Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (5)
Újból levelet kaptam Hegedüs Máriától. Azt írta, hogy kórházban fekszik, megszületett a gyerek, kislány, erős, egészséges és én rám hasonlít. Okvetlen látogassam meg őket.
Tudtam, hogy ennek be kell következnie s most mégis meglepetésszerűen, nagyon leverően hatott rám a hír. Mint a legtöbb ember, titokban én is azt reméltem, hogy ez a részemre kellemetlen bizonyosság nem fog bekövetkezni. Valami majd csak közbejön, reméltem, valami majd kedvezően megoldja számomra ezt a dolgot. Nem így történt. Az ok után bekövetkezett az okozat. S most már nincs kitérés, el kell látogatnom a kórházba. Jolán is ugyanott fekszik már egy hete és tőle is kaptam levelet. Milyen csodálatos az, hogy így összejátszanak a véletlenek. Egyszerre két asszony várakozik ott rám s lehet, hogy külön-külön egyikhöz sem látogattam volna ki. De így nem látok más megoldást. Szégyellem magam és gyáva vagyok, mint a kutya. Melyikhez nyissak be előbb, melyikhez hogyan szóljak, hogy a másik meg ne bántódjon. Mind a kettőhöz közöm van. Úgy érzem, Jolán áll hozzám közelebb, viszont a másik az én gyerekem anyja. S ha egyikhez szólok, a másik majd figyelni fog, ellenőrzi a tekintetem és mérlegre teszi a szavaimat. Miért is jöttem haza, gondoltam. Nem jobb volt nekem ott kint? Minden felelősség nélkül csavarogni az országutakon, aludni a menhelyeken, idegenek között, idegenül. Senki nem volt kíváncsi rám, én sem voltam senkire kíváncsi s ezek most úgy csüngnek rajtam, mint a kölöncök. Hiába szeretnék kedvem szerint élni, be kell látnom, hogy nem lehet. S ha ragaszkodom hozzájuk, akkor az általános törvények alá is alá kell magam vetnem. Akkor éppen olyan embernek kell lenni, mint a többiek. Meggondolás nélkül most az a teendőm, hogy kimenjek a két asszonyhoz, odaálljak eléjük és hagyjam, hogy osztozkodjanak rajtam. Fordult a kerék s ha eddig fölül voltam, most alulra kerültem. Máról holnapra mégsem tudtam határozni. Napok multak el addig, amíg végre odaálltam Anyám mellé.
- Hegedüs Máriának megszületett a gyereke - mondtam. - Adjon nekem néhány koronát, hogy vihessek ki neki valamit a kórházba.
Anyám nem lepődött meg, sajnálkozóan nézett rám és sóhajtotta:
- Én Istenem, hiszen te magad is még egészen gyerek vagy. Milyen oktalanok vagytok ti valamennyien, hogy így tönkreteszitek a fiatalságtokat.
Mit felelhettem volna neki. De tudtam, ha hallgatni fogok, akkor valósággal létrát támaszt nekem a szavaiból s ezen a létrán fölkapaszkodik a fejem tetejére. Ha megbánást mutatok, akkor pedig agyonnyom a szeretetével.
Majdnem durván szóltam:
- Tudtommal maga se hatvanéves korában ment férjhez!
- Hidd el, fiam, én sohasem voltam a férfiak bolondja. Férjhez mentem, mert ez így volt szokás. De soha semmit nem éreztem én abból, amit mások szerelemnek neveznek.
- Nem hát. Magát mindig a szentlélek szállta meg és mi négyen a rózsabokorban születtünk. Ott szedett le bennünket a bokorban s az ujjacskái nedvesek lettek a harmattól.
Anyám sértődötten mondta:
- Ne csinálj bolondot belőlem, ezt nem érdemlem meg.
- Adja hát ide azt a pár koronát. Ezen úgy sem lehet segíteni.
- Hiszen az a másik asszony is ott fekszik a kórházban?!
- Ott! De ez már az ő baja. Egyszerre csak nem vihetek mindkettőjüknek ajándékot?!
- Azt mondom, ha eszük lenne, hát kikaparnák a szemeidet. Elbolondítottad őket és most így beszélsz róluk. Ilyenek vagytok valamennyien, még a fajtátokban sincs semmi jó. De nekünk szegényeknek ez a sorsunk, ki vagyunk szolgáltatva nektek s csak packáztok velünk.
Végre is nálam volt a pénz és készülődtem.
- Mit viszel neki?
- Hát mit vigyek?
- Cukrot meg piskótát meg ilyesvalamiket. Vigyázz arra a szegény kicsikére, nehogy megnyomd, vagy leejtsd! Milyen nevetséges ez az egész.
A boltok kirakatai előtt álldogáltam, nem tudtam rászánni magam, hogy mit vigyek ki Hegedüs Máriának. Cukorral, piskótával mégsem állíthatok be hozzá! Nem akarom ott eljátszani a Tatácska szerepét! Elhatároztam, hogy bort viszek neki. Egy liter vörösbort vettem s fölültem a villamosra.
Hosszú volt az út, rosszul éreztem magam a zsúfolt kocsiban. Úgy véltem, mindenki rámnéz, mindenki tudja, hogy mi van az üvegemben és hová viszem azt. Az emberek csakugyan rámnéztek, bámulnak és elmosolyodnak. De arra egy pillanatig se gondoltam, hogy a hegyes tetejű kalapom, a hosszú hajam és a kopott ruhám miatt történik így. Ezeket a különösségeimet már megszokhatták az emberek, de a borosüveg a hónom alatt, ez árulkodik rám kihívóan és megszégyenítően.
A kórház kapuja előtt álltam. Oh, Istenem, hogy egyszer minden útnak a végére érünk. Indultam befelé, a portás megállitott. Mit mondjak neki, melyik után érdeklődjem?
- Simon Jolánt keresem.
- Tüdő?
- Igen.
- Egyenesen, a középső pavillon.
Szerettem volna megkérdezni tőle, vajjon a Hegedüst hol találhatom meg. Nem egy szobában vannak-e mind a ketten? Nem lenne-e okosabb, ha mégis csak megfordulnék s anélkül, hogy találkoztam volna velük, kimennék a kapun. Oh, de gyáva vagyok. Gyáva kutya.
A nevem hallom kiáltani. Megismerem Jolán hangját, riadtan, mint a megijesztett gyerek, fordulok a hang irányába.
Jolán és Balázs Klári egy padon ülnek és integetnek felém. Fehér-kékcsikos ruha van rajtuk, jókedvüek és láthatóan örülnek az érkezésemnek.
- Szervusztok! - mondtam. S mintha vak, vagy hülye lennék, megkérdeztem Kláritól. - Hát te is itt vagy?
- Én is és ő is.
Jolán rám nézett és alig hallhatóan mondta:
- Hegedüs Máriára gondol. Itt van ő is, már megszületett a gyereke.
Klári bántóan mosolygott:
- Gyönyörű kis teremtés. Hegedüs azt mondja, hogy rád hasonlít. De lehet, hogy téved, én egészen másmilyennek látom.
Határozottan mondtam:
- Enyém a gyerek és így nem csoda, ha rám hasonlít.
- Szebb, mint az anyja, annyi bizonyos.
- Menj és nézd meg őket, Kasi - mondta Jolán. - Ülj le kicsit, aztán menj be hozzájuk.
- Hoztam neki egy liter vörösbort.
- Egy litert? Hiszen az megsavanyodik, hogyan bírna annyit meginni?!
- Mindegy. Ha már elhoztam neki, akkor csináljon vele, amit akar.
Éreztem, hogy buta és ügyetlen vagyok. Fölényeskedni akartam s minden szavam, minden mozdulatom nevetségessé tesz.
- Hát ti hogy vagytok? Mi bajotok van?
Nehezen indult a beszélgetés. Mintha mind a hárman komolyan betegek lennénk, halkan és indulatok nélkül beszéltünk. Klári se csipkelődött. Középen ültem a padon s ők a két oldalamnál, egyik jobbról, a másik balról. A borosüveg még mindig a hónom alatt van, nem mertem előhúzni. Legjobb szeretném, ha valahogyan eltünne, megsemmisülne észrevétlenül. Egy ideig a kórházi szokásokról beszélgettünk, aztán ők a kintiek felől kérdezgettek, tájékozatlanul, kedvetlenül válaszoltam. Végre is áttértünk az irodalomra.
Klári egy noteszbe szokta összeírni azokat a verseket, amik tetszettek neki. Aztán ha összejöttünk, fölolvasta. Legutóbb még Ady mellett Erdős Renéért rajongott. Most Ada Negrinél tartott.
- Olasz szocialista költőnő - mondta. - Olyan gyönyörű munkásverseket ír, amilyeneket mi még sohasem olvastunk. Azt hiszem, ő a legnagyobb költő.
- Azért, mert nő?
- Azért, mert úgy még senki sem írt a bányászokról, mint ő. Proletárcsaládból származik s az egész világon ismerik a nevét. Az is jól esik nekem, hogy ő is nő s így már valaki bennünket is képvisel. Emlékezz csak rá, hogy én Moriss Rosenfeld verseit is szavaltam. Ő pedig férfi, egy öreg zsidó szabó s óh, milyen gyönyörűen ír a munkásságról és nőkről egyaránt. Ada Negri nő, de mégis erősebb a hangja, mint Rosenfeldé. Igazán forradalmi költő, olyan, aki közel áll a mi szívünkhöz.
Hallgattunk és ő felolvasta Ada Negri verseit.
- Szépek - mondtam. - Mennyivel szebbek ezek, mint Erdős René szerelmi zöngeményei.
Jolán is megszólalt:
- Talán még Ady verseinél is szebbek.
Nem volt kedvem vitatkozni. Szépek, valóban szépek voltak a fölolvasott versek. Ha máskor hallom őket, akkor leszállnak a lelkembe, megtermékenyülök tőlük és új versek születnek meg bennem is. Most azonban csak valahonnan távolról hallottam a fölolvasott szavakat, messziről zengtek felém s itt belül nyugtalanság és türelmetlenség rágódik bennem. Még mindig félek a Hegedüs Máriával való találkozástól, legjobb szeretném elaltatni magamban a hozzákapcsoló érzéseimet s mégis legyőzhetetlen kényszerűségből róla és a gyerekéről kívánok beszélni. Meg szeretném kérdezni, hogy vannak, mi van velük, hogyan juthatnék be hozzájuk föltünés és megalázkodás nélkül.
- Azt mondtátok, hogy lány a Hegedüs Mária gyereke? - kérdeztem. - Legalább, ha fiú lenne. Azt gondoltam, hogy fiú lesz, akkor bizonyára sokkal közelebb állna hozzám.
- Lányka, - felelte Jolán. - Én nem láttam. Rám haragszik Hegedüs, de Klári azt mondja, hogy szép kislány. Az egyik öreg ápolónő lett a keresztanyja. Én is szívesen vállaltam volna.
Mosolyogva fölálltam a padról.
- Hát bemegyek és megnézem őket. Akarsz te is a borból?
Jolán visszamosolygott rám:
- Add csak neki, Kasi. Ő valóban betegebb, mint én vagyok.
Megfordultam, hogy induljak s ekkor a fás uton megláttam egy alacsony, feketehajú nőt. Kék csíkos ruhájában felénk fordultan ott állt az egyik fa árnyékában. Figyelt bennünket és én megismertem Hegedüs Máriát.
Szó nélkül felé indultam. Éveket, talán évszázadokat éltem meg ezekben a pillanatokban. És nem gondoltam arra, ami eddig közöttünk történt, nem gondoltam vitriolos fenyegetéseire, mintha a túlsó partról közelednék felé. Kezet fogtunk s mint ahogyan azelőtt is szokta, erős szorítással megrázta a karom.
- Azt hittem, egészen megfeledkeztél rólam. Régen itthon vagy már és felém se néztél.
- Már régen itthon vagyok - mondtam.
- Elkerültél, mintha megbántottalak volna. Pedig máskép van. Elmentél és itt hagytál a legnagyobb bajaimban.
- Tudod, hogy nem azért mentem el. Akkor még semmit nem tudtunk erről a dologról.
- Szép, gyönyörű kislány, egészen rád hasonlít.
Milyen kétségbeejtő az, hogy ilyen szépen, barátságosan beszél velem. Ha most előhuzná kebléből a vitriolos üveget, akkor valószínűleg magamhoz térnék együgyű tehetetlenségemből. De ő talán semmi rosszra nem gondol. A tekintete barátságos s valósággal cirógat, becézget a szavaival. Lehet, hogy számítás ez nála. De az is lehet, hogy ő valóban ilyen jó lélek. Mit kezdjek vele? Itt áll előttem és látom, hogy messze van tőlem, valahol túl a kórház falán, elérhetetlen távolságban. Ismerőseim azt szokták mondani róla, hogy csúnya, fekete kis nő, a hangja nyers, a szemei fénytelenek. És csakugyan ilyen. Most pontosan látom az alakját, a színét s hallom a tompa, érdektelen hangját. Mit csináljak vele, mint mondjak neki?!
Rámmosolyog és belekapaszkodik a karomba:
- Gyere, nézzük meg Máriácskát.
- Nem - mondom. S ki szeretném szabadítani a karomat a karjából. - El se tudom képzelni, hogy milyen lehet egy kisgyerek. Majd máskor nézem meg, majd akkor, ha már nagyobb lesz.
Merően rámnézett:
- Hát csakugyan ilyen kegyetlen természetű vagy? Megjósolták nekem, hogy el fogsz hagyni s most látom, csakugyan ilyen természetű vagy.
- Talán jósnőhöz jártál, míg nem voltam itthon?
- Ne erről beszéljünk - s már sírt és eleresztette a karomat. - Ne akarj mindenáron másról beszélni.
- Mit beszéljek hát!? Nincs nekem semmi mondanivalóm. Nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet az a gyerek, de ha nagyobb lesz, akkor megnézem.
- Azt hittem, ha egyszer mégis eljössz hozzám, akkor a karodba veszed és megcsókolod. Oh, jaj nekem, micsoda pogány ember lehetsz te!
- Állást keresek majd és segíteni foglak benneteket.
- Úgy bánsz velem, mint valami koldussal, mint valami utcalánnyal.
- Miért mondod ezt? Nézd, hoztam neked egy liter vörösbort. Azért hoztam, hogy erősek és szépek legyetek. Mást is hoztam volna, de nincs pénzem. Ezt is az Anyámtól kértem. Hoznák és nektek mindent, amit csak megkívántok.
Álltunk és vártunk, mintha nem lenne több szavunk egymáshoz.
- Fogadd el ezt a bort és igyátok meg. Nemsokára megint kijövök hozzátok.
- Ő hozzá, ahhoz a cudarhoz, aki elcsavarta a fejed, vagy mi hozzánk? Ő hozzá, vagy a gyerekedhez?
- Ne beszélj mindig arról a gyerekről. Mondtam, hogy kijövök hozzátok és én nem mondhatok egyebet.
- Nem nézed meg Máriácskát?
- Most nem. Nem is tudom, hogy hogyan állhatnék elé, az elé a csöppség elé?
A borosüveg után nyúlt, átvette és aztán elindult anélkül, hogy kezet fogtunk volna.
- Nemsokára megint kijövök hozzátok - szóltam utána, de meg se fordult.
Lehajtott fejjel, szinte összetöpörödötten ment a fasorban az épület felé. Sírt, meghajlott testében mint valami ólomsúlyok látszottak a fájdalmai.
Visszamentem Jolánhoz és Klárihoz. Valószínűleg látták, hogy mi történt köztem és Hegedüs között. Sápadtan nyugtalanok voltak és kérdőleg néztek rám.
- Szervusztok! - kezet fogtam velük s elmentem anélkül, hogy egyebet is szóltam volna.
Anyám megkérdezte, hogy mi van Hegedüs Máriával és a gyerekkel.
Egyszerűen feleltem:
- Jól vannak.
- Milyen az a kicsike? Nem is mondtad még, hogy fiú-e vagy lány?
- Kislány.
- Legalább hasonlít rád?
- Nem tudom, mert nem láttam.
- Ott voltál és meg se nézted?
Beléptem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem akarom, hogy most már állandóan arról a gyerekről faggassanak. Ez kibírhatatlan lenne. Nem haragszom rá s valószínű, hogy szeretni fogom, ha majd egyszer megnézem. De most még nem akarom látni. Lehet, hogy azért nem akarom látni, nehogy megszeressem. Tudom, hogy kegyetlen dolog ez, de most jólesik a kegyetlenkedés.
Este Bagóval bementünk az egyesületbe. Neki se Hegedüs Máriáról, se a gyerekről nem beszéltem. Most érzem csak igazán, milyen jó, hogy ez az ember bekerült a családunkba. Van valakim, akivel egy úton tudok járni anélkül, hogy kellemetlenkednénk egymásnak.
Sokan voltak az egyletben, s ezen az estén megismerkedtem egy Silberstein nevű emberrel, aki résztvett az élesdi fölkelésben s négyévi börtön után most ismét belekapcsolódik a mozgalomba.
Ott ültünk a hosszú asztalnál, ő a fölkelésről és a börtönben töltött esztendőkről beszélt s mi sűrű dohányfüstben, föltámasztott állal, megilletődötten hallgattunk.
(Folyt. köv.)