Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint

Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint [+]
VII.

Föl kell hívnom az olvasó figyelmét valamire, amit eddig még nem hangsúlyoztak. Amikor Balassa Bálint az erdélyi fejedelem ellen hadba szállt, Báthory István egyik katonája elfogta őt és agyba-főbe verte. Báthory ezt írja róla a Fényes Portának, mely a fejét követelte tőle: «Megsiketült bele s a kórság is gyakorlatossággal üti el, úgyannyira, hogy sem élhet, sem halhat». Nem lehetetlen, hogy ezek a visszatérő rohamok nyavalyatörős rohamok s Balassa Bálint a koponyatörés, az agysérülés folytán csakugyan nyavalyatörős lett.

De ha nem is fogadjuk el ezt a föltevést, melyet e nyilatkozaton kívül egyébbel nem tudunk bizonyítani, nyilvánvaló, hogy már őseitől is súlyosan terhelt. Ismeri természetét. Tudja, hogy kegyetlen. Vadságát, durvaságát szépítgetni, magyarázgatni próbálja: «Ha természettől fogva lett volna is bennem valami vadság és durvaság, a múzsák nyájassága s a tudomány ékessége, vagy a hosszas zarándoklás, vagy az udvar körében huzamos tartózkodás nem megszelidítették volna-e azt régtől fogva?»

Emiatt sokat szenvedett. Őt is gyötri a tulajdon kegyetlensége, a léleknek ez az oldhatatlan merevgörcse. Mert aki másokhoz kegyetlen, az önmagához is szükségszerűen kegyetlen. A lélek természettani törvénye ez. A sadismus, a rontó és kéjelgő ártás gépiesen alakul át masochismus-sá, önvesszőzéssé s aki előbb másokat vert, rövidesen önmaga ellen fordul, talán sokkal irgalmatlanabbul. Senkise bujhat ki ez igaztevő végzetesség elől.

Minden pörét, harcát, szerelmét úgy intézi, hogy előbb társai szenvedjenek, aztán ő maga szenvedjen. Amihez hozzányúl, balra fordul. Egyik balsikere a másikat kergeti. E két ellensarki vég között mozog költészete is, viharosan kilengve balra és jobbra. A szenvedélyt fölváltja az ájulat, a tobzódást a remete-magány. Egyik pont a renaissance harsogó életkedve, a habzsolás, az érzékek ökrendezése. Másik pont a legteljesebb, legodaadóbb kereszténység, a vágyak elsorvasztása, a lemondás, a töredelem. Virágénekei mellett ott siránkoznak istenes énekei. Így dalol a lengyel citerásleányról: «Kegyes ábrázatja én arányzó célom, Citeraszózatja bum rontó acélom.» Aztán így dalol: «Bocsásd meg, úr isten, ifjúságomnak vétkét, Sok hitetlenségét, undok fertelmességét». Az utóbbi olyan, mint hidegborogatás a lázra. Mindig e két véglettel tusakszik, istennel és ördöggel.

Még halála is ezt látszik igazolni. 43 éves korában megjelenik Esztergom ostrománál. Zászlóján Szent Dávid képe van, akinek zsoltárjait hajdanában oly gyönyörűen szólaltatta meg magyarul. Ágyúgolyó találja ágyékát. Mind a két lábát le kell vágni. A seborvost biztatja, hogy csak rajta, bátran. Amikor haldoklik, Istenhez fohászkodik: «Krisztus meghalt én érettem és én hogy kétkedjem? Katonád voltam, Uram és a te seregedben vitézkedtem». A mellette álló Dobokay Sándor jezsuita-atyának pedig odasúgja: «Hiszen atyám, azt akartuk, hogy így légyen.» A bűnt a bűnhödés követi, helyesebben a büntetést az önbüntetés.

[+] Előszó a Franklin Társulat nemsokára megjelenő új Balassa-kiadásához.