Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint

Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint [+]
VIII.

Ne bolygassuk immár a lélektani kérdéseket, melyeket teljesen megoldani úgy sincs módunkban, hanem tekintsük a költőt. A költészet többnyire efféle zűrzavaros, önmagának ellenmondó jellemből sarjadzik ki. Ami titok az észnek, az értelemnek, az dalokban, zenében a maga egészében és nyerseségében, fölbontatlanul és közvetlenül kitárulhat.

Ez a rendkívüli lélek, ez a fejedelmi véralkat is hiánytalanul tudott megnyilatkozni minden hányódásával azon a még pallérozatlan nyelven, melyet addig úgyszólván csak gyakorlati közlésre, vagy jámbor, egyszerű érzés kifejezésére használtak, s még senkise csiszolt, még senkise tört öntudatosan művészi céljához.

Természetesen, ha verseit mai szemmel olvassuk, sok kivetnivalót találunk bennük. Jobbára magukon viselik a kor ízlését, részint annak érdességét, részint annak cikornyásságát. Szerkesztésük nem mindig gondos. Némelyikben pusztán sorok akadnak, mint aranyérc a sziklában. Olyik túlhosszú, elnyujtott. A kevesebb több lett volna. Nem szabad azonban őt nyelvünk mai símaságához és fejlettségéhez mérnünk.

A művész így is lépten-nyomon kitetszik. Egy költőre nézve mindig jellemző az a verse, mely leginkább belerögződött olvasói emlékezetébe. Balassa Bálint neve hallatán úgyszólván mindnyájunkban azok a sorai zendülnek meg, melyeket később a kurucok is átvettek bujdosóénekükbe: «Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát, Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél.» Az andalító muzsika, a színrakás - egymás mellett véletlenül: piros, fehér, zöld - elfeledhetetlen. Festéktálcája változatos. Micsoda lágy összhang árad ebből a megszólításból: «Kegyes, vidám szemű, Piros rózsaszínű, Én édes, fejér hölgyem.» Fragonard ecsetjére gondolunk. Máskor ilyen gyöngédséggel lep meg: «Az szelíd daruhoz Szintén hasonlatos Te kegyes tekinteted.»

Vegyük számba, hogy amikor ő a napvilágot megpillantotta, Tinódi még élt s egyhangú lantján szomorúan kopogtak a szavak. Balassa Bálint mint csoda szólal meg, elődök nélkül, váratlanul, néha olyan tiszta szívhanggal, melyet a mai kor kényes értője is megbámul, mert itt-ott a tökélyt éri el. «...Ha ki akar látni két eleven kutat, Ki ü forrásokból szüntelen kifolynak: Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak... Ha ki akar látni olthatatlan szenet, Nézze az én véghetetlen szerelmemet, Ki mint pokol tüze, örökké csak éget... Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket, Nézze szerelemtül sebesült szivemet S ottan megesméri, mint gyötör engemet...» Mintha minden alkalommal újra formálná a nyelvet s meg-megolvasztaná érzései lávájában. Fejlődésének egyes mozzanatai szinte érthetetlenek számunkra. Tudvalévő, hogy a nemzeti öntudat a napoleoni háborúk alatt ébredt s annak előtte a haza fogalma még homályos, határozatlan. Ő már akkor «kesereg a magyar nemzetnek romlásán s fogyásán». Ezt énekli: «Oh én édes hazám, te jó Magyarország! Ki kereszténységnek viseled paizsát; Viselsz pogányvérrel festett éles szablyát, Vitézlő oskola! immár Isten hozzád!» Korát megelőzi a népiességgel is: «Gonddal teljes üdő, Siralmas esztendő, Búmra termett szellő, Életem kesergő.» Bátor keserűsége pedig egyenesen tizenkilencedik századi pesszimizmust idézi: «Bár ne tudtam volna, mi légyen a szeretet! Mért született engem, aki engem született, Ily gyilkos kínokra.»

Amellett játszi, pajzán is. Egyenesen csodálatos, milyen fölénnyel tördeli szét, darabolja el a régi, lomha sándorverset, kurta sorokat, terzinára emlékeztető formákat alakítva belőle, milyen biztosan veti oda a hangulatkeltő sorismétlést, az ölelkező, a rácsapó rímet, milyen vájt füllel hallja a nyelv ősi dallamát. A régi, süket kolompok után tündéri rímek csengetyűi szólalnak meg: «Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem, Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem. Én Istenem! ebben ne vesszen el vérem Őrizz meg gonosztul, felségedet kérem.» Született költő abban is, hogy nemcsak a nyelvet formálja gondolatához, hanem olykor gondolatát is a nyelvhez idomítja s e kétes-édes játékban gyönyörködik. Megfeledkezik arról, hogy a szó fogalmat is jelent, önmagáért forgatja, mély jelképet olvas ki a betűből. Századában dívott az úgynevezett «echós-játék». Valamit odakiáltott a költő a visszhangnak s az rendszerint a kegyese nevét sóhajtotta vissza, egy rímmel. Kérdi, hogy kicsoda Vénus bujdosó fia? A visszhang így szól: Sófia. Kérdi, «Kell-e jót reménylenem?» A visszhang felel: «Nem.» Kérdi, hogy boldogságot neki ki adhatna? A visszhang ezt sírja: Anna. Kérdi, hogy a kegyetlen kegyes mért gyűlöl. A visszhang komoran dörög feléje: Öl.

[+] Előszó a Franklin Társulat nemsokára megjelenő új Balassa-kiadásához.