és ridegen utasította el magától a hozzá közeledőket és a rendházba sietett. Mint akit halálra üldöznek, oly mohó sietséggel csapta be az ajtót. Megkönnyebbülten föllélekzett. Megtámaszkodott az ajtófélfában és egy pillanatig erős gondolkozásban maga elé nézett. Sápadt, szenvedő arcára kemény elhatározás szigorúsága ült. Végigsietett a folyosón egy mellékajtóig, amely egy másik utcára nyílt. Avval az elhatározással eresztette el a kilincset, amint a szabadba lépett, hogy többé nem tér vissza oda soha. Az utca elhagyatott volt, csak a sarkon, amely néhány lépésnyire volt onnan, lézengett néhány ember, elmaradva azoktól, akik a rendház elé mentek.
Kornél arcát zsebkendőjével eltakarva sietett tova az utcán. Néhány méternyit mehetett csak azonban, mert csakhamar felismerték. Az utcasarkon állók hangos kiáltozással utánaeredtek. Követték őt a többiek is s néhány pillanat alatt harminc-negyven ember volt az utcában, akik futólépésben iparkodtak Kornél nyomába érni. Kornél, amint meghallotta a hangokat s a lépések zaját, riadtan gyorsította meg lépteit. Csaknem futott már s nyugtalanul forgatta hátra fejét, hogy lássa, elmaradnak-e mögötte az emberek. Azok pedig mindinkább közelébe értek s amikor már csak néhány lépésnyire voltak mögötte, újjongva üdvözölték.
- Dícsőség a mi szentünknek... aki az Isten kegyelmét hozta közénk... az Úr áldja meg őt...
Kornél ekkor futásnak eredt. Fölkapta reverendáját és rohant. Az emberek hangos kiáltással követték őt. Kornél rohant, lélekzete kifulladt, homloka verítékezett. Amint az első keresztutcához ért, autó ment el előtte. Intett a soffőrnek. Az vizsgálódó pillantást vetett a lihegő, verítékes papra, akinek fején félrebillent a kalap, s az emberekre, akik hadonázva, kiáltozva követték őt. Gyanakodva összevonta szemöldökét. Kornél egy bankjegyet nyomott a kezébe s az autóba ült. Ellenkező irányba hajtatott, mint amerre készült, sürgető szavakat dobva a soffőr felé.
Az autó tülkölve suhant el a meglepett csoport látóköréből. Kornél összehúzódott a kocsi egyik sarkában s úgy kuporgott ott, lihegve, ziláltan, csorgó verítékét törölgetve, mint aki egy kisértet látványának borzalma elől menekül. Szomorúan, fáradtan nézett ki az ablakon, amelynek üvegén finom erekben csorgott az eső. Az utcák sötétek voltak s komorak. A magasbanyúló, sötétarcú, zordan maguk elé meredő házak tetői fölött szürke, súlyos fellegek hömpölyögtek. Kornél szíve összeszorult. Nézte a házakat, a mellette futó autókat, villamosokat, a diadalmasan magasba szökkenő, élő és mozgó várost s valami megmagyarázhatatlan szomorúság fogta el. Szégyelte magát, megvetette magát. Mégsem kételkedett azonban abban, hogy a maga igaza s joga szerint cselekszik.
Egy kis kerülővel néhány perc alatt elérkezett a szegényes külvárosi házhoz, ahol anyja lakott. Lihegve rohant fel öt emeleten s vad ökölveréssel zörgette meg az ajtót. Az asszony riadtan eresztette be.
Kornél szinte bedőlt a szobába, ott mély kétségbeeséssel két kezébe fogva fejét, nekivetette hátát a falnak. Megszakadt benne valami, hirtelen elhagyta minden ereje, önuralma, sőt józan eszmélete is. Magábaroskadt, akarat, ellentállás nélkül, tehetetlenül. A kimerültség és kétségbeesés teljesen betöltötte lényét s ő minden életerejétől elhagyatva a kimerültség és kétségbeesés egy tragikus mozdulatánál nem volt egyéb.
Az anya sápadtan, megdöbbent kérdéssel arcán, némán állt meg előtte. Kornél türelmetlenül megrázta fejét, míg öklével verte homlokát.
- Elég volt!... - kiáltotta. - Én nem bírom tovább!... Én nem tudom, mi ez!... Én nem tudom mi ez az egész... Én nem bírom tovább!...
Az asszony értelmetlenül hallgatta ezt. Kornél feléje lökte görcsösen szétnyílt tenyerét, mintha azon akart volna anyja elé nyujtani egy szörnyű megokolást.
- Eljöttem... és nem megyek vissza többé... Többé soha!...
Nyugtalanul és értelmetlenül kongottak a szavak a nyomorúságosan sívár proletárlakásban. Kornél körülnézett a szobában, csodálkozva és megütődve. Nézte a kopott, szennyes falakat, bútorokat, tárgyakat, amelyek között nevelkedett. Valami torkonragadta és felrázta iszonyatos erővel. Valami kirobbanó eszmélés ököllel verte fejbe s úgy józanította ki. Mint széttört burok forgácsai hullottak le lényéről az utóbbi hónapok természetellenes, félelmetes élményei. Nézte a szenteket ábrázoló naiv olajnyomatokat a falakon, az egészen megbarnult kis Mária-képet a sárgán pislákoló olaj-méccsel, a kopott ágyterítőt, a töredezett székeket, magábaszívta a konyhába nyíló kis szoba nehéz ételszagát és egy brutális lelki megrázkódásban magáraébredt. Ah, ez az igazság és szörnyű volt, egy szörnyű lidércnyomás volt minden, ami vele történt, egy őrület, valami egészen őrült és valószínűtlen dolog, valóban! Epe keserűségét érezte lelkében s émelygést és felháborodást.
Megrendülve szétvetette karjait és az asztalra borult.
- Anyám, én nem vagyok szent! - hördült fel kínosan. - Ez egy tévedés!...
Az asszony halkan, fojtottan felsikoltott. Kezét szájára tapasztva, kidülledt szemekkel, elszörnyedve meredt fiára.
- Istenkáromlás... - dadogta. - Eszedet veszítetted el... Mikor ennyire eljutottál... Háládatlan gyermek! Hát miért neveltelek?!
Kornél fejét felütve, elképedve hallgatta anyja felháborodásának e leplezetlen s együgyű kitörését. Az asszony fia magatehetetlenségét látva, csakhamar úrrá lett a helyzeten. Szigorúan kiegyenesedett és erélyesen tagolta:
- Most itt maradsz!
Kornél fölemelkedett a székről. Némileg csodálkozva, némileg magyarázóan s bocsánatot kérve és mindenekfölött kétségbeesve mondta:
- Nem akarok többé csodákat tenni!... Nem akarok csodákat tenni...
Az asszony visszanyomta a székre, mint aki nem sokba veszi szavát s nem tőle vár feleletet és sebtében reázárva a lakást, eltávozott.
Kornél értelmetlenül tapogatózva botorkált az ajtóig, mint aki hirtelen megvakult s gyámoltalanul rázogatta a kilincset. Majd visszahúzódott és újra a székre kuporgott.
Ott ült mozdulatlanul percekig. Hatalmas indulatok harcoltak bensejében. Szemöldjei sötéten összehúzódtak, keze lassan ökölbeszorult. Fojtottan lihegett, mind erősebben, mind indulatosabban.
Ekkor fenyegető fény csapott föl szemeiben. Hirtelen fölugrott és teljes erejével, egyetlen nekirugaszkodással az ajtóra vetette magát. Minden izmát megfeszítve nekidőlt s egy dühroham fékeveszett kitörésében felszakította.
S mint egy elszabadult vadállat rohant a szabadba, le a lépcsőkön ki az utcára.