Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő
Az új Babits-kötetből, amely Sophokles, Shakespeare és Goethe mellett egész csomó antik, angol és francia versfordítást fűz egy csokorba s amely a magyar Dante és Baudelaire után a babitsi fordítóművészet harmadik nagy momentuma, talán szabad lesz kiválasztani, önkényesen, ha nem is találomra, Iphigeniát, valamennyi fordítás közt a legmagasabbat és a legtisztábbat. Ha a fordítás művészete a nehézségek legyőzésén múlik, bizonyos, hogy Oedipus vagy a Vihar büszkébb diadala a fordítónak; ha azonban a fordítás belső hűségét, ízét, egészét nézzük, a goethei hang magyar mását, a jámbusok lebegő és szinte égi könnyűségét, a kifejezés keresetlen, veleszületett nemességét, amely magában s magából levegőt, stílust, színi hatást teremt, - lehetetlen, hogy ne érezzük mi is az átültető örömét és elégtételét, mikor egy több mint százéves remekművet híven, könnyen, gyöngéden, valami titkos szellemrokonsággal és az alkotás fél-önkívületében, maivá, újjá, magyarrá teremt. Mily egyszerű, milyen igaz és mily szívigható ez a dráma, a mykénei királylánynak és taurisi papnőnek évezredes és legendás históriája, amelynek poklos hátteréből, a Tantalidák fajzatából úgy válik ki Iphigenia, mint egy jobb világ hírhozója, az «istennő báránya», ahogy Babits mondja, híven és egyben hűtlenül, krisztusi képpel ruházva fel Diana pogány papnőjét, aki azonban Goethét is már egy keresztény vértanura, Szent Ágotára emlékeztette. Euripides és Racine után csak ez vonzhatta e témához Goethét, ez a fényes-árnyékos világítás, az áldozat s a megváltás mindennél magasztosabb gondolata s elsősorban a hősnőnek szelíd és szépséges alakja, aki talán Antigone és a shakespearei Imogén mellett minden kor és irodalom legfenségesebb teremtése s aki tudva-tudatlan vállal minden rárótt áldozatot: apjáért, a görögségért, testvéréért, gyermeki eszményéért, valamiért, ami magasabb nála és aminek borzongva és áhítattal engedelmeskedik. Mért nem megy férjhez Iphigenia? kérdezhetnők joggal és józanul; mért nem enged Thoasnak, aki férfi, király és szereti is, aki mellett, mint Nagy Lajos lánya, Szent Jadwiga, védetten és boldogan hirdethetné egy szebb és jobb istenség ideálját? Mért rettenti el családja s származása szörnyűségeivel? (ó, micsoda jelenet s hogy zeng a babitsi igék körül a hellén és a goethei lélek muzsikája!) mért csak beteg öccsére és feldúlt szülőházára gondol s mért próbál majdnem csalárdan s már-már hálátlanul szabadulni kérőjétől? Mint Aulisban, ahol apja miatt, Taurisban öccse kedvéért utasítja el a boldogságot: nem egy család ösmeri ma is - és talán itt a dráma örök magva - a véletlen vagy szándékosan pártában maradt jó Nővért, aki idejét, vagyonát, szabadságát és érzelmeit kifogyhatlan kedvvel osztja széjjel s mint Milton lánya vagy Renan nővére magátfeledve él másokért. Nem tudom, mily fokig inspirálta Goethét akár az euripidesi dráma, akár a racinei forma, akár a Frau von Steinnel való s testvérinek tartott barátsága: bizonyos, hogy az ő drámáját hősnője alakja élteti, a hellén mitológiának, a goethei harmóniának és az örök asszonyideálnak ez a bűvös megtestesülése, akinek ajkán a legegyszerűbb szó is görög drámák és templomok ritmusában csendül fel. Feuerbach Iphigenia-képe, Taine, Wagner és Maurice Barrés Iphigenia-imádata művészetben és emberségben mintha a Goethével kezdődő új klasszicizmust jelképezné, a formát a zűrzavarral, a békét a vér bűnével, a tisztaságot a sötétséggel szemben; s talán nem mondhatok szebbet Babits Iphigeniájáról, ha, e fordítás címén s nemcsak ezért, őt is ebbe a szép sorba, Iphigenia táborába képzelem...