Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Lanátor Pogány Ferenc:
Az eset híre valósággal a hang gyorsaságával terjedt el a templom látogatói közt, sőt az egész városnegyed hívői között, még mielőtt a közvélemény tudomást szerezhetett volna a dologról. Majd az ujságok is érdeklődni kezdtek az ügy iránt, a klerikális lapok magukraerőszakolt ál-szkepticizmussal emlékeztek meg az esetről, nyilvánvaló ujjongással az erőltetetten objektiv sorok mögött, a liberális lapok is kellő óvatossággal és tapintattal közölték véleményeiket, az egyházi hatóságok hangoztatták, hogy mindaddig nem nyilatkozhatnak, amíg a hírek hitelességéről maguk meg nem győződhettek, reporterek csapatostól keresték fel a templomot, hogy beszéljenek a rádió és beszélőfilm különös szentjével, - ez azonban nem sikerült nekik, mert Kornél atya súlyos betegen feküdt.
A hívők azonban, akik közvetlenül voltak érdekelve a dologban s az ügyet valósággal a maguk ügyének tekintették, még a szentet is magántulajdonukká sajátítva ki, mit sem törődve e szkepticizmussal és objektivitással, ők hittek, rajongtak és boldogok voltak s személyes ellenségüknek tekintettek mindenkit, aki esetleg még ellenőrizni is akarta a történteket.
A következő napokban valósággal búcsújárás kezdődött a rendház környékén, ahol Kornél atya betegen feküdt. Maga Kornél atya nem mutatkozott, mert - mint mondták, - nem tudta elhagyni ágyát s gyakran önkívületi állapotba esett. A hívek azonban mégsem sajnálták a fáradságot, hogy még a város távoleső részeiből is elzarándokoljanak a szent lakásához, hogy közelségében gyógyulást leljenek testi s lelki sebeikre s boldogok voltak, ha csak a küszöböt is megérinthették, amelyre a szent lépni szokott. Csapatostól jöttek testben s lélekben megrokkant emberek, gyógyíthatatlan bűnösök és nyomorékok, körülsereglették a házat és órák hosszán át makacsul, kitartóan álltak ott és mereven fölemelt arccal bámulták az ablakot, amely mögött a szent tartózkodott. Sokan virágokat hoztak, amelyeket letettek, vagy a tömegben nem tudván előrejutni, egyszerűen odavetettek a ház küszöbére, úgy hogy ott olykor a virágokból egész kazal hevert.
A második napon a délutáni órákban oly tömeg torlódott össze a rendház előtt, hogy leszorulva a gyalogútról, az egész úttestet ellepték, úgy hogy a villamosok és autók egész csapata állt ott, tülkölve és csilingelve, szitkozódó soffőrökkel és kalauzokkal. Csakhamar rendőrök jöttek, akik elterelték a tömeget, amely megakasztotta a közlekedést. S attól kezdve állandóan két rendőr tartózkodott a rendház előtt.
A tömeg pedig csak egyre nőtt, mert különös hírek terjedtek el újra, hihetetlen eseményekről beszéltek, amelyek izgalomba ejtették a hívőket s mosolyt csaltak a szkeptikusok ajkára. Újabb csodálatos eseményekről beszéltek, csodákról s a rendház környékén állandóan sereglő tömeg szerencsésebbjei valóban tanui lehettek egynémely ily eseménynek, amelyek ha nem is feleltek meg az egyre terjedő legendás híreszteléseknek, mégis hasonlatosak voltak legalább is azon csodálatos gyógyuláshoz, amely a templomban a keresztúti ájtatosság alkalmával esett. Valóban, számos hirtelen gyógyulás történt a rendház előtt, - egy idegsokkos fiatalember, akit anyja vezetett a helyhez, látszólag teljesen gyógyultan távozott, több béna visszanyerte izomerejét s számtalan néma és dadogó folyékony fennszóval kezdte dicsérni az Urat. Voltak, akik nem leltek gyógyulást fogyatkozásaikra, ezek sem veszítették el azonban reményüket s kitartóan továbbra is elzarándokoltak a helyre. A gyógyulás a legbiztosabban akkor következett be, ha a beteg a rendház küszöbét, ajtaját, vagy kilincsét érintette meg, amire a legtöbben törekedtek is és ami ép ezért csak igen nehezen volt elérhető, - de voltak olyanok, kik részesültek a kegyelemből akkor is, ha csak ott időztek a ház előtt, imádkoztak, vagy együtt énekeltek a tömeggel. Amikor a rendház már-már állandóan megközelíthetetlennek látszott, egyesek a templomot keresték fel, ahol Kornél atya elragadtatása s az első csoda történt s csakhamar ez is kedvelt helyévé vált a gyógyulásra vágyóknak, akik buzgón s mind nagyobb számban imádkoztak itt s aki hozzájutott, áhitattal érintette meg az imazsámolyt, amelynél a szent előtt Jézus Krisztus megnyilatkozott.
Így ment ez öt napig, amikor a szokottnál is nagyobb tömeg lepte el a rendház s a templom környékét, - mert mint mondták, az egyik ablakban többször feltünt a szent, - úgy hogy több ízben újból megakadt a forgalom s beszélték, hogy meg fogják tiltani ezt az állandó csoportosulást. Enyhe áprilisi nap volt, a levegő telítve volt a tavasz rejtelmes, különös erejével, amely még csak növelte annak a feszült várakozásnak az izgalmát, amely állandóan uralkodott a tömegen. Kornél atya már nem feküdt, szobájában ült, vagy járkált, mint aki mélyen el van merülve gondolataiban, vagy minden erejével föl akar szabadulni valami reásúlyosodó nyomás igézete alól. Betegségének első napjaiban többször önkívületi állapotba esett s mindeddig nem is nyerte vissza emlékezőtehetségét, úgy hogy nem tudott számot adni arról, ami vele történt, nem tudta kicsoda, sőt a hozzá legközelebb állókat sem tudta fölismerni. Egy fráter tartózkodott mellette állandóan, minthogy anyját sem ismerte föl s tolakodó modora miatt egyáltalán nem is tűrte maga mellett.
A ház előtt állandóan zúgott, imádkozott és énekelt a hívők tömege. Kornél többízben az ablakhoz lépett, amikor a lelkes zsongás mindannyiszor valósággal ordítássá növekedett. Kornél riadtan s értelmetlenül húzódott vissza ilyenkor a szoba mélyébe. Nyilvánvaló volt, hogy a dolgokból mit sem ért.
- Mi ez?... Mi ez?... - kérdezte zavartan, azonban önmagának beszélve inkább, mint aki teljesen egyedül tudja magát s nem is vár senkitől se magyarázatot. S amikor a fráter mesélni kezdte néki a történteket, - boldogan, hogy beszélhet vele, - ügyet se vetett rá, szavát se értette s csak tördelte kezeit és izgatottan kérdezte újra:
- Mi ez?... Mi ez?...
Az asztalhoz ült, öklére támasztotta állát és úgy hallgatta a hívek különös, elnyúlt éneklését s a villamosok csengését s az autótülkölést, amely evvel egybevegyült, - oly arckifejezéssel, mint akit ezek a hangok emlékeztetnek valamire s erősen iparkodik valamit tisztázni önmaga előtt.
A fráter tőle kissé eltávolodva ült s egy ideig mozdulatlanul, erősen figyelte őt. Majd arca különös, nyugtalanító kifejezést öltött. Megfeszült arcvonásai, kimeredő szemei valami rendkívüli, mohó vágyakozást mutattak. Hirtelen Kornél elé vetette magát, megragadta reverendája szegélyét, homlokára szorította és magánkívül nyögte, remegve az izgalomtól:
- Atyám, áldj meg!... Áldj meg!...
Kornél elmélyedéséből felriadva, rémülten hátrált az ablakig. Arcába csapott a tavasz sajátos, izgató langyossága s áramló illata, amely a ház előtt kibomló fákból áradt. Az utcán siető járó-kelők, hangos autók és villamosok sürögtek. Lenn pedig a kapu előtt hullámzott a tömeg. Most hirtelen megpillantották és felismerték őt. Izgatott mozgolódás támadt, integetni kezdtek feléje s hangos örömkiáltásokkal üdvözölték, ami csakhamar hatalmas, egytagú üvöltéssé növekedett. Kornél homlokához kapott s szemeit nyugtalanul forgatva a környező dolgokon, a tömeg, autók, villamosok groteszk körképén, - mint aki a jelenségek értelmét, összefüggését keresi, - visszahúzódott szobája ajtajáig. Ott nekivetette karjait az ajtófélfának és sokáig úgy állt mozdulatlanul, egész testében remegve a félelemtől.
Este görcsös rohamok vettek rajt erőt, úgy hogy másnap el kellett őt szállítani.