Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám · / · Figyelő · / · Vers
A kritikus is csak ember és húros érzékenységén nemcsak a műből felcsapó szelek játszanak, hanem olykor ama távolabbi fuvalmak is, amelyek a mű mögött álló
Bevallom: szomorú vagyok és elfogult Aradi Szabó verseit olvasva, mintha az ifjúságom egy darabja válna le rólam, mintha egy szép ábrándot veszítenék el, lassan, napról-napra, e sorok közt. Személyesen ismerem Aradi Szabót; láttam őt szellemének betegesen felfűtött, állandó görögtüzes permanenciájában, ajkán mosoly és cinizmus: szenvedő ember, tehát mindenesetre több, mint a szenvedők királya. S ha személyes érintkezésünk folyamán sikerült olykor kifejtenem egyénieskedéseinek különféle burkaiból, még mindig maradt valami a magján, ami egyéniségére vallott s azt a benyomást keltette, ez az ember:
Most itt áll előttem életművével, meztelenül, százhatvan sűrűn szedett oldalon. Lehangoló könyv. Már az előszó, amelyben sok említés esik a költő zsenijéről. Aradi Szabóéról. Az előszót - Aradi Szabó írta. A verseket is. A versekben már nincs szó zseniről, de sokkal kevesebbről sem. Fájdalmas nyomon követni ezeket az únt kopogású jambusokat ziccer-rímeikkel, olcsó kihegyezettségükkel, mindig szavalható, hangszerelt lendületükkel - merő rutin, a közhelyekbe való fáradt beletörődés az egész. Egy műveletlenebb Oláh Gábor szól e versekből, akiben minden, még a szertelenség is, az idők folyamán rutinná békült.
Néhány kivételesen nagy költő oeuvreja széles s egymástól távoleső kulturterületeket ölel össze, a tehetség, sőt kiváló tehetség kis területen űz mintagazdálkodást, az epigonra jellemző, hogy művében egy nagy költőnek a keretei vannak kirajzolva, azé a nagy költőé, akit eszményképéül vall s azon belül: szólamok kongása, üres harangozás, «nagy eszmék», esetleg világnézet, de az is olyan pucéron lóg ki, mint a levescsontból a velő.
Aradi Szabó költői eszményképét - kendőzés nélkül - Adyban találta meg és ez a megtalálás végzetes bélyeggel jelöli meg verseit: utánzó. Fajta, Szerelem, Alkohol, Isten, Halál: mind Adyból szüremkedtek át Aradi Szabó verseibe. A handabandázó kezet látni - de hol az ember, akiből kinőtt ez a kéz s aki e taglejtések hitelét megadta?
Ady oroszlánbőrébe beöltözve, Aradi Szabó nem veti meg holmi alkalmi költők babérait sem, pl. olyan igrickedéssel, mint aminő a Rothermere lordhoz írott költemény.
Egyetlen igaz élmény jelei fénylenek fel itt-ott, amelyet a költő a megszenvedettség jogán mondhat a magáénak; az éhezés és hajléktalanság élménye.
Budapest dögig jóllakott -
én öt nap óta koplalok.
Ez ellen nehéz ellenvetést tenni. Kár, hogy ez a vers is (Sírj csillag a hulló csillagért!...) végül is olyan «költő és magyar» komplexumba torkollik (Az én földem, e beste föld... megölte nagy fény-lelkemet stb.), amelynek eredetijére lehetetlen nem emlékezni Adyból. Sikerültebb e nemből a Goethét idéző Ó, boldogság, te szörnyen relatív!... és a Könnyek Krisztus szívére c. szonett, ez utóbbi a kötet legszebb verse: örömmel írom ide, hogy a tartalomjegyzék 1930-as írásnak jelzi, tehát a költő legutolsó versei közül való. Óhajtanám, hogy ne bizonyuljon véletlennek...