Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Joó Tibor: Igazi tradicionalizmus

A kultúra eleven vérárama, mely generációkról generációkra hordja az emberi szellem fáradozásainak és lelkesedéseinek az eredményét, az a bűvös áramkör, mely az egymásra következő nemzedékeket folytonossággá, történeti egységgé vonzza össze, mely nemzetet és emberiséget szervesít az emberöltők szétszakadó láncszemeiből: ez a tradicó. Nélküle az emberiség története szakadatlan újrakezdések zürzavara volna, s nem lenne történeti közszellem, mely nemzeteket és kultúrákat, mint sajátos egyéniséggel megjelenő, szellemi léttel bíró alakulatokat teremti. Tradició nélkül nincs szellemi élet, nincs kultúra, nincs emberi élet. S a tradicionalizmus valóban titokzatos ösztönként él az emberi szellemben, mint egészséges életmüködések szabályozója. Regulátor, mely megóvja a szertelenségektől s így felesleges erőpazarlástól, mikor a bevált utakon való továbbhaladásra nógatja, s titkos szóval misztikus parancsot ír elé az emberi nem rendeltetéséről és nemzete feladatáról. Más képpel élve azt is mondhatnók, hogy az egyének, a nemzedékek, mi mindnyájan a tradició szolgái vagy papjai vagyunk, őt kell szolgálnunk, de úgy, hogy szakadatlan elevenen tartsuk, szívünk vérével kell táplálnunk, neki áldoznunk mindent, ami élő és drága bennünk. Tudnunk kell, hogy valamikor ő is keletkezett, egyes szellemek és nemzedékek rendjének méhéből eredett, növekedett és alakult, fejlődött, s nem szabad sohasem megsértenünk azzal, hogy bevégzettnek, lezártnak, azaz megmerevedettnek, halottnak csufoljuk oktalan hódolatunkban. Nem szabad elvetnünk az örökséget, melyhez őseink szíve vére tapad, de nem is szabad bezárva őrizni az élet új napjaitól meddőségre kárhoztatva. Az élet folytonosságának az ösztöne: ez az igazi tradicionalizmus.

Mai napság mintha lázas betegség lepte volna meg ezt az igen-igen becses szervünket. Hiszen nem is csoda ilyen lázas időkben, amikor az emberiség szellemi élete talán a legnagyobb válságon megy végbe, melyet valaha megért. De a betegség itt van és gyógyulását nem bizhatjuk csak az időre, mely kényelmes therápia pedig veszedelmesen divatos manapság. S az igazi tradicionalizmus érzékét két irányból is fenyegeti a kór.

Az egyik a határozott tradicióellenesség. Az ember oly könnyen azonosítja egy nemzedék hibáit az elmúlt századok egész örökségével, az emberi életberendezés, kultúra és civilizáció egyik-másik ágának a hibáját az egész kultúrával. Ennek mélyen rejlő oka van. Az emberi szellem rendszerben gondolkodik, rendszerbe igyekszik mindent tagolni, s miután érzi, hogy minden jelenség az egész rendszer szellemének részese, a kultúra vagy civilizáció egyik vagy másik funkciójának a hibáját, meg nem felelő voltát vagy bűnét az egész rendszer szellemében keresi és elvetendőnek ítéli. Pedig talán éppen az a baj, hogy az a részlet kinőtt, hűtlenné vált az egész szelleméhez. Talán csak megállt a fejlődésben vagy betegség támadta meg s elegendő volna lokális kezelés. Az új funkciók, melyekkel most pótolni szeretnék, hátha igazi lényegük szerint nem is kívánkoznak radikális rendszerváltozás után, hanem beilleszthetők a régi keretei közé? Sőt hátha egyenesen abból a régi, elavultnak hirdetett, elvetésre ítélt rendszer szelleméből sarjadt ki. Itt van például mindjárt a gép. Miért kivánna a Gép új kultúrát a régi humanisztikus helyett? Hát nem a humanizmus szelleme, az emberi ész hódító ereje, a természet felett győzedelmeskedni akarása hozta létre a gépet egyenesen azért, hogy az emberi szellem - a Szellem! - szabadabb legyen és könnyebben mehessen a maga útján? Ma mintha úgy látszana, igaz, hogy az ember vált a Gép rabszolgájává. De ez csak látszat. Bizonyosan az. A gép nem öncél, nem lehet középpontja egy új kultúra-rendszernek. Ő is egyik pillére lesz az «elavult humanisztikus» kultúrának. De van-e másfajta kultúra, mint humanisztikus?!

Ám ez, a tradicióellenesség csak a kisebbik veszedelem. Azért kisebbik, mert nem lehet félreismerni, s így a pontos diagnózis előnyével foghatunk a gyógykezeléshez. Veszedelmesebb baj az, amit ál-tradicionalizmusnak nevezhetünk. Az orthodoxia, a hagyomány érinthetetlenségének babonája mindig tulajdonsága volt egyeseknek és tömegeknek. Voltaképpen szellemi bénaság. Vagy vakság az új feladatok iránt, az élet követelő ígényével szemben, vagy a fejlődés képtelensége. De mindenesetre olyan erőtlensége a szellemnek, hogy az nem tud a maga lábán megállani, nem képes szabadon bánni a hagyomány anyagával, s a hagyomány eleven életének is vége ezzel. Éppen az, ami létrehozta, a szakadatlan, nemzedékenkénti újraalkotás ér véget. A fejlődés áll meg, az, ami a kultúra, a történeti élet, a hagyomány lényege. Nyilvánvaló, hogy ez nem az igazi tradicionalizmus. S ez mai napság mintha jóval erőszakosabb volna, mint valaha is. Ez sem csoda, könnyen érthető heves és túlzott reakcióként a tradiciótlanság fenyegetésével szemben. Azonban bármennyire is megérti a histórikus szemlélet, a jelen embere nem érheti be ezzel a megértéssel, hanem óvakodnia kell tőle, mert éppen úgy fenyegeti a hagyomány és a kultúra életét, mint a tradicióellenesség. Ez is, az is a történeti folytonosság életén pusztító kór.

Ez az ál-tradicionalizmus fétist csinál abból, ami nem is maga a numen. A numen, a szellem, tudjuk, éppen az, ami eleven, fejlődésképes és fejlődni akaró a kultúrában. Őt kell szolgálni. Ez az ál-tradicionalizmus azonban külsőségeket, időlegességeket divinál, olyasmiket emel szentséggé és övez a sérthetetlenség tilalmával körül, melyek szükségképpen érvényüket vesztik a múló idővel és csak a fejlődés lépcsőfokaként maradnak emlékezetesek és tiszteletesek az élettel tovahaladó emberiség színe előtt. Nincs semmi emberi agy vagy emberi kéz alkotta emléke a múltnak, melyre szabad volna kicsinyléssel nézni, ha őszinte törekvés és tiszta erőfeszítés hozta létre; de egy sincs ezek közül, melynek szabad volna a haladás, a fejlődés útjába állani, s meggyilkolni vagy tétlenségre kárhoztatni új generációk szellemét, az emberi szellemet, mely őt magát is e világba helyezte. Ezt az ál-tradicionalizmust pedig még egy más jellemvonásáról is megismerhetjük. Nemcsak helytelenül érzett konzervativizmusáról, hanem a szó szoros értelmében vett ál-tradiciókról is. Valódi hagyományaink helyett olyanokat alakít ki, melyek sohasem voltak eleven történeti létezők, csak most lettek azzá, a jelen történetében, fantomokként, melyek feladata szolgálni annak a törekvéseit, aki őket a semmiből életrehívta. S ezek a fétisek erőszakosabb, érzékenyebb istenségek az élet valódi urainál. Azoknak kell lenniök, mert létük az erős szótól, az igazi beszédtől, a világosságtól függ. Az igazi istenséget nem lehet megsérteni. Az igazi tradicionalizmus lelke mindig a megújulás, a megjobbulás, a tökéletesebbé válás vágya és az ezt szolgáló kritika mélységes szükségérzete. Az ál-tradicionalizmus azonban nem akar tovább haladni, fejlődni, s következőleg nem viselheti el a kritikát sem. Az ál-tradicionalizmusnak nincs szüksége a múlt, a hagyományok vizsgálatára, tradiciója nem az elevenné varázsolt múlt, a történet szelleme, hanem egy mesterséges rendszer a fantázia képeinek és a való adatoknak különös vegyülékéből, - mely alakulatnak a forrásait minden esetben külön kell és lehet kinyomozni, - s a fantázia képei foglalják el a rendszer középpontját. Itt is arról van szó, mint a tradició-ellenesség esetében: a rendszer egy tagjának az egész rendszerrel való felcseréléséről. De míg a tradició ellenségei a rendszer egy tévedése miatt az egész rendszert elvetnék, az ál-tradicionalizmus egy tévedést sem enged bírálat alá vonni, mert egész rendszerét félti. S valóban, többnyire igaza van. Az ő rendszere ezekkel a tévedésekkel áll és bukik.

Mondom, minden esetben külön kell kinyomozni az ál-tradicionalizmus hibrid rendszerének az eredetét, - nincs általános törvényük, mint az egészséges életnek, kóros alakulatok lévén, - de annál különösebb létrejöttük, ha az emberek illető csoportjának, nemzetnek, népnek, államnak, társadalomnak stb., igazi tradiciója is van, múltja, dicső kezdetekkel, melyek folytatásra várnak. Ilyenkor ez volna az új nemzedék feladata, felkutatni a múltat, összegyüjteni emlékeit, tudatossá tenni, eleven fluidummá éleszteni a jelen életében. A rómaiak penates-ei, az ősök ott éltek a család mindennapi életében, a lakomákon ők is megkapták a részüket és szellemeik bizonyára kivették részüket unokáik életéből és munkáiból. Így kellett lenni, miután ott álltak a házi oltár szobrai képében és gondolkodásmódjuk, világnézetük, erkölcsi elveik, tetteik és tetteik módja, terveik, melyeket az utódokra hagytak, elevenen éltek a hagyományban. Ilyen mindig-jelenvalónak kellene lenni egy nemzet valódi hagyományainak is, nem pedig messze kriptába zárva, - mikor a kripta fontosabb, mint az, akit magába zár, - ijesztgetni az élni akarókat a valótól eloldott legendák homályában. Ez az igazi tradicionalizmus és aligha kétséges, hogy élet és termés csak ebből fakad.

Nekünk, magyaroknak is vannak valódi hagyományaink, gazdag és termékeny múltunk. S ezek a hagyományok ráadásul csodálatosan «használhatók», alkalmasak a továbbfejlesztésre jelenünkben, melyet egyaránt jellemez a nagy kultúrális egységek felé tartás, mint ezeken belől a nemzeti egyéniségnek gazdag és erőteljes kifejlesztése. A mi múltunk az európai magyarság hagyományait örökítette ránk és az igazi magyar tradicionalizmus e hagyomány anyagát veszi számba, mely egyaránt magyar és európai. És a kétféle ellenséges, az igazi tradicionalizmust fenyegető szellem támadásai ellenére erősödik és izmosodik, s válik mégis általánossá az egészséges felfogás. S ha az új generációt meg tudjuk óvni a hagyományok ellen támadó «új kultúra» mérgezésétől széles rétegekben, bizonyára még eredményesebben tisztíthatjuk az ál-tradicionalizmus képzelgéseitől, megtanítván rá, hogy soha tán nagyobb szüksége a nemzet életének nem volt a nyilt szemre és őszinte, bátor, az árnyékától sem riadozó szívre. Mert ma kíméletlen valóságok harcában állunk és magunknak is kíméletlenül látnunk kell és kimondanunk a valóságot, csak ez segíthet rajtunk.

A jövő, mondom, reménnyel kecsegtet. Mert ez az elmefuttatás alkalmilag született, s éppen ez az alkalom reménnyel kecsegtető, Magyar Irodalmi Ritkaságok címen Vajthó László szerkesztésében könyvsorozat indult meg. E sorozatban régi magyar íróknak kiadatlan, elfogyott vagy napilapokban szétszórt művei jelennek meg. Vajthó Lászlónak nem ez az első enemű vállalkozása. A budapesti V. kerületi Berzsenyi Dániel-reálgimnázum 1930-ban érettségizett diákjainak munkájával és megtakarított uzsonna-pénzén már két kiadatlan Bessenyei-művet tett hozzáférhetővé, a «Hunyadi»-t és nagy állambölcseleti regényét a «Tariménes utazásá»-t, mely bátran főművének tekinthető a «bihari remetének», s mely nélkül nem alkothatunk igaz képet szelleméről. (Lásd tanulmányomat róla Nyugat 1930. II. félév 645. sk. 11.) A Magyar Irodalmi Ritkaságok első száma is Bessenyei-kiadvány, - A törvények útja. Tudós társaság - s a kiadás anyagi alapját ugyancsak Vajthó diákjai teremtették elő. A további számok Péterfy Jenő színi- és zenekritikáit gyüjtik egybe, s kiadói Vajthó új osztályának tagjai. Most jelent meg Károlyi Gáspár «Két könyv»-e. Sajtó alatt és előkészületben állnak: Benyák Bernátnak, a filozófus piaristának 1770-ben keletkezett iskolai drámája, Bessenyei propaganda irata akadémia felállítása iránt, Temesvári Pelbárt és Bornemissza Péter műveiből való szemelvények, - s valamennyi diákok pénzén és diákok gondozásában kerül kiadásra. Ez a kisérő jelenség az, ami hallatlanul jelentőséggel teljessé teszi ezt a vállalkozást minden egyéb érdeme mellett is. Bármennyi szkepszissel is vagyunk eltelve, s gondolunk a tanári tekintély akaratlan pressziójára és diák-ambiciók alantasabb, érdemhajhászó formáira is, tárgyilagos megfontolás után be kell látnunk, hogy efféle vállalkozásnak, mint régi szövegek kiadásának a megindítására és fentartására nem elegendő olyan külsőleges motivum. Itt feltétlenül annak a spontán érzületnek a mesteri pedagógusi irányításáról van szó, amelyet igazi tradicionalizmusnak neveztünk. Rendkívüli becsű bíztató jel ez korunkban. Ez, hogy középiskolai diákok a magyar szellemi mult emlékei, valódi hagyományai felé fordulnak, elmerülnek tanulmányozásukban, magukba szívják szellemüket és medret is ásnak a kiadvány-sorozatban e források vizének.