Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám
A MAGYAR ÍRÓK MINDEZIDEIG EGYESÜLÉSRE KÉPTELENEKNEK BIZONYULTAK. Emlékezzünk Petőfi Tizek Társaságára, amelynek az volt a gondolata, hogy a tíz legnépszerűbb író egy csoportba szerveződik és megszabja a lapokkal és kiadókkal való viszonyát. Az egyesülés rövid idő alatt feloszlott. Ha azóta ilyen szervezkedés megindult, az mindig hamarosan csődöt mondott és semmi eredményt nem tudott elérni. Nemcsak az irodalmi aktív keresetre nem tudott befolyást gyakorolni az írók akarata, hanem az irodalmi-segély szempontjából sem bírt eddig semmi komolyabb eredményt elérni. 1861-ben megalakult a Magyar Írók Segélyegylete. Báró Eötvös József megnyitó beszédjében bejelenti, hogy huszonötezer forintnyi alaptőkével megindul az egyesület, mint írói segélypénztár s ez az egyesület ma, ha nov. 11-én esetleg meg akarná ünnepelni hetvenéves fennállásának évfordulóját, úgy gondoljuk, segélyeket kellene hogy kolduljon, mert egy szerény bankettravalója sincs. Hetven év kevés volt arra, hogy a legkisebb erőt is kitermelje.
Már Eötvös megállapítja, hogy «azon tényezők között, melyek haladásukat eszközölték, kétségenkívül irodalmunk vala a leghatalmasabb s a nemzet annyi lelkesedést és áldozatkészséget tanusított irodalma iránt, amennyit Európa legműveltebb népeinél is alig találunk. És mégis, ha az irodalomról az egyes írók helyzetére fordítjuk figyelmünket, be kell vallanunk, hogy az irodalmi munka talán sehol sem jutalmaztatik kevésbé, mint éppen nálunk.»
Hetven év óta ez semmit sem változott.
Most az a kérdés, mi az oka? A nemzet az oka, tehát az olvasóközönség, vagy maguk az írók?
Az olvasóközönség nem lehet oka. Az olasóközönség megveszi és elolvassa a könyvet. Kifizeti annak az árát s ezzel a maga részéről befejezte az irodalommal való anyagi viszonylatát.
A közönség által könyvekért kifizetett pénzből nyilván nemcsak a papírgyárak s papírkereskedők, nemcsak a nyomdai, a könyvkötő, a könyvkiadóipar és a könyvkereskedelem rendkívül nagy munkás és adminisztratív személyzete kapja meg az őt megillető százalékot, hanem az írók is. És mégis, a kiadók Magyarországon olyan nívójú igazgatói kart tudnak kimutatni maguk közt, akik jövedelemben, tekintélyben versenyeznek bármely más ipar igazgatóival s lefelé, az összes rétegeken át, a termelésben résztvevő valamennyi munkás ugyanazt az életstandardot tudja élni, mintha akármely más iparnak volna az alkalmazottja: ellenben maguk az írók, akik kizárólag hozzák létre azokat a szellemi termékeket, amelyekből ez a számtalan ezernyi főből álló technikai munkát végző társadalom nyugodtan, gondtalanul és bőségesen megél, valamennyien koldus szegények és annyira súlytalanok és nyomorultak tudtak maradni, hogy még annyi képviseletük sincs, hogy egy szaklapocskát volnának képesek fenntartani, amelyben ügyeiket megtárgyalják.
A magyar írókban még eddig egyáltalán nem látszik, hogy felébredt volna az osztályöntudat. A magyar író magát páriának ismeri s annak is tekinti. A magyar íróval nem lehet leülni, hogy megtárgyaljuk a magunk dolgát. A magyar író szégyelli azt, hogy ő mint író munkát végez és azért anyagi ellenértéket kell elfogadnia. A magyar író lelkiségét teljesen elrontotta a reprezentáló Társaságok szelleme.
A magyar író be akarja érni avval, hogy ő a Petőfi, a Jókai, az Arany János, a Shakespeare, a Byron, a Goethe kollégája. S inkább éhen hal, de az írásáért fizetést vagy üzleti részesedést nem kér, s alázattal köszöni meg, ha «honoráriumot» vetnek neki.
A MAGYAR IRODALOM FÁKLYAHORDOZÓI A KÖNYVÜGYNÖKÖK.
A könyvügynök valósággal célpontja volt egy időben mindazoknak, akik hivatásuknak érezték, hogy a kultúra legnagyobb fegyverét, a könyvet kiüssék a közönség kezéből. Örök szégyen, hogy hivatalok ezreiben ott van ma is még a tábla, hogy «könyvügynököknek tilos a bemenet».
Miért? A könyvügynök az egyetlen, aki lelket és műveltséget hordoz szét az emberek közt. Azonfelül mindenki, aki könyvet árul, művelt ember s tájékozott az irodalom kérdéseiben. Orvosok, ügyvédek, műveltebb színészek, magasállású volt hivatalnokok foglalkozhatnak ezzel az üzletággal és érdemes szóba állani bármelyikkel ezek közül az urak közül, csak tanulni lehet tőlük. S amit árulnak, mindig a lélek nevelésének eszköze.
Ezek ellen állították fel a szégyentáblákat.
Most aztán nagy megdöbbenéssel értesülünk, hogy e pillanatban az egész könyvterjesztés megszünt. A kiadók beszüntették a részletüzletet s ezzel kenyértelenné vált egy nagy gárda, amely évtizedek óta példás szorgalommal dolgozott a magyar szellemi produktumok érdekében.
A Magyar Írók Egyesülete magáévá tette a könyvterjesztők ügyét s keresi a megoldást, hogyan lehetne a kiadókat valami új akcióra bírni. Az írókat ugyanis éppen olyan sérelem érte ezzel, mint mindazokat, akik a könyv terjesztéséből élnek.
KEZDŐDIK AZ ISKOLA, KEZDŐDNEK A GONDOK. Kezdjük azzal, amivel a rendkívül szomorú júliusban elváltunk az iskolától: az érettségi miatt történt öngyilkosságok emlékezetével.
Ennek ismétlődni nem szabad.
A fejlődésnek ez az útja már meg is kezdődött.
Az elemi iskolai oktatásban.
A mai elemi iskolai tanítás egészen más, mint a tegnapi volt. Tegnap, a nem régi multban, a tanító idegen volt a gyermekseregtől. Kénytelenségből végezte munkáját, mert jobb foglalkozáshoz nem tudott jutni. Nem talált örömet a népiskolában, ahol kis, játszani vágyó, csapongó fantáziájú, s otthonról semmi hajlamot nem hozó gyermekecskék voltak a keze alatt. Ebben az iskolában a legszükségesebb taneszköz a nádpálca volt.
Ma? Minden szülőnek el kellene mennie néhány iskolai órára, hogy lássa, mit csinálnak a gyermekével. A mai tanító pedagógus a szó legnemesebb értelmében. Különös módszereket találtak ki arra, hogy komplikált elméleti dolgokat hogyan lehet játékosan fedeztetni fel a gyermekkel. A jelzők problémájának megértetése pl. végtelenül keserves volt a régi tanító számára. A mai tanító egy félóra alatt példák, természetbeli eszközök felhasználásával játszva, szórakoztatóan és boldogság érzését keltve tudja a gyermekkel felismertetni a különböző, legkomplikáltabb jelzőket.
Egyáltalán az a
Az elemiiskola lesz a jövő magasabb képzésének is az ideális mintaképe.
Miért ne lehetne elképzelni, hogy lesz idő, mikor a diákok oly boldogan sietnek a gimnáziumba, mint ma a jó elemi iskolákban a kis gyermekek vágynak a tanító környezetébe. Egy elemiiskolai igazgató mint legnagyobb örömét és boldogságát említette, hogy náluk nincsenek hiányzók. Az ő gyermekeik letagadják a kis betegséget, csakhogy jöhessenek az iskolába... Egy tizenöt-tizenhat-tizennyolc éves ifjú tele van idealizmussal. Ez a kor az ember életében a lelkesedés, a nagyratörekvés, a szépért, jóért való lelkesedés kora.
Az a tanár, aki ezt a nemes és szép érzést nem tudja felébreszteni a diákjában, nem tanár. Az egy pályatévesztett szegény ember.
Hogy lehet az, hogy egy derék iskolai főigazgató azzal dicsekszik, hogy az ő iskolájában nem több husz százaléknál a bukások száma?
Nem szabad két százaléknál többnek lennie. Egy-két fiú lehet, aki szellemileg képtelen felfogni és reprodukálni a tananyagot.
De egy olyan fiú, akiben van erkölcsi képesség az öngyilkosságra, az tele van ideális hevülettel. Szerencsés körülmények közt boldog tagja lehet az osztálynak és az életnek.
Azonban ehhez az kell, hogy a tanár ne ijessze meg.
Megijeszteni a diákot.
Lehetséges ez?
Ez a gyilkosság! Legalább is lélekgyilkosság.
Mennyit küzdött már ez ellen az irodalom. Dickens óta hány regényiró foglalkozott ezzel a rettenetességgel.
Reformálni a pedagógiát. Reformálni az egész felfogást a tanítás terén. Ez az egyetlen orvosság a középiskolák diáktömegeinek megszabadítására.
Szörnyü az a megérthetetlen vizsga a középiskolai tanítás végén: az érettségi. Az érettséginek egy gyönyörű bizonyságtételnek kell lennie, hogy a diákját a tanár nyolc év alatt önálló gondolkodású emberré tette. A tanár vizsgázzon le az érettségin.
Tanár urak, menjenek el a Pedagógiai Szeminárium előadásaira. Nézzék meg, mit tud egy egyszerű elemiiskolai tanító produkálni a tízéves és fiatalabb gyermekekkel s meg fogják látni, hogy mit kell tenniök a nagyobbakkal, hogy megszerettessék velük a gondolkodást és a tanulást.
A mai érettségi egy félelmes szörny, amely megemészti a diák lelkét. S a tanárok nagy része az utolsó évet arra használja, hogy megrémítse s önbizalmától megfossza a keze alá adott ifjúságot.
Egyik budapesti leányiskolában pár éve a következő mulatságos és iszonyú eset volt. A tanárok és tanárnők minden órán s minden percben azt vágták a diáklányok fejéhez:
- Ez kérem érettségi anyag!
Egy napon belép a terembe egy tanárnő s meglepetve látja, hogy az egész osztály díszruhában van. Fehérben és ünnepiesen. Nem értette a dolgot, de méltóságán aluli volt, hogy megkérdezze, miért. Arra gondolt, talán valami igazgatói ünnep van, amiről ő nem tud.
Folyik az óra.
Egyszer csak azt mondja:
- Kérem, jó lesz megtanulni ezt is, mert ez is érettségi tétel.
Ebben a pillanatban feláll az egész osztály s előlép a vezérszónok s azt mondja:
- Tanárnő őnagysága kérem, mi elhatároztuk, hogy azt a napot, mikor az
Örökre karakterizáló emléke marad ez a mai érettségi rémítgetés rendszerének.
Nem kérem, ezt valóban meg kell szüntetni.
Nem tartozik szorosan az irodalmi élet problémái közé, s mégis az. Milyen kultúrlényeket nevel az iskola evvel a módszerrel? Mindnyájan tudjuk, hogy az irodalomtörténet-tanítás arra való, hogy az irodalom klasszikusait megutáltassák a diáksággal. Épen a kiválogatottan legszebb és legjobb irodalmi értékeket unatják meg és a legjobbtól fordítják el a fiatal lelkek érdeklődését.
Mikor Adynak egyszer azt az örömhírt hozták, hogy egy iskolai kézikönyvbe felvették valamelyik versét, rémülten kiáltott fel:
- Akkor végem.
BAYREUTH ÉS RÁDIÓ. Bayreuthot Wagner azért alapította, hogy a hétköznap kicsinységeit elhagyva, áhítatos figyelésre elkészülve, minden zavaró körülménytől megszabadítva zarándokoljanak hívei a dombon épült csarnok falai közé. A Parsifalt Bayreuthnak alkotta és Bayreuthnak akarta fenntartani mint egyetlen helynek, ahol a hallgató zavartalanul megtisztulhat a műben; midőn a szerzői jog négy évtized után megszűnt védeni a Parsifalt, a wagneri hagyományok letéteményesei azzal a kéréssel fordultak a német államhoz, hogy hozzon külön törvényt, amely lehetetlenné teszi a Parsifal előadását Bayreuthon kívül. Ezt nem sikerült elérniök s azóta a művet mindenütt játsszák; Bayreuth integritásán így esett az első csorba...
1931 augusztus 18-án azután halálos sebet mért önmagára. Ezen a napon Bayreuthot bekapcsolták a rádióba; 200 európai, amerikai és afrikai rádióállomás közvetítette a Tristan és Isolde előadását. Ezzel megfosztotta önmagát céljától és értelmétől.
Közpréda lett, hangjai zörejek és sívítások szűrőjén jutottak el milliók fülébe, otthonukban s papucsban elnyújtózva hallgatták az emberek a művet, amelyet Bayreuth eddig az ünnepi áhítat és salaktalan figyelem nevében celebrált azoknak, akik elzarándokoltak csarnokába. Bayreuth leszállott a hétköznapba s elvegyült konyhaszaggal és autótülköléssel...
Árulást követett el a wagneri elképzelés páthoszán, midőn engedve a csábításnak, mikrofón elé ment. Ha egyáltalán volt még célja s feladata, az a még büszkébb elzárkózás felé mutatott...
Mikor Wotan az engedetlenségbe esett Brünnhildet megfosztja walkürségétől s büntetésből kifekteti az útszéli sziklára, a büszke leány könyörög, hogy apja védje meg legalább attól, hogy bárki fia, ki az országúton jár, megközelíthesse...
Ez a wagneri mithosz. S Bayreuth most kifeküdt az országútra...
KORFESTŐ ADOMA. Párizsból hazaérkezik egy színész s megjelenik az Otthonban. Az írók körülveszik. A színészet válságban van s íme mégis színészek csak eljutnak Párizsba...
Azonban egy fiatal író előveszi a noteszát s elkezd jegyezni. Adatokat egy divatlevélhez, amelyért ő hét pengőt fog kapni a lapjától.
A színész arról beszél, hogy Párizsban mennyire divatba jött a pizsama s hogy a nők nagyon helyesen teszik, ha pizsamát vesznek, mert akkor legalább fel vannak öltözve.
Író boldog, mert lapjának erkölcseivel egyezik. Lapja ugyanis ama lap, ahol a tárcanovellában csók, - házasság előtt, - nem fordulhat elő, vegyes házasság nincs, elválás nincs, ellenben egyházi áldás van, s törvénytelen gyerek nem létezik.
Író átadja a cikket a szerkesztőnek, aki belepillant:
- Pizsama?... - mondja rémülten - Pizsama?... A mi lapunkban nem szabad ezt a szót kinyomatni, hogy pizsama...