Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (7)
A választójogi harc kicsapott egyenes, szűk medréből, a politikai panaszokból gazdasági követelések lettek. Angyalföld megmozdult a háziurak ellen. Ez már forradalmi lépésnek látszott. Azok a munkások, akik eddig résztvettek a háziagitációban, tüntető csoportokká tömörültek s ezeknek a csoportoknak a munkájában már az asszonyok is kivették részüket. Máról holnapra megértették ennek a harcnak a jelentőségét s ők, akik eddig félrehúzódtak s nem akartak szolidaritást vállalni az embereikkel, most élre kerültek, a legbátrabbak és leghangosabbak lettek.
Éjszakákon át tanácskoztunk. Silberstein, a kancsalszemű, nagyszájú emberke lett a mozgalom lelke. Az irányítás kicsúszott a központi vezetőség kezéből s úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a kültelki csoportok elgondolták. Mi a Hétházban laktunk s ez a ház volt a mozgalom egyik tűzfészke. A bankháziurak ellen adtuk ki a jelszót, ez taktika volt és bevált. De lehet, hogy mi magunk sem számítottunk rá, hogy ennyire el fog mérgesedni ez a harc.
Vándorértekezletekkel, szónoklatokkal és énekszóval kezdődött s elsején a lakók egyöntetűen megtagadták a házbérfizetést. A bank gondnokát nem engedték be az udvarra, a mindig szájaskodó házmestert megfélemlítették és visszaszorították a lakásába. Tárgyalások következtek eredmény nélkül.
Azután jött a rendőrség. A bizalmiakat beidézték a kapitányságra, az egyesületi csoportok feloszlatásával fenyegetőztek, de mindez már nem használt semmit. Egyre több ház lakói határozták el a házbérfizetés megtagadását. Az asszonyok elszabadultak, mint a boszorkányok s talán csak egy halálraszánt ember kellett volna ahhoz, hogy az egész város rendje felboruljon.
Silberstein olyan volt, mint valami megvadult kakas, nyugtalanul szaladgált, szónokolt és kiáltozott. Egész nap közöttünk élt, s az emberek közül sokan otthon maradtak a gyárakból, az asszonyok elfeledkeztek napi teendőikről, a leggyávábbakból is harcos katona és lelkesítő szónok lett.
Szép napok voltak ezek, elszántsággal és reménységgel telítettek.
S az egyik ilyen napon, éppen a mi lakásunkban tartottunk értekezletet néhány bizalmival, mikor mentőkocsi állt meg a ház kapuja előtt s az udvaron hangosan és ijedten összecsődültek az emberek. Mi is kiálltunk a folyosóra, nem tudtuk, mi történik, egy pillanatra meghökkentünk, mintha a forradalom égető szele csapott volna meg bennünket.
- Mi az?
Kiáltoztak lent az emberek:
- Valakit megöltek a rendőrök.
A mentők hordágyon hoztak fel valakit az emeletre.
Senki sem tudta, hogy mi történt és mindenki a halál közelségét érezte.
A mentők felértek a harmadik emeletre és a mi lakásunk felé közeledtek.
Utat nyitottunk előttük, bementek a konyhába s csak akkor láttuk meg, hogy Mariska fekszik a hordágyon. Viaszsápadtan, mozdulatlanul fekszik, alig lehet ráismerni.
Bagó megroggyantan, tehetetlenül állt a beteg fölött, Anyám sikoltozni kezdett s az ajtó előtt álló asszonyok is sikoltoztak és átkozódtak:
- Gyilkosok! - kiáltozták. - Megölitek az ártatlan embereket!
A hordágyas két ember mellett ott állt a mentőorvos, nyugodtan fölemelte a kezét, hogy csöndre intse az asszonyokat:
- Dehogy gyilkosság! Dehogy! - mondta és mosolygott, hogy még elhihetőbbek és meggyőzőbbek legyenek a szavai. - Annyi az egész, hogy a fiatalasszony rosszul lett. Fektessék ágyba és ne állják el előle a levegőt. Kipiheni magát és semmi baja nem lesz.
Mariskát betették az ágyba, Anyám egy nagy kendővel friss levegőt hajtott rá, a szomszédok elszéledtek és mi visszahuzódtunk a konyhába.
Nem tudtuk, mi történt Mariskával, de éreztük, hogy a korlátok leomlottak körülöttünk, kedvünk és erőnk lenne hozzá, hogy akár a halállal is megbüntessük azt, aki bántotta őt. Az ő baja pillanatok alatt a mi közös bajunkká lett.
Valaki váratlanul és oktalanul azt mondta:
- El akarnak pusztítani bennünket.
Egy kazánfűtő, dromedár nagy ember még kijelentette:
- Inkább felgyujtjuk a házakat, de letörni nem engedjük magunkat.
- Ki lehet az, aki meg akarta ölni a fiatalasszonyt?
Hiába harciaskodtunk, a bizonytalanság egyre inkább ránk súlyosodott s fáradtan, lekókadt fejjel üldögéltünk. Mintha valami megváltó jelenségre várakoznánk.
Aztán megtudtuk, hogy semmi különösebb tragédia nem történt.
Mariska még aludt, fáradtan, szaggatottan lihegett, mikor a másik két testvérem hazajött és elmesélték az esetet. Ők is sápadtak és ziláltak voltak. Böske sírt, Tercsi szintén sírós hangon, szaggatottan mesélt:
- A lózsírtól, attól történt minden! Végre megértettük. Vagy száz lány dolgozott a szemfedél-gyárban, hitványka, koldus növendékemberek, akik reggeltől estig robotoltak és krajcáros étellel táplálták magukat. Hétközben töpörtyűt, olcsó gyümölcsöt, vagy a henteseknél összegyűlt felvágott-hulladékokat vették meg, szombaton pedig, minden szombaton fazékszámra sóletot vásároltak az egyik zsidó kocsmárostól. S megtörtént egyszer, hogy az egyik lány sárga libazsíros kenyeret hozott magával ebédre. A többiek felfigyeltek és kicsordult a nyáluk a szokatlan jó falatok után. A lány akkor azt mondta:
- Ha akarjátok, nektek is hozhatok ebből a libazsírból. Az Anyám libazsírral kereskedik s három-négy krajcárért kaphattok belőle egy ebédrevalót.
A libazsíros kenyér új divat lett a gyárban. Olcsó és jó volt. Egy kicsit édeskés, de a lányok nagyon jónak találták. Tíz krajcárból kitellett az egész ebéd. A karéj kenyereket vastagon megkenték a zsírral s utána gyümölcsöt ettek.
S ezen a napon valaki belegázolt a lányok örömeibe. Valaki, talán olyas valaki, aki ellensége volt a zsírt áruló lánynak, éppen ebéd közben fölállt és kijelentette, hogy ez a zsír nem is libazsír, hanem lózsír.
Mintha tűzvész ütött volna ki a lányok között.
Egyikük felsikoltott, megémelyedett a gyomra és kiköpte magából az undorító eledelt. A lányok gyöngék és lehasználtak voltak. A megundorodás görcsei átragadtak rájuk is, jajgattak és sikoltoztak, vértelen szájukból kifordult az étel. Elhullottak, mint az erőtlen rongytömegek. Akik elájultak, mozdulatlanul feküdtek a terem kőpadlóján, a többiek elveszejtő hisztériával sírtak és kiáltoztak.
A munkavezető a mentőkért telefonált.
Olyan volt a terem, mint valami moslékos edény.
A mentők dolgoztak, voltak olyanok a lányok között, akik az ő kezük érintésére pillanatok alatt meggyógyultak, voltak, akiknek injekciót kellett adni, akiket kocsin kellett elszállítani a gyárból. Három mentőkocsi állt a kapu előtt, nagy tömeg verődött össze, voltak, akik törni és zúzni szerettek volna, szinte érthetetlenül, rajtuk is erőt vett a beteges nyugtalanság.
Ugyanez történt velünk is. Már láttuk, hogy semmi komolyabb bajok nincsenek Mariskával, tudtuk, hogy tömeghisztéria volt az, ami a gyárban történt, közvetlenül nem a gyáros felelős érte s mégis alig visszatarthatóan ellene fordult a haragunk. Benne voltunk a harcban, s lehet, csak egy gyenge lökés kellett volna ahhoz, hogy az uzsorás háziurak helyett most az uzsorás gyárosok ellen forduljunk.
- Ez már a forradalom szele! - mondta a kazánfűtő. - Itt az ideje, hogy egyszerre leszámoljunk a rablókkal!
De nem, mégsem léptünk le a megkezdett útról.
Mariska már fölébredt. Szívós, macskatermészetű volt, még látszott rajta a sápadtság, de már mosolygott.
- Egyszerre vérbeborult előttem a világ, - mondta - s aztán semmiről sem tudtam.
Anyám még mindig elcsüggedten sóhajtotta:
- Szerencsénk van, hogy nagyobb baj nem történt. Hiszen maholnap már lebabázol és az is megtörténhetett volna, hogy idő előtt hozod a világra azt az árva lelket.
Bagó határozottan mondta:
- Akkor kipusztítottuk volna őket!
Silberstein, mint a hős, nyugodtan mosolygott:
- Várjon, fiatalasszonyka, most egy új világ következik, már a küszöbén állunk. Csak az a fontos, hogy ne engedjünk.
Nemsokára megkezdődött a macskazene a házakban. Anyám, Mariska és a másik két testvérem is velünk jött. Házról-házra jártunk, Silberstein szónokolt, a férfiak az udvar közepén álltak és munkásdalokat énekeltek, az asszonyok főzőkanalakkal, rossz fazekakkal, ócska pléhdarabokkal siketítő lármát csaptak a folyosókon. Így tartott ez tíz, tizenegy óráig, aztán szétszéledtünk, bebujtunk a fészkeinkbe, hogy eltegyük magunkat másnapra.
Néha Jolán is bejött hozzánk, ő is részt vett a tüntetésekben s megbeszéltem vele, hogy Ujpesten is jó lenne előkészíteni a fölkelést. Vállalkozott rá. Gyönge volt még, hiszen alig pár hetet pihent a kórházban, de ő most nem gondolt a saját bajaival. Nem gondolt azzal, hogy a gyönge tüdejével pihenni kellene, nem gondolt a gyerekeivel, akik ott kallódnak az Anyjánál árván és szeretet nélkül. Olyan volt ő is, mint mi, majdnem részegek a forradalom lázától.
De Újpesten hiába próbálkoztunk. Az egylet vezetősége ellene volt a megmozdulásnak, a jobboldali huligánok leszavazták indítványainkat. Pedig csinálhattunk volna valamit. Újpest ekkor erősen szervezett volt s a pesti dolgok hatása alatt könnyen érhettünk volna el eredményeket. Ha időm volt hozzá, kijártam közéjük, de ahelyett, hogy megmozdítanom sikerült volna őket, becsúsztam velük a kocsmákba.
Természetemnél fogva sosem kívántam az italt s amióta itthon vagyok, alig is ittam. Elszakadtam a kocsmázó társaságoktól s pénztelenségemben s vágyaim szerint szívesebben üldögéltem az irodalmi kávéházban. Most azonban nagyot zökkentett rajtam a sorsom. Úgy mentem be a kocsmába, mint agitátor, a házbérmozgalomról, forradalmi kötelességeinkről beszéltem s majdnem mindig részegen kerültem ki az utcára. Nem szerettem az alkoholt és mégsem tudtam neki ellentállni. És Jolán, aki okos és rendes asszony volt, ő sem szólalt föl komolyan az ellen, hogy újból inni kezdek. Néha ő is velem volt, ott ült mellettem a padon, vagy a szomszéd széken. Belekóstolt a boromba és figyelt, úgy nézett rám, mintha valami titkokat akarna belőlem fölásni. Észrevettem, hogy valami célja lehet azzal, hogy itt ül velem együtt a kocsmában, de ezzel nem törődtem. Ha többet ittam a kelleténél, akkor az éjszakában is elkísért egészen hazáig. Valahogyan úgy csinálta, hogy ilyenkor mindig a szerelemről beszélgettünk. Ő kérdezett és én feleltem. Ő így kérdezett:
- Mondd, Kasi, szeretsz te engem?
Én így feleltem:
- Nincs szebb élet a mienknél, mint a csavargó életnél - és énekelni kezdtem.
Mintha valami tőrbe csalt volna be, nem engedett szabadulni.
- No, mondd, Kasikám, mondd, komolyan!
És én komolyan vicceket mondtam.
Hiába öntögettem magamba a borokat, ilyenkor résen volt az eszem. Szerette volna, hogy vallomást tegyek neki, hogy olyan legyek, mint a többi férfiak, akik szépeket mondanak és hízelegnek az asszonynak. De én csak röhögtem s odamentem az egyik fához, átöleltem, csókolgattam és énekeltem hozzá. Nem voltam tökrészeg, tudtam, hogy mit csinálok, de jól esett így tenni. Talán reggelig is ott álltam volna az átölelt fánál és énekeltem volna hozzá, ha ő jóságosan, símogatóan el nem csalt volna onnan.
- Csókolj meg, - mondta. - Csókolj meg, hiszen én vagyok a te kis asszonykád.
Megcsókoltam s a tenyeremmel megveregettem a csipőjét és a hátát.
- Hát persze! Persze, hogy te vagy az asszonyka. - De azt már nem mondtam ki, hogy ő az én asszonykám. Tartottam magam, ilyesmire nem lehetett rácsábítani. Ő talán azt hihette, hogy védekezem ellene. Pedig nem így volt. Jól esett, hogy így beszél hozzám, jól esett, hogy nem akar kiengedni a csapdából. De azért nem akartam, hogy úgy lássa, mintha megadnám magam. Lehet azonban, hogy ő ezt is tudta. Tudta, hogy ez a védekezés már a behódolás jele. Hiába védekezem, én már az övé vagyok.
Naponta bejárt Pestre modellt ülni s majdnem naponta belátogatott hozzánk is. Jóban volt Anyámmal és Anyám szerette őt. Fiatalasszonykának szólította és úgy bánt vele, mint a gyerekével. És ő hagyta, hogy az Anyám gyámolítsa. Nem ellenkezett vele és nem kényeskedett előtte. Valami célja volt azzal, hogy így viselkedett? Erre a kérdésre nem tudtam volna feleletet adni. De egyszer, hogy az anyámmal a gyerekekről, lakásról és ilyesmiről beszélgettek, azt mondta:
- Sajnálom a gyerekeimet s nekem is fáradságos így naponta bejárni. Szeretnék együtt lenni velük s valahol itt bent lakni Pesten.
Anyám mindjárt benne volt a tervezgetésben:
- No lássa, fiatalasszony, éppen van itt egy kiadó lakás a házban. Az első emeletről egy kocsiscsalád elsején megy ki Amerikába, az ő lakásukat kivehetné. Mi is lehurcolkodunk az első emeletre, éppen egymás mellett lakhatnánk.
Én hallgattam, nem tetszett a tervük, de nem mertem szólni ellene. Nyugtalanított, hogy Jolán ide akar jönni lakni. Mégis csak félhettem tőle, vagy ilyen valami érzések éltek bennem.
Anyámmal együtt lementek a házmesterhez, kivették a lakást.
Néhány nap mulva elseje lett, megkezdődött a költözködés. Ócska vacakjainkat a harmadik emeletről lecepeltük az elsőre, egy nagyobb, utcai alkóvos lakásba. Jolán Újpestről költözködött. A három kisgyereket is behozta a kocsi. De most egyszerre megállt az asszonyok tudománya. A kocsis, aki mindig részeg volt, akinek egy félvak felesége s vagy száz kanárimadara volt, Jolán előtt becsukta az ajtót és kijelentette, hogy nem utazik Amerikába. Jolán sírt, három gyereke, akik eddig még nem voltak emeletes ház folyosóján, vadak voltak, fölkapaszkodtak a rácsra. Ott álltam közöttük és majdnem a hideg lelt ki a félelemtől. Ha az egyiket leemeltem a rácsról, a másik fölmászott. Anyám mulatott rajtuk. Úgy, mint minden gyereknek, ezeknek is hangosan örült s már ki is okoskodta a dolgok egyszerű megoldását.
- Majd lesz itt egy másik lakás. Nem kell azért úgy kétségbeesni. Addig lakjon el velünk a fiatalasszony, van itt elég helyünk ebben a hodályban.
Vettem a kabátom, kalapom és elmentem hazulról.
Éjfél lehetett, mikor újra visszatértem. A lakásban már rend volt, a többiek aludtak. Jolán egy dívánt is hozott be magával, üres volt, megértettem, hogy az az én helyem.
Az ablaknál három ágy állt egymás mellett, ott aludhatott valamelyikben Jolán is. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy valaki mozgolódik, figyeltem aztán, kibujtam a helyemről és megálltam a díván előtt. Láttam, hogy Jolán ingben ül az egyik ágyban. Meggondolás nélkül elindultam és bebujtam hozzá a takaró alá.
Nehéz, sűrű csönd volt. Óvatosan mozgolódtunk. Megcsókolt, én visszacsókoltam s nagyon örültünk egymásnak.
Karját a fejem alá hajtotta és így aludtunk el.
Reggel Anyám hangos nevetésére ébredtünk. A többiek már elmentek hazulról, a három gyerek Ilonkával együtt a konyhában zajongott. Anyám boldog ábrázattal ott áll az ágyunk előtt és gúnyosan, de minden bántó szándék nélkül kérdezte:
- Hát maguk hogyan kerültek így össze? Úgy emlékszem rá, hogy ennek a dívánon csináltam helyet!
Jolán szégyelte magát és nem mert megszólalni. Én valami rossz viccet mondhattam, mert az Anyám rámpörölt és kiment a szobából. Még heverésztünk kicsit, aztán fölöltöztünk és mi is kimentünk a konyhába. Frissen főzött kávé várt ránk az asztalon.
A gyerekek mind a négyen egy alacsony gyerekasztalkában ültek és régi kártyákkal játszottak. Jolán ölébe vette Etit, így ült le a reggelihez, a gyerek szőke feje olyan volt, mintha aranyból lenne.
Anyám kissé távolabb állt tőlünk, nézegetett bennünket és végre megszólalt:
- Milyen kár, hogy levágattad a szakállad, most olyanok lennétek, mint a szent család a képeken. Olyan gyönyörű ez a gyerek, mint a kis Jézuska.
Boldogok és elégedettek voltunk valamennyien.