Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Figyelő · / · Vers
Hogy a versíró fiatalemberből lesz-e idővel költő: nemcsak tehetség, sok minden s nem utolsósorban
Bakó József első könyvéről, az «Árva kalászokról» így kezdtem bírálatomat: Meglepően tehetséges versek.
A «Földem», verseinek újabb gyüjteménye, semmiben sem emelkedik az előzőhöz képest, igéreteiben jóval szegényesebb, hibái feltünőbbek.
Miért akarnak a költők a saját élő, szenvedő és változó emberségüknek szobrot állítani? A szobor merev és változhatatlan. A jó szobor meg a rossz szobor. Bakó könyvének is szervi hibája, hogy a költő önmaga helyett önmaga szobrát akarja olvasója elé állítani.
Hej! Most jönnétek pávák, frakkosok!
Mezőben állok, pőrén, szilajul,
Még a kalapom se emelném meg,
De megmutatnám: ki az erősebb,
az ősparaszt - vagy pedig ti, az úr?!
Nem szoborszerű ez? A mezőben álló pőre és szilaj ősparaszt - s bár ez a szobor, szerintünk, kissé primitíven hatásvadászó, lehetetlen rá nem ismerni, hogy ez a költő eszményiesített elképzelése önmagáról.
Ugyancsak ősparasztságának dokumentuma, hogy a «grófi földön» «űzötten is térdrehull» «a földimádás mámorában». Higyjük, hogy őszinte ez a mámor, ha kissé összeesik is azzal az általános földimádó mámorral, amely honi verselőink közt mostanában járványszerűen pusztít.
A «Holnap hangján» szónokias dörgedelme viszont inkább a tegnap hangján szól, egy nap alatt legalább tíz esztendőt értve, mint valami mesében. Ebbe a típusba tartozik a «Földem, tudod-e?», «Testvér, jöjj», «Birokra készen», amelyek szónokiassággal igyekeznek pótolni az igazi indulat-menetek hiányát. Ezek a versek ropognak, mint a sörétretöltött puska, de ritkán találják el a gyorslábú nyulat, amely jelen esetben nem más, mint maga a költészet.
Mi marad végül is, ami reményt nyujtana? Néhány témai igénytelenségében igényesebb vers. Amikor kis dolgokról mer írni, pl. a szennyes vízben talált kicsi fehér gombról, vagy az «Üvegfújó», amely még az ilyen naiv sorokkal együtt is: «Legnagyobb művész te vagy a földön» a költészet lehelletével érint.
Sajnálom, hogy Bakónak újabb könyve kapcsán kell felhívnom a figyelmét, hogy erőteljes nem az, ami izmait mutogatja, hogy a szónokiasság veszélyes csapda s hogy önmaga szobra helyett érje be egyszerűen önmagával s ebből a benső sodorból engedje felbukkanni azt az emberi reliefet, amelyet a «Földem» verseiben kissé kívülről mintázott.