Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám

Hevesi András: Kazinczy példája

Egy nemrég megjelent kitünő tanulmány, Halász Gábor cikke, amelyre a Nyugat is hivatkozott, Kazinczyban az irodalmi diktátort ünnepelte, Dryden, Boileau és Gottsched lelki rokonát, aki gátat vetett a tehetség céltalan mutatványainak, a nyelv és fantázia szertelen tenyészetének, kertet vágott az őserdőben, megrostálta és osztályozta a szavakat, rendet teremtett az anarchiában. Nem tudom, kifogástalan-e a történeti analógia? Visszafelé semmiesetre se helytálló; Boileau, Drydenről nem is beszélve, egyebet se tett, csak ellenszegült annak a gazdag és zseniális irodalmi örökségnek, amelyet készen kapott a tizenhetedik század első feléből, legyűrte és megtagadta saját ifjúságát, leszámolt a multtal és ugyanakkor formulába öntötte a jelent. Kazinczy magyar irodalmi öröksége Kartigám volt, Dugonics Etelkája, Péczely József botfülű Henriás fordítása, amelyeket Kazinczy még csak meg se tagadott, sőt némi rezignált iróniával vállalt, mert a leggyatrább nyomtatott betűt is jobban szerette a semminél. A nagy klasszikus kritikus régi extázisok emlékét irtogatta magában és igazán volt mit kiirtania; volt őserdő, amelyben vígan kertészkedhetett, volt tehetség, fantázia és nyelvi bravúr, amelyet megfékezhetett, voltak kincsek, amelyeket feláldozhatott. Kazinczynak az nem volt a feladata, hogy eltakarítsa az útból a kihült szenvedélyek láváját, neki azt is meg kellett elevenítenie, ami egy pillanatig se volt forró: fel kellett fedeznie Daykát, ki kellett találnia Báróczyt. Ha igaz, hogy a kritikai hajlam rugója az irígység, teljesen érthetetlen, mi vitte Kazinczyt erre a pályára.

De a jövő felé se szerencsés a hasonlat. Boileau megállította a francia irodalmat, Kazinczy útnak indította a magyart; Boileau ellen jóval több mint száz évvel a halála után kellett fellázadni, Kazinczyt még életében félre lehetett tolni; Boileau egy ízlést állandósított, Kazinczy az ízlés mániákusa volt. Ez a szó két teljesen különböző dolgot jelentett számukra: Boileau «jó ízlése» egy magával megelégedett, saját korlátaiba vidáman belenyugvó ember aggodalomtól és lelkiismeretfurdalástól mentes visszautasítása mindannak, ami kívül van az ő zárt világán; Boileau maga a stílus egysége és tisztasága, amely az élő szervezethez hasonlatosan elhárít minden nem neki való táplálékot; ahogy a matematikus algebrai jelekben fejezi ki a világról való legmélyebb mondanivalóját, Boileau műfajokban látta a világot és minden műfajban egy törékeny, de szigorú konstrukciót: a hely és időegység az ő számára nem dogma volt, hanem beletartozott a világképébe. Kazinczy egy olyan korban nevelkedett, amikor még állt az antik hagyomány és a modern klasszicizmus épülete, de sok idegen és ellenséges erő csirázott benne: sírköltészet, havasok csendje, a regényesség nőies és behízelgő varázsa, rémdráma, érzékeny színjáték és mindenekfelett Shakespeare, aki mindez együttvéve.

Ez a rengeteg korhadt és fejlődésnek induló tendencia, kölcsönhatás, egymást sokszorozó tükörkép ráadásul nem a lakása volt Kazinczynak, amelybe beleszületett és amelyet szükség esetén tágíthatott, hanem fantasztikus birodalom, amelyben úgy kalandozott és portyázott, mint a pogány magyarok távoli városok és kolostorok tövében. Kazinczy ízlése nem passzív szembenézés a művészettel, mint amikor az ember egyszerűen kiteszi magát a viharnak vagy a napsütésnek, hanem hajlékonyság, tájékozódóképesség és lélekjelenlét. Egységes ízlésről, tiszta stílusérzékről Kazinczynál már csak születése dátuma és nemzetisége miatt se lehetett szó; Kazinczy, egy európai változatosság, egy sereg syncronizált évszázad káprázó szemű, izgatott és tapsoló publikuma nem határokat vont, hanem hódított és asszimilált és kiegyenlítette az ellentéteket. Szerette a mértéket és harmóniát, szerette a szelíd, mosolygó lankákat, de a vad, kietlen tájak láttára romantikus borzongás futott végig rajta; szerette a klasszikus tökélyt, de talán még jobban szerette a finom árnyalatokat és mellékhangokat. Gyönyörködött Cicero tiszta ékesszólásában, de még jobban gyönyörködött Sallustius pikánsan archaizáló magánhangzóiban. Szerette a régiséget és sokat bibelődött magyar nyelvemlékekkel, úgy, mint Révai, de Révaival ellentétben nem esküdött a régiségre, a régi magyar nyelvet nem tartotta példaadónak az új magyar író számára. Tisztelte a grammatikát, úgy, mint a debreceniek, de a debreceniekkel ellentétben mert rajta változtatni, ha bántotta a fülét. Tisztelte a nyelvszokást, hiszen társaságbeli ember és világfi volt, aki nem szerette, ha különcnek vagy bolondnak tartják, de volt bátorsága, hogy szembeszálljon vele. Az ízlést - Geschmack-ot nem akkor emlegette, amikor le akart sujtani az ellenségeire, hanem akkor, amikor a saját helyesnek vélt elveivel találta szemben magát. Az ízlés élménye nem diadal, hanem kompromisszum, bölcs meghátrálás volt számára, nem mások ellen védte meg az ízlést, hanem saját maga ellen. A nyelvújítással nem egy ízlés terrorját akarta a magyar irodalom gyakorolni, hanem szavakat keresett a maga emlékekkel terhelt, érzékeny és éber öntudatának a sejtetésére; mint Münchhausen, aki a saját hajánál fogva emelkedett a levegőbe, Kazinczy a magyar irodalmat a multjával együtt akarta megteremteni. Irtózott a pórias szavaktól és talán túlzásba is vitte az irtásukat, de csak azért, hogy a hozzájuk tapadó hangulatra ráeszméltesse a vastagbőrű olvasót, akinek egyik szó olyan, mint a másik. Egy pillanatig se képzelte, hogy a nyelv csupa szép szóból áll, maga is sűrűn használt erőteljes, szokatlan, kifejező szavakat. Mikor kijavította a költők verssorait, az öntudat harcolt benne az öntudatlanság, nem egy ízlés egy másik ízlés ellen. Fájt neki a durvaság, de csak az, amely nem hallja a saját hangját; nem az erős szót gyűlölte, hanem csak az önfeledt, békésen kérődző alantasságot. Mindezek alapján inkább a civilizáció megszállott szerelmesének tartom Kazinczyt, mintsem irodalmi diktátornak.

Arról se vagyok meggyőződve, hogy Kazinczy olyan egyoldalú enthuziasztája, olyan rögeszmés betege volt az irodalomnak, mint Halász Gábor állítja. Mi vagyunk azok, fájdalom, a huszadik század literátorai, akiknek nincs egyéb kapcsolatunk a világgal, mint saját fölösleges voltunknak a tudata. Kazinczy szeme nemcsak arra szolgált, hogy megolvassa a versek szótagszámát; a bécsi képtárakon iskolázott látása csodálatos gyöngédséggel ragadta meg a legkülönbözőbb tájakat, amelyek hol Poussinre, hol Claude Lorrainre emlékeztették; megnézett és emlékezetébe vésett minden arcot és minden kosztümöt, az architektúrát nem tanulta, hanem az idegeiben hordta. A költőknek nemcsak a szövegére, hanem az arcára is kíváncsi volt; hónapokig levelez Gessner özvegyével, hogy bálványának az arcképét megszerezze, megható, bájosan komikus az a szenvedély, amellyel ismerőseinek és a világ hírességeinek arcképeit gyűjti. Ez a ritka intelligencia nemcsak elméletekben gondolkozik, mint a modern kritikusok, hanem anekdotákban, jelenetekben és képekben: finom metszetekben és meghitt olajnyomatokban. Kazinczy a magyar irodalom legnagyobb találkozója: Baróti Szabó Dáviddal való találkozása van olyan fontos esemény az életében, mint a házassága, emlékirataiban részletesen beszámol, hogyan sikerült megismerkednie Blumauerrel. Mozgékonysága, ezerfelé tekintő kíváncsisága egészen tizennyolcadik századi: minden érdekli, legjobban a történelem; nincs nap, hogy ne forgatná Katonát és Prayt; mikor utazik, minden talpalatnyi helyen felkutatja a hozzá fűződő emléket. Szentimentalizmusát nemcsak a naplemente foglalkoztatja, hanem a nép nyelve, szokásai és gazdasági állapota; racionalizmusa nemcsak szemlélődésre csábítja, hanem mohó adatgyűjtésre és gondos megfigyelésekre. A magyar irodalomnak azon a fokán áll, amikor a költő még nem szakadt el teljesen az archeológustól, lexicographustól és szövegkiadótól. Szenvedélyesen érdekli a világpolitika és ami kevés helyi politikai eseménye van az országnak, résztvesz a zempléni megyei életben. Bár nem ért egyet a kozmopolita Berzeviczy Gergellyel és mint igazi literátort jobban vonzza a dolgok örökül hagyott rendetlensége, mint a pedáns rend és a változatosságot jobban szereti, mint az egyenlőséget, észreveszi, hogy milyen baromi sorban élnek a jobbágyok. Demokrata egy olyan korban, amikor a demokrácia még nem tömegszenvedély, hanem egy előkelő lélek egyéni kötelességérzete, polgár és hazafi, amikor az utóbbi még nem kenyérkereset, hanem ideális szenvedély és bölcs utópia.

Végül adjunk igazat azoknak az ünnepi cikkíróknak, akik Kazinczyban vállonveregették a «dilettáns»-t. Csakugyan dilettáns volt, bár nem a szó rosszalóan magyar, hanem elismerően nyugati értelmében: olyan ember, akit a műélvezés jobban gyönyörködtet, mint az alkotás, tehát pontosan az ellenkezője annak, amit nálunk dilettánson értenek. Még a virágokat is tanulmányozza, bár ő maga nem herborizál, mert bennük is keresi és kutatja a szépet. Nem kritikus, ahogy az Kölcsey és Bajza óta nálunk megjelenik, mint az egyetemi tanár és szépirodalmi lapszerkesztő keveréke, hanem inkább műértő, amilyenek nagyobb számban csak Franciaországban voltak; bár neki is vannak rögeszméi, elsősorban az epidermisével közeledik a műalkotásokhoz. Konzervatív a látszat ellenére, mert csak abban tud igazán gyönyörködni, aminek multja van, de liberális is, mert udvariasan deferál az új tények előtt. Különben az a gyanum, hogy a kettő ma irodalomban és kritikában ugyanazt jelenti: mindkettő a mult átélése és hajlékony, ellenálló, de szükség esetén engedékeny magatartás a jelennel szemben. Az olyan konzervativizmus, amely mindig elutasítja az újat, a régit sem szereti. A jobb- és baloldali diktatúrák, az átmeneti vagy tartós barbárság korában nem árt visszatekinteni erre az emberséges emberre, aki sohasem követett el erőszakot, se saját magán, se másokon. Nálunk, ahol olyan sokan emlegetik és olyan kevesen élik át a hagyományt, Kazinczy jelenti legteljesebben az egyetemes hagyományt: Magyarországot és az egész összetört, megalázott és veszedelemben forgó Európát.