Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Lanátor Pogány Ferenc:
Nagybőjt ideje volt. Kornél atya keresztúti ájtatosságot vezetett. A külvárosi templomban, amely nagy volt, de szegényes, valami lefojtottság volt benne, ami az embernek mellére feküdt. A magasan függő csillár s a gyertyák, amelyek a keresztút egyes állomásainál égtek, sárga, tompa fényükkel csak gyéren világították meg a templomot, amely így homályos volt, szomorú, inkább sivár, mint titokzatos. A külváros egyszerű lakossága vett részt az ájtatosságban, nagyobbára asszonyok, gyermekek, öreg férfiak s az egésznek valami vidékies hangulata volt. A hívek vontatottan, siránkozó hangon énekeltek:
A keresztfához megyek,
mert máshol nem lelhetek
nyugodalmat lelkemnek...
A gyarló, sikertelen énekben volt valami valószínűtlen mély kétségbeesés és szomorúság.
Kornél atya megállt az ötödik állomásnál.
- Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged, - mondotta s lehunyta szemét és úgy várta, hogy a résztvevők a szokásos feleletet megadják. Harminc-harmincöt év körüli ember volt, atléta termetű, bizonyos rusztikus jelleggel arcvonásain.
A hívők harmóniátlan összevisszaságban válaszoltak, fojtott hangjukban csodálatos áhitattal:
- Mert szent kereszted által megváltottad a világot.
Kornél elmondta az elmélkedést:
- Vedd fontolóra, hogy az Úr Jézus fájdalmas útjában erejében annyira megfogyatkozik, hogy a zsidók féltökben, hogy útközben bele ne haljon, mielőtt keresztre feszíthetnék, Cirenei Simont kényszerítik segítségére a kereszt hordozásában.
Erős autótülkölés és villamoscsengés csapódott be az utcáról a templom boltívei alá. De a csend, amely betöltötte az óriási épületet, minden hangot magábanyelt.
Ekkor valami egészen különös dolog történt.
Amikor Kornél az imák elmondása után fel akart állani, megtántorodott, nyilván megbotolva, homlokával az imazsámolyra zuhant s onnan még le a földre.
Úgy feküdt ott arccal, szétvetett karokkal, mint aki mélységesen megalázkodik valami előtt.
Elsőnek egy idősebb, vézna asszony ugrott hozzá, aki az anyja volt. Ennek az asszonynak valami sajátos volt a szemében, valami exaltált zavar, valami nem természetes. Rémülten hátára fordította fiát s vizsgálta arcát, amely összezúzódott.
Kornél feltört homlokából, orrából és ajkából folyt a vér. Néhány pillanat mulva föléledt. Megtörölte arcát s aztán véres kezére nézett. Zavartan dadogta:
- Vér... Jézus... Jézus...
Az asszony mohón s csodálattal figyelte szavait.
Kornél ekkor hirtelen térdre emelkedett, fölütötte homlokát, szétvetette karjait és különös elragadtatással, nagy fennszóval kiáltotta:
- Jézus!... Jézust látom!... Jézus Krisztust!...
S újra az arcára esett. Nem lehetett tudni, eszméletét veszítette-e ismét, vagy csak leborult.
De anyja izgatottan felpattant mellőle és görcsös sírásra fakadt.
- Oh, mindig tudtam, hogy szent... mindig tudtam...
Majd a tömeg felé fordult s szétterjesztett kezekkel, megdicsőült arccal mondta:
- Ő Jézust látja... Íme, csoda történt...
Alig tudott beszélni, oly izgatott volt.
A tömeg nyugtalanul megremegett, halk, riadt mormolás futott végig az ajkakon:
- Jézust látja... Csoda... Csoda... Jézust látja... Csoda történt.
Ekkor megmozdult a tömeg. Valaki törtetni kezdett a hátsó sorokból előre, minden áron keresztül akarva hatolni az embergyűrűn. Meghajlott öreg férfi volt, hosszú ősz hajjal, csizmában, félkezében nagy imakönyvet tartott. Valósággal megvadulva törtetett Kornél felé s félrehárítva anyját is, feléje hajolt, hogy megérintse őt. Mielőtt azonban elérte volna, már újra kiegyenesedett, égnek nyujtotta mind a két kezét s kacagva, eszeveszetten hadarta:
- Jézus!... Jézus!... Meggyógyított a szent!...
- Béna volt! - kiáltotta elszörnyedve egy női hang.
- Csoda történt... Szent ez az ember... Jézust látta... Csoda... Csoda... Csoda... - hörgött a sokaság és mindenki a szent felé tódult.
Kornél újból fölemelkedett. Körültekintett. Szemei véresek voltak, tekintete riadt, nyugtalan. Az emberek feléje özönlöttek, mindenki meg akarta érinteni ruháját. Kornél ijedten maga elé tartotta karjait. Most anyja ölelte át és zokogva mellére borult. Kornél ingerülten eltolta magától.
- Mit akar ez az asszony? - tagolta nagy erőfeszítéssel.
- Az anyád vagyok, fiam... szent fiam, az anyád!... - tördelte ez s ijedten meghajolt előtte.
Kornél értelmetlenül nézett rá, mint aki nem ismeri fel s egyáltalán úgy, mint aki nem tudja, hol van, hogyan került oda és kicsoda.
- Meg van írva: - mondotta egy hang nagy áhitattal - «Kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim?»
Többen énekelni kezdtek:
A keresztfához megyek,
mert máshol nem lelhetek
nyugodalmat lelkemnek,
s ott talállak, oh Szűz Anya,
fájdalom közt bágyadozva,
tőr veré át lelkedet.
De a hangok elhaltak a csodálat és rajongás általános felkiáltásában, amely borzongva hagyta el az ajkakat és zengett, harsogott s visszhangzott a boltívek alatt, mint egy fölvert orgona. Némelyek hangosan sírva fakadtak, mások elájultak a félelemtől és szorongattatástól, de nem törődött velük senki se, ott hagyták őket a templom kövén, heverve a sötét, széles padsorok között.
A tömeg megáradt, előretódult, akik elérhették, megragadták Kornélt, a szentélybe vonszolták s kényszerítették, hogy áldja meg őket. Kornél bizonytalanul, inogva állt meg az oltár lépcsőin s tétovázó mozdulattal szétterjesztette karjait, mint aki meg akar fogni valami láthatatlant, vagy meg akar fogódzni valamiben. Azután az egyik falhoz vonszolta magát és kimerülten nekitámaszkodott.
- Újra lát!... - kiáltották a hívek és térdreborultak.
A sekrestyéből papok jöttek elő és kivezették a magatehetetlen embert.