Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő
Feltűnő, hogy kortársaink közt milyen kevés a versfordító. Az 1908-as nemzedék költői a világirodalomban nagy borkóstolói voltak, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád végig pinceszerezték a nagyobb európai irodalmakat, még Ady is beugrott néhány Baudelaire-szonettre s azokon is, akik, mint Juhász Gyula, műfordítói hírre nem tettek szert, érzik a tapasztalt íny, amely sokféle szó ízét, sokféle forma mámorát forgatta meg, miközben a maga verseit írta. Mért csappant meg a mi nemzedékünkben ez a műfordítói izgalom? A világirodalom megnyilt, nemes fordítói hagyomány alakult ki s vállalkozó mégis alig akad.
A fiatal írók műveletlenek, hallottuk a panaszt. Igaz és mégsem igaz! Nagyon semmi dolog volna az írói műveltség, ha néhány nyelv tudásából s bizonyos művek ismeretéből állna. Művelt írónak én azt tartom, aki az emberiség örök problémáihoz, akármilyen úton, hozzá tudott férni, írói törekvései emelkedettek s anyagát szakavatott mesteremberhez méltón kiismerte. Ady például nem volt műveletlenebb a kortársainál, csak műveltségének a forrásai voltak mások, semmiesetre sem a standrad műveltség közös forrásai. Az ő műveltsége a műre koncentrált műveltség s igen kevés rajta a «tudni-illik műveltség» nyüge. Valahogy így van a mai fiatal írók java is. Ha különbséget teszünk egy művet-tápláló s egy általános irodalmi műveltség közt, náluk (Erdélyinél, Papnál különösen) igen magas műkultúrát s igen hézagos irodalmi műveltséget találunk.
Mi ennek az oka? Az általános irodalmi műveltségnek a költő csak addig látja hasznát, amíg egyszersmind «művet tápláló műveltség» is. Így volt ez az 1908-as nemzedék költőinél, akik egy meddő, ösztönzés nélküli irodalmi kor után léptek fel, elszegényedett verset, szólamokba meredt nyelvet és stereotip költőiséget találtak. Ezek úgy estek a világirodalomnak, mint fegyvertelen fölkelők egy nyitvahagyott arzenálnak. A világirodalom példái bátorságot adtak nekik önmagukhoz. A befolyások egyszersmind ösztönzések is voltak. A műfordítás a hangszer-hangolás iskolája lett, neológ-vakmerésre s mégis tartózkodó ízlésre nevelt. Kazinczy kora óta nem fordítottak annyit s Kazinczy kora óta nem jövedelmezett ennyit az irodalomnak a műfordítás.
Van azonban egy határ, amelyen túl a befolyás nem ösztönöz többé. A hatás kirobbantotta az íróból, amit kirobbanthatott; egészséges, serkentő korszaka után jön a nyugtalanító. Az átömlesztett vér, amely előbb megvédett az elvérzéstől, most negyven fölé veri a lázat. A sokféle befolyás közt nincs biztos válogatás, az írók megmérgezik magukat a gazdagságukkal, ez az a stádium, melyet Babits a líra halálának nevezett. A fiatal költő, aki nemes példákon indulva, egyre több és több befolyást akar átáramoltatni magán s idősebb bátyjai évtizedes pályáját évek alatt futja be, megzavarodik hajlamai Bábelében, száz költő támad föl benne egymás ellen, egyik a másik torkára nyomja az öklét s biztató indulás, virtuóz iskolázottság után el kell hallgatni, mert megfojtja őt az a sok, amely kevesebb mint a kevés. Hány fiatal költő hullott el így vagy szokott át a kritikára! Ha az előző kor azokat váltotta ki, akik minden befolyásra érzékenyek voltak, ez a kor a zárkózóké és makacsoké. Az a műveltség, mely az előző korban műfordítókat táplált, az inkább essaiistákat nevel.
A komolyan számbajövő költők közt Szabó Lőrinc az egyetlen, aki literátor-költő létére e literátorok számára kedvezőtlenné vált lírai éghajlat alatt is meg bírt élni. Az ő irodalmi műveltsége a legteljesebb, az öröklött és szerzett befolyások krizise rajta tört ki a legnagyobb erővel s ő az, akiben elég szívós volt a lélek s elég szent a költődüh, hogy ezen a krizisen átláboljon. Szabó Lőrinc tizenhétéves költői pályája a kor szemlélője számára rendkívül érdekes és tanulságos. Egy elmult irodalmi kor költői hagyománya akkomodál itt a maga módján az új irodalmi feltételekhez, Szabó Lőrinc indulása külsőségeiben már-már epigon, belül azonban elég komoly, életre-halálra menő poéta, hogy e külsőségekből magát végül is kiszabadítsa.
*
Tóth Árpád írta annakidején, hogy a költő manapság nem készen pattan ki, mint Pallas Zeus homlokából, hanem fokról-fokra lesz mesterré a műfordítás inasévei alatt. Volt idő, amikor ezt, ép a jobbak, úgy képzelték, köztük a fiatal Szabó Lőrinc is, aki bemutatkozóul egy magyar Omar Khajjammal lepi meg az ínyenceket s alig húsz éves fővel olyan feladatba vág, mint Shakespeare szonettjeinek a tolmácsolása. Előttem Szabó Lőrinc fordítása és az eredeti. Szinte szorongok a fiatalemberért, aki ilyen korán ennyire kész mesterember. Minden vers bizonyos formai ellenállással szemben készül, ennek a surlódásnak köszönheti egészséges sűrítését. Aki ennyire könnyen versel, hol veszi majd a nehézséget a tulajdon verseihez? Ha itt-ott pötyög is a fordítás, a szonettek költőien csavaros eszejárását biztosan követi, a fordításban nem vész el sem a bonyolult értelem, sem a diadalmas csengés s a szonettek epigrammatikus záró sorpárja néhol nagyszerűen csattan. Aki e szonetteket így fordította, noha korra még majdnem a csodagyermek genuszába tartozik, méltó rá, hogy a legjobb mesterek társa és barátja legyen. Baudelaire-fordításukhoz Babits és Tóth Árpád veszik őt maguk közé s Szabó Lőrinc nemcsak a címlapon áll mellettük, hanem a kötetben is.
Azóta lefordította Verlainet s a Pesti Napló Szerelmi Anthologiájában (ahol a daraboknak több mint fele az ő munkája) egész fordítói skáláját bemutatta. Babitsot kivéve, egyetlen magyar műfordító sem fordult meg a világirodalom ennyi pontján. Formai nehézséget nem ismer s a klasszikus metrumokban talán még leleményesebb, mint a mai formákban. A legfrissebb szókincset vakmerő beletalálással alkalmazza, mai színeivel a fordított verset az archaikusból az időtlenbe iparkodik emelni. Sokszor túloz, de mindig talpraesett. Annak, aki tíz év alatt annyit és így fordított, a költői kultúráját a legkényesebb igény sem becsülheti le.
Mégis: Szabó Lőrincnél ez a költői kultúra távolról sem annyira művet-tápláló kultúra, mint volt elődeinél. Kosztolányi a műfordításban tapogatta ki saját hajlandóságait, Babits a műfordításban szokta meg, hogy a formát, mint fegyelmező nehézséget rója magára, Tóth Árpádnak van egy szürke korai s egy színes késői korszaka; a kettő közé esik a műfordítás iskolája: az Örök virágok társaságában ez a költő csodálatosan megszínesedett. Szabó Lőrinc műfordításai és költészete közt nem ilyen áldásos a kapcsolat. Ő azzal kezdi, hogy mindent le tud fordítani. A mestersége veszedelmesen a kisujjában van. A költő szinte tehertételül kapja ezt a rögtön kész virtuózitást. Ha csak virtuóz, ha csak csodagyermek volna, nem lenne veszedelmes ez a virtuózitás. De ő költő is, akiben egy komoly, líra-teremtő tapasztalat érik, mint lassan keményedő mag. Ennek az érő költőnek vág elébe a mindenre képes virtuóz; a lassan készülő szellemet időelőtti éles állásfoglalásba hecceli a világirodalomban jártas, elméletre hajlamos literátor, aki önmagát is történelmi analógiák fényében látja s elméleti konkluziók irányában fejleszti tovább. Szabó Lőrinc költőútjának az első fele (1921-26) így lesz izgató és tanulságos kaland, melybe a virtuóz és az irodalomismerő ugratják be a költőt.
Kezdettől megvan a garanciánk, hogy költő beszél hozzánk, minden verse után marad valami bennünk, ami csak költő verse után marad, de állandóan érezzük a másikat is, aki a költőt vezeti, ráncigálja s olykor földre löki. Amit mond, annak a magja jogos és őszinte érzés, de ahogy föltalálja, abban sok az irodalmári túlszámítás. Falu és város, természet és kultúra, veti föl első kötetében, inkább, hogy az idill és a szép szavak utáni éhségét kielégítse. A
Túlságosan megrázó, tükör előtt fölfokozott téboly ez; a fogalmazás becsapja az élmény előtt a kaput. Formában is valami hasonló történik. Első kötete síma, színtelen jambus, latinos, alig bodrozott periódusokkal. A Kalibánban rászokik a rímre, apróbb részekre szaggatja a mondatot s jambusát azzal az izgatottabb versformával cseréli ki, amelyet legtalálóbban szöktetett jambusnak lehetne nevezni. Különböző költők máskép és máskép értelmezik ezt a formát, lényege, hogy a jambus-vers bármelyik üteme egy anapesztussal helyettesíthető. Ez a vers, melyet még a szabadon kezelt jambus is lazít, azt is eltűri, hogy a régi verstan szerint emelkedőnek mondott sorok közé hangsúly-indokolt helyen ereszkedők is keveredjenek. Azt lehetne hinni, hogy az ilyen vers fél-próza, tompa, csengéstelen. Azonban nem így van, sőt élesebb, versszerűbb vers, mint a jambus. Az anapesztus nemhogy meghibbantaná, inkább a levegőben tartja, s ha a sor-végre kerül, különös élesen csendíti ki a rímet. A Fény, fény, fény versei nemhogy ritmustalanok volnának, inkább féktelenül ritmizáltak, a ritmus szinte bekapja, magába őrli, megdarálja a többi vers-elemet. Nem véletlen, hogy Babits egy ilyen formában írt versét Recitativnak nevezte el, a Szabó Lőrinc versei ekkortájt valamennyien szavaló költemények, fokozza ezt a jellegüket a sok párhuzamos felsorolás, a sok vessző, felkiáltójel és mondatai, melyek olykor az egész vers hosszán átnyúlanak.
A
*
A
Igazságtalanság volna azonban, ha e négy egymást követő kötetben csak ezt a tévedést akarnám észrevenni. Egy ember tévedhet a felszínen s érhet, komolyodhat a mélyben. A megindított folyamat, mint rugó, leszalad, a költő nem mer szakítani pózával és szokásaival, sőt valami elégtelenség-érzés a végletekig hajtja, közben azonban készül az igazibb ember s mint tojása héján a csibe, éles csőrrel kopog benne az ellenmondás. Csak a fogalmazás, a modor volt túlzott, a tapasztalat, a szenvedés őszinte. A mondat végén a három felkiáltójel fölösleges, de maga a mondat igaz. A verseit öntő költő nemcsak egy tévedés felé haladt, hanem egy igazság felé is. Kora befolyásai beugratták egy kalandba, a kalandban azonban egy elhatározó élmény is ott rejtőzködött, mint dió zöld héjában a csontkemény mag.
Szabó Lőrinc nemcsak játszotta azt, aki szemébe néz az igazságnak, hanem szemébe is nézett az igazságnak. A forma sikoltozik, hisztériáskodik, de a lélekben lassan megkeményedik a tapasztalat. Szabó Lőrinc nemcsak virtuóz volt és literátor, hanem szellemhű ember is és becsületes gondolkozó, aki akkor is végigszalad a megkezdett gondolat kanóczsinórján, ha gondolata végén legkedvesebb, életadó babonáját robbantja is fel. Legalább homlokon felül légy tiszta, biztatja magát egyik újabb versében, s ő tudja, hogy ez milyen sok, milyen öngyilkosan sok. A szellem embere ma be kell hogy falazza magát az igazságba. Az ég üres, a jövő azoké, akiké a jelen, az igazságnak nincs hatalma s a hatalomnak nincs igazsága s az öntudatnak a halál legfélelmesebb cinkosa. Mi más gondolkozni: mint az élet mögött ott tudni a halált s mi más élni: mint ragaszkodni ahhoz, amit el kell veszteni. Közhelyek! De a becsületes gondolkozó ép azért becsületes, mert neki ez nem közhely, hanem a lélek közepén őrzött fekete evangélium.
Mint mindig, ma is lehet rózsaszínűen és feketén gondolkozni. Becsületesen gondolkozni azonban csak feketén lehet. Nagyon gyenge illuziók pólyáiba takartak minket ahhoz, hogy aki gondolkozik, egykettőre le ne rugja őket. A szellem embere, mint hajdan az Euripides előtti görög, pőrén áll az igazsággal szemben. Itt csak sikoltozni, tajtékot hányni lehet, vagy heroikusan állni és kitartani. Amíg azt hiszi az ember, hogy megszökhet az igazság elől: sikolt és tajtékot hány, s amikor meggyőződött róla, hogy elkerülhetetlen: összeszorítja a fogát s szemből várja a férfias halált. Így ért meg Szabó Lőrinc teatrális kétségbeesése mögött is a heroikus kétségbeesés méltósága; s támadt versében rend és körülötte magány.
1926 óta Szabó Lőrincnek nem jelent meg eredeti kötete, verseinek a java napilapok szennyes folyamán sodródik tovább. Aki azonban e versek gyüjteményébe beletekint: a szigoruló verssorokon, mint arcvonásokon figyelheti meg, mint lesz az ideges fintorból dacos férfikomolyság. Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak, írta Ady Babits verseiről; nos, itt az olvadt szavak lesznek egyre öntöttebbek, a keserűség a szemünk előtt változtatja halmazállapotát, s a bugyborékoló folyamból homokfelület válik. A szöktetett jambus fokról-fokra belevesz egy merevebb, gőgösebb mértékbe, a strófák felhúzzák láncos várhídjaikat, az egy szuszra elfúható vers mondatokra szakad; a költő zárkózik, gombolkozik, s aki annyi szonettet fordított, fölfedezi a maga számára is a szonettet. A Szabó Lőrinc-vers nem szavaló költemény többé, mely tetőt, hullát, elkapott szénásszekeret hoz árvíz hátán. A kompozició egyszerre nagyon fontos lett és egyszerre száműzött minden fölöslegest. Nyolc éve, hogy a magyar Baudelaire megjelent s Szabó Lőrincben most csendül fel egy Baudelaire-re emlékeztető kemény-tiszta hang. Nem a minden befolyás számára nyilt virtuóz visszhangja, hanem az olcsó hatásosságok elől elzárkózó lélek rokonhangja.
Szabó Lőrinc lírája egyre határozottabban gondolati; nemcsak a szó iskolás értelmében, hanem annál szorosabban is. Nemcsak gondolatokat forgató líra, hanem a gondolkozás fájdalmának a lírája. A költő lelkén seb az öntudat, seb, amelyet nem hajlandó kuruzslók gyógyfüveivel borogatni. Ha előbb a nyomor, az igazságtalan kitagadottság uszította föl; most a halál, az értelmetlen létezés dermeszti meg. Nem mintha a nyomora kevésbé fájna, de egy lépéssel közelebb szállt a Nihilhez, melyre a férfi válasza: tragikus öncélúság s a művészé kérlelhetetlen fegyelem.
Nem mondom, hogy Szabó Lőrinc újabb verseiben a költő mellől végkép elmaradt az irodalmi analógiákat számontartó irodalmár. Ez a költő nem naiv, nem önkéntelen, őszintesége nem az a bizonyos paradicsomi őszinteség. Versein mindig is marad egy lehámozhatatlan héj, melybe a teoretikus burkolja őket. Zárkózó, elutasító verseknek azonban nem árt mindig ez az irodalmias kikészítettség; aki a Baudelaire-Mallarmé-Valéry-hagyományt ismeri, tudja, hogy a költő ép ebből a hangsúlyozott kikészítettségből önt néha kemény csontokra kemény páncélt.
Ha valaki, Szabó Lőrinc igazán két irodalmi kor határán alakult ki. Tévedéseiben az előző kor kimerült befolyásai szaggatják szét magukat s gőgös, öncélú elkülönülésében akaratlanul is egy új irodalmi kor szelleméhez alkalmazkodik. Pályájának egy évtizede nemcsak tanúlságos, de bizonyos fokig reprezentáns is: