Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám · / · Figyelő · / · In memoriam · / ·
Mikor nyolcvanhárom esztendő babéros munkája után örökre lehúnyta szemeit, hogy immár az elíziumi mezőkön élje földi álmait: csodálattal állunk meg ravatala előtt és jobban érezzük, mint életében, hogy fejedelem volt, ha csak
Homerida volt s a legnagyobb. A görögség lelkét nála jobban senki meg nem élte, senki hozzánk közelebb nem hozta. Nagy volt a nagyokban és nagy volt a kicsikben: mestere az aprólékos «Kleinarbeit»-nek, mestere a művészi szintézisnek. A klasszika-filológia utolérhetetlen tudósa és művésze: mindent tudott, mindenről volt véleménye s a milliónyi apró adatból csodálatos képeket, az idők messzeségében elmosódott héroszokat és jelenségeket tudott elővarázsolni. Így kelt életre fantáziájában antigonos és Isyllos alakja, így mutatta meg Platon igazi arcát és lelkét, így lebbentgette a fátyolt a homerosi titokról, így világított be genieje reflektorával Aristoteles műhelyébe, így ásta ki és csillogtatta meg az ámuló világ előtt a görög tragédia minden szépségét, emberi és isteni mélységeit. Mindig eleven volt, mindig érdekes és lendületes, harcos és fölényes; az ő kezében a filológus-toll nem percegett monotón-unalmasan, hanem szikrákat szórt, villámokat hányt, lobogott, mint a fáklya, sebzett, mint a kard. Német stílusa a legnagyobbak ízét idézi, fordításai eredeti remekművek zamatát édesítik fel az olvasóban s görög verseit Sophoklesnek sem kellene szégyellenie. Izig-vérig német volt és görög: utolsó hőse a Winckelmann-Goethe eszményi korának, az utolsó és a legnagyobb.
Irodalmi munkásságáról puszta címek nem adnak fogalmat; aki az adatok iránt érdeklődik, lapozza végig az 1930-ban megjelent «Wilamowitz-Bibliographie» százlapos kötetét; ezen a száz lapon nincs egyéb, csak csupa cím, csupa olyan munka címe, amit Wilamowitz írt. De aki ismerni akarja lendületét, az ízét s a tüzét, olvassa el Platonról írt művét, vagy görög irodalomtörténetét s olvassa el «Reden aus der Kriegszeit» c. előadásgyűjteményét. Ebben benne van az egész ember: a német és a görög, a porosz és a tudós.
Pályája elejét és végét egy-egy monumentális alkotás jelzi; az első csak jelentőségeivel, az utolsó arányaival is megdöbbent. Az elsőben Nietzschével hadakozik, az utolsóban az aggkor bölcsességével, a görög szellem frisseségével és a genie olymposi fölényével foglalja össze a görög hit és vallás alakulását, tisztulását, értékeit, bomlását (Der Glaube der Hellenen, I. Band, 1931). Alig pár hete jelent meg a hatalmas mű első, 412 lapos kötete; pár hét mulva kikerül a sajtó alól a második kötet is.
Nemzedékeket tanított és nevelt, tudományával és egyéniségével egyike volt a katedra legnagyobb hatású mestereinek. Emlékszem egyik berlini Platon-órájára: az Állam-ot olvasta. Hanyagul féloldalt ült a székén, kezében a görög szöveg, olvasás közben meg-megállt, egy-két szóval élesen rávilágított a hely értelmére és összefüggéseire s közben fel-felröppentett egy-egy gúnyos megjegyzést bizonyos szövegkritikus és kommentátor urak baklövéseire. Egy-egy gúnyos megjegyzéssel vaskos köteteket tudott «elintézni».
Felejthetetlen emlékem marad egyik «offener Abend»-je. Szerdánkint fogadni szokta a világ minden tájáról Berlinbe sereglett filológusokat, akik a világért sem mulasztották volna el, hogy vele személyesen meg ne ismerkedjenek. Nachmanson upsalai professzorral mentem el hozzá. Kedélyesen, melegen fogadott; miután a svéd professzort kikérdezte legújabb munkássága felől, hozzám fordult:
- Hát ön mit csinál?
- Commodianus-szal foglalkozom.
Akkoriban már hét éve kutattam ennek a vulgáris latin költőnek, a keresztény latin költészet egyik ismert alakjának a verseit és sikerült is bizonyos új eredményekre jutnom, amiket németül is közzétettem.
- Á, ismerem ezt a frátert. Na, nem volt valami épületes olvasmány. De nem igen látom benne a problémát. Nézzük csak.
És elkezdett beszélni, pontosan, jólértesülten, világosan. Valamikor bizonyosan olvasta, húsz éve talán és ebben az ötperces előadásban döbbenten ébredtem rá, hogy hiszen ez az ember halálos biztonsággal rátapint mindarra, amit én hét esztendő komoly tanulmányaival kiderítettem. Numen adest, - gondoltam riadtan s kissé bánatosan hajtottam fel a híres ónkupából sörömet.
Egyetlen vígasztalásom volt, hogy Nachmanson barátom sem járt jobban.
Szép élet volt, nagy élet, gazdag élet. Elment nyolcvanhárom éves korában, friss és derüs, fölséges és fiatal aggastyán. Elment az utolsó homerida és vígasztalanul érzem: utána nem jön több. A szobrára véssék fel ezt a szót: Kalokagathia, hogy majd a késő szürke nemzedékek olvassák, értetlenül és hitetlenül, és álljanak meg előtte kétkedőn és nyugtalanul, a gépember örök nosztalgiájával, a szent és örök titok előtt.