Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám

Móricz Virág: Papék a templomban

A főtéren látszik, hogy a falu sokkal nagyobb volt valaha, mint most. Kovácsoltvas kosarak, mint cifra kalitkák öblösödnek az ablakok körül s címeres házak egymást érik. De alig van már ház, melyben a címer gazdája laknék. A falu rövidebb, véknyabb lett: az egyke miatt harmadrészére fogyott az utolsó harminc esztendő alatt.

A tér végén, egy kis dombon, keresztben áll a gótikus, reneszánsztornyú nagytemplom. Öreg hárs- és fenyőfák takarják be rongyos oldalait, csak fekete, foszló zsindelyteteje és ásítóablakú tornya látszik ki a lomb fölött.

A templomkert körül van kerítve. Ott áll a paplak, bent. Hosszú, alacsony épület. Déli sarka még az ősi fal, annak a kápolnának a fala, ahol a tizenötödik században az istentiszteletet tartották, míg az öreg templomot továbbépítették. Nagy, sokszobás parókiát építettek hozzá. Télen üres a nagy ház, a papék csak ketten vannak, de nyáron idegyül a rokonság. Július eleje óta itt nyaral a papné huga, az urával, meg két kis fiával, ez is papcsalád. Most meg, augusztusra eljött a sógorpap öccse új feleségével, aki a tisztelendőasszonytól fog megtanulni a nyáron gömöri ebédeket főzni.

Szépen virulnak a muskátligruppok, a verbéna, a magasranyult flox; a rózsafákról vastagon hull a szirom. Roskadoznak a körtefák, annyi a gyümölcs rajtuk. A pap, nevetőszemű, kicsit kenetes, mindenkivel kedves, mindenkinek kedves, hatalmastestű ember, belebámul a tömött ágakba.

- Nem lesz az idén alma, csak körte... -, nyujtózva megropogtatta a csontjait - pedig az ügynökök járják egész Gömört, s fán veszik jópénzért az almát. Körte nem kell, nincs ára, nehéz szállítani.

- Tavaly harminc mázsa almát adtunk el, - a papné fanyarul szól.

Visítva szaladnak a gyerekek, három mocskos fiatal bárányt kergetnek a templom körül. Az anyjuk szokásból rájukszól, de nem áll fel a fekvőszékből a nagydiófa alól. Vendégek - hadd lármázzanak.

- Károly bácsi, a templomot mikor mutatja meg?

- No, gyertek, bemehetünk most is. Ott legalább nincs ilyen tikkasztó meleg.

A papné már megy is az óriás kulcsért, ott lóg a konyhafogason. Szíves-kedvetlen asszony, gyereke nincs, hát a testvéreit gyüjti, s azokat szereti nyaranta. A templomba nem szívesen megy be, olyan nyirkos, hideg ott a levegő.

A többiek örülnek a hűvösnek. A fiatalasszony, aki csak az este jött, s most jár először a templomban, elbámul az ódon, magas, freskókkal teleírt épületen. Az ura jön utána, körülnéz.

- Nem változott semmit, mióta itt voltam... A freskók még mindig nincsenek kibontva végig.

- Hogy a freskók... minek az, luteránus templomban, - mondja a pap - de kívül se javítják. Én kilenc éve vagyok itt, azóta már négyszer elértem, hogy jöttek megvizsgálni, de csak nem javítják. Már a pénz is meg van szavazva, mégis hagyják, hogy a fal tovább repedjen. Látod, ott a hátsó sarokban háromirányban szakad. Tizennégyben, mikor elkészültek a belső restaurálással, kívül is meg akarták csinálni, de a háború miatt megállt a munka.

Aggódva vizsgálta a ház sebeit - a díszeit nem is látja. A papné reggel öt óta szolgálja a vendégeit, fáradtan ült le a papi székbe. Szép tulipán- és szekfűfaragásos, szúette széksor ez, a tizenötödik század elejéről.

- Gyertek be a sekrestyébe, megmutatom az oltárterítőket. - A sekrestyében még hűvösebb van, mint a templomban. Fehérre meszelt, boltíves, piszkos falak. Idomtalan nagy szekrény az egyik falon, a másikon stelázsi s azon óriás piszokban, piszokette, egérrágta sokszázéves könyvek. Az ügyvédsógor ijedten veszi egyiket a másik után kezébe s taksálja értékük szerint. A keze fekete marad a piszoktól s a könyvek lapjai szétmállnak az érintéstől.

- Mért nem őrzik ezeket tisztább helyen, bátyám? - a paphoz fordul, aki most egy nagy deszkaasztal felé hajlik, melyen nagy, sárgásszürke, fehér, sózott szalonnaoldalak vannak szétrakva.

- Itt jó hűvös van, azért tesszük ide. Nem éri ezt piszok...

- A könyveket gondoltam...

- Ja, a könyvek, - a pap nagyot nevet, - hát azt bizony már az elődöm tönkretette. Mert felhordatta az összes kézirattal, okmányokkal együtt a padlásra. Én már próbáltam velük valamit csinálni. Most a nyomatottak itt vannak, az írott holmi meg az iskolakamrában. Rendet kéne csinálni... Itt van a sekrestye mögött a csontház. Azt semmire nem használjuk, kitisztítjuk, ha majd restaurálnak. Ott akarok könyvtárat csinálni.

Az ügyvéd tovább lapozott a Károli-biblia egyik elsőkiadású példányában s törte a fejét, hogy lehetne ezt, meg még egy párat elvinni. Itt csak tönkremegy ez a nagy érték.

A pap kinyitotta a szekrényt. Csipke, aranyos meg himzett oltárterítők között turkálva kiráncigált egyet s a feleségével - ő is bejött az oltárterítőket megmutatni - szétbontotta.

- Ennek a párját adtuk el tavaly ilyenkor. Na, mit gondolsz, mennyit adtak érte? - egészségesen nevet. - Harminchatezer koronát!

- Kettőért is odaadtuk volna, - szól a papné, őszinte, csúfolódó nevetéssel.

- Mert nem akartam adni. Hatot igértek. Összehívtam a közgyülést: ha hatot ér, többet is ér. Nem adtuk. Már húszat igértek, nem adtuk. Akkor elutaztak. Tovább irkáltak, de hány levelet! Végre negyvenet kértem, harminchatért odaadtam. Na, milyen üzletember vagyok én! Mit ér nekünk ez a rongy? Ha műkedvelő előadás volt, az asztalra terítettem. Nagy ünnepkor oltárra úgyse kellett, van nekünk ennél sokkal szebb is, újabb is.

Az oltárterítő, amit csúfolódva néztek, egy másfélméter hosszú, egy méter széles, selyemszövésű reneszansz-szőnyeg volt, nehéz aranyveretes széllel. Bársonyos, puha bordó színei közt világoszöld szekfűk és barnás csavarodó indák.

Megnézegették a többi kendőt is, aranyhímzésű vékony gyolcsok, hímzett gömöri kendők, csetneki csipkével körülszőtt terítők s újabb, vastag, fényes brokátok. Gyűrött, piszkos, szakadozott mindenik. Aztán a serlegekre került a sor. A pap kivette a legszebbet s elejtette. Egész a szalonnás asztalig gurult. A felesége hajolt le érte s nem vette észre a zománcszemecskéket, melyek leporladtak róla.

Aztán visszaraktak mindent s a pap lezárta a szekrényt, az ajtó szögére akasztva a kulcsot. Visszamentek a necctetejű templomba. Az ügyvédék Itáliában jártak az ősszel nászúton s most hasonlítva nézegették a freskókat. Igen érdekes az egész templom s különösen az, hogy ennyire olaszosan van minden fal befestve. Csak a nagyobbik részét még mész, meszelés borítja.

- Hallatlan értékes... Hogy tudták ezt bemeszelni?...

- Hiszen, ahogy engem ismersz, én is bekenettem volna, - a pap leült a felesége mellé az első padba s lenézően méregette a falakat. - Nem vagyunk mi bálványimádók... Meg az a sok latin felirat mindenütt...

- Nincs semmi írott adat a templomról?

- Biztosan van, de latinul. A falon is van, latinul, gótbetűkkel. Az én latin tanárom meg süket is volt, meg rövidlátó, hát mi mindent tudtunk, nem volt sose baj, senkit rajta nem kapott... - nagyot kacag - no, üljetek le, ti is itt vagytok?

- Nagyon meleg van kinn, - a sógornő is bejött, utána az ura, a vastag kis pap, lobogó fekete haja s apró kék szemei nyugtalanul, mégis lustán járnak. Köhögve, szuszogva ültek a többiek mellé a merev templomi padra. Az ügyvéd is visszajött, széket hozott a lányok padja mellől s a többiekkel szemben ült le, keresztbetett lábakkal.

- A feleségemnek nagyon tetszik a templom... Különösen ez az oltár. Ez egészen olyan, mintha egy olasz csinálta volna, meg a szószék is.

- Van itt egy olasz ház, láttátok már? A főtéren, ahol most a Csipkay Zsófiék laknak. Ott be van írva a falba, hogy az az olasz építette magának, aki a templom oltárát, szószékét csinálta 1764-ben. Te, sógor, hallottad, hogy a Csipkay Zsófi hozzáment a Gloser-fiúhoz?

- Hisz az fiatalabb nála tíz évvel.

- De gazdag asszony... és nem költ... Ez gyalog megy be a városba húsz kilométert és leveszi a cipőjét, hogy ne kopjék. Tegnap megyek az egyházadó miatt hozzájuk, hát jön ki az istállóból egy cseléd. Szurtos parasztszoknyában, a cipőjéből kivan a nagyujja, fejkendőjéből kilóg a haja... Hát a Zsófi. Még csak nem is szégyenkezett, hogy így kaptam.

- Na, annak a fiúnak is megvan, - a papné kárörvendő, mert a legkisebbik hugát akarta a Gloser-fiúhoz adni, az meg Zsófit vette el a télen. - Vigyáz rá a felesége. Külön kasszát tartanak s minden krajcárról megszámoltatja, de minden percről is!

- Á, még így is ez él a legemberségesebben, - már körül ülnek, mind együtt a templom közepén a jó hűvös boltívek alatt s otthon vannak, mint a szobájukban. A pap és a papné - oly sokat vannak egyedül - most egymás szájából veszik a szót s mondják a helyi krónikát.

- Nincs itt semmi élet. Itt van ez a Knyiskó Bálint. Micsoda fiú volt ez! Húszéves korában megszöktette Bánó Birit. Szép kis színésznő volt... Három napig laktak az erdőben, míg az apja érte nem ment s haza nem vitte. Hát aztán elment a háborúba, az apja itt maradt a birtokán, elvette a gazdasszonyát és meghalt. Az a nőszemély meg beült a vagyonba, amit lehetett, ellopott. A gyerekeit kistafírozta, a földeket eladta, mintha érezte volna, hogy Bálint halálhíre nem igaz, pénzt csinált mindenből. Mikor Bálint megjött, nem volt már semmi. Pedig hogy le volt rongyolódva, mellbeteg is lett, a lábai reumásak. Öt évig pereskedtek, míg bemehetett a házába. Kitatarozták, kimeszelték. Elvette azt az asszonyt, akinél lakott, míg a pöre folyt. A sánta Erzsit... ismeritek!

- Az a katolikus sekrestyés?

- Az. Vallási hóbortban szenved... Szent nő. Bálint meg ma csak eszik, alszik, s néha kimegy a mezőre.

A templomajtóban most robogva, kacagva megjelent a kisebbik fiúcska s magaután cibálta az egyik bárányt. Az ajtóban megállt; a bárány kiszabadult kis markából s beszaladt a templomba. A nagyok nevetve kergették, de elbujt a szószék alatt s alig lehetett kicsalogatni, kergetni. A papné megverte a fiát, aki bőgve menekült az oltár mögé és beakadt gombjával megrántotta a terítőt s felborította a georginával tele virágvázát.

A lármára előjött a nagyobbik fiú is, mindkét zsebe tömve éretlen körtével. A nagyok is vettek belőle, a csutkákat egycsomóba dobták, holnap szombat, majd kitakarítják.

- Valami darabot kereshetnétek nekem, küldhetnétek. Már nem tudom, mit adassak elő az egyesületben... - a pap elgondolkodva, teleszájjal beszélt.

Soká vitatkoztak rajta, van-e értelme a műkedvelő előadásoknak. A pap nagyon szerette, mert ezeken az előadásokon ő volt a rendező, ilyenkor került közelebb az embereihez s ezeknek köszönhette, hogy a faluban mindenki eljárt a templomba, tisztán az ő személyes varázsára.

Egész sor címet írt fel már a noteszébe s gondolatban ki is választott már közülük egyet; jó, egyenesen műkedvelőknek való darab ez, látta is diákkorában Kassán - s már válogatta a szereplőket a faluból.

De kiszáradt a torka s önkéntelenül kinyujtotta a kezét a láthatatlan borospalack felé, hogy megtöltse a poharakat. Akkor vette csak észre, hogy a templomban ült. Az asszonyok már borzongtak, csontig szúr ez a nedves, hideg levegő. Felálltak hát s kimentek a körtefás kertbe. Kinn megcsapta arcukat, testüket, minden érzékszervüket a forró levegő, mint a fürdő. Pillanatokig nem látott egyikük sem, amint a homályos templom állandó árnyékából a ragyogó, élő nap alá léptek.