Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám
Nyárasd, Körtvélyes, kedves szigetjeim,
utak kígyóit feledve -
itt vagyok újra s boldogan ejtem
hajszolt homlokom jószagú csöndetekbe.
Letéptem testemről ruháim, meztelen
fényben, lombok alatt járok.
Füzek párájában nefelejcs remeg s lábaim
szelíd csókokkal érintik a vadvirágok.
Bokrok közt lapul a Duna, ez a zöldszemű
szörnyeteg homokos ágyán.
Pikkelyes hátát csattogva veri a kacagó Nap
s fent könnyű fény játszik a fák koronáján.
Révészkunyhóban alszom, széna a vánkosom.
Rigó füttye ébreszt reggel
s ha este dob piros testemre takarót:
tücskök és halászok altatnak kábító énekekkel.
Kezemből tűz szökik s mit víz sodort messziről:
vigan kap a száraz fába
s míg forgatom a nyársat, serceg a zsír - füstje halovány
szegélyül szegődik távoli hegyek fátyolába.
Vadalma s vadkörte üdítő izeit földi
szeder vérével cserélem.
Hal a vacsorám: csupa merő kincs, midőn ércesen
ragyog a gyertyafényben.
A csöndben mint János Pathmosz szigetén,
írom lelkemet a porba
s rábizom sorsát a felhőket mutogató szélre
s a gyöngyöző királyi habokra.