Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám
A fekete róna tág. Végtelen kétszeres tölgyfasor áll mordan, az alvó humuszban terpesztve gyökérzetét. A vén napot lassan megfojtják a körécsavarodó páravásznak.
Határtalan az orosz tájék s a hűvös föld tengerszíne mélán nyúlik-nyúlik egész Ázsiáig.
Az út szélén fiatal katonák ülnek bornyúikon. P. Pap Ignác otthoni szalonnából apró szeletkéket terít a komisz kenyérre. Spórol a szalonnával, mindennap csak a megjelölt vonásig vág belőle. Szatmári István egy nagy konzervdobozból kanalaz, mellette ül Rosenberg földije, aki kenyerével belemártogat a bádogjába. Arról van szó, hogy a legközelebbi faluban vesznek együtt egy libát s kisütik szalonnával.
Az önkéntesek körül fiatal bakák cigarettáznak, kenyeret falnak, ki szeletelve, ki vadul harapdálva. Déltájt van az idő, de máris esteli köd lepi meg orvul a fegyvercsövek feketés acélját. S a tisztek bricseszes alakja s a nyerges meg géppuskás lovak kontúrja egyre fáradtabb, nesztelenebb.
Egy eldobott gyufaskatulya piros foltja egyetlen szín a barnamord humusz irdatlan tengersíkján. A konyhakocsi gőzösfüstje összehullik a köddel.
Az önkéntesek hetyke-hangú bús csoportja mögött egy kopasz tölgy törzséhez dőlve áll Gábriel Mihály, önkéntes tizedes, lábánál bornyúja, rajta a fegyver. Tömött kenyérzsákja göbösen domborodik a mindenféle lim-lomtól. Hallgatja Szatmári Pista beszédét. Tetszik neki mindig s mindig az a szűkszavú egyenesség.
A külső homály formái s a melegtestű emberek bongása csak annyi néki, mint valami isteni muzsika tompa basszusa, oly forró és ormótlan balga érzés lobog benne. Itt a rónán, itt fegyverben, testvérek közt, háborúban, együtt élve, együtt halva, mégis-mégis végtelenül, betegségig végtelenül egyedül kell mindig menni.
Csörömpölnek, fölszerelnek. S a nedves homokban a bakkancs-hajók útrakelnek. Százados a lován, imbolyogva úszik előre ködön át, feketébe zöldülő zászló, vagy árboca ennek a csörömpölő hajónak.
A százados Ferezán. Barna bőrű, fekete bajszú szikár kapitány. Keveset parancsol. Árboc. A hajó megy s az árboc szántja véle a barnazöld, esőbe-vajudó ködöt.
Holt színek vízalatti tája s az érzések is oly lankadtak, hogy egy káromkodás is alig telik belőlük.
Barna zsákok homályát dobálja magára a vén puha föld. Ezek alsóruhái a letarlott koldus földasszonynak. Majd aztán alkonyodván, felölti fekete leplét, melyen néhány szürke-zöld pázsit a paszomány. Kopott paszomány.
Tavak mellett mennek el. Az egyik tó zöld hályogos szem. A másik parázsló varangy.
Két domb között csörgenek a géppuskák, Gábriel Mihály kullog a csapata után s hallgatja, ki mit beszél. Minden szó mintha néma szája szava volna.
Fölkúszik az egyik domb puha határa s ott követi a zászlóaljat.
Mint fekete sírkövek haladnak lenn a puskás homályok. S dermedt lélekkel baktat odafönn Mihály.
Éjjel egy istállóban hálnak s ahogy ledőlnek, máris valami nagy istálló-dögbogarat érez a hátán. Szatmári maga az isteni rend, gyertyája is van még, éget is belőle vagy ötpercnyit. Látszik ezalatt az istálló pókhálós zsup-teteje, korhadó-rothadó jászol s padló. Rosenberg, vagyis a Rozi kiszakadt hónalját varrja a gyertyához hajolva. Nagy polipos orra van, vastag ajkait nem tudja összezárni.
Odakünn a békák egy árva riadt csirkére vadásznak.
Idebenn P. Pap Ignác szokása szerint elkezdi karácsonyesti nótáit. Ez az, amit Szatmári sohasem bír: Aszta prepa istenedet, hát még most sem hallgatsz. - Ordítja felé s lehúzott csizmájával fenyegeti.
Gábriel lustán hever s lustán szól: Hadd őt, hadd zöngjön.
Szatmári pedig: Karácsonykor, akkor ordítson, most már kilenc óra is elmult!
Most talán hét óra van, ott, ahol idő van. Az idő: szomorúság.
- Karácsonykor, - szól valaki a jászol alól, - Karácsonykor hol leszünk.
- Fene a pofátokat! Mindent tudni akartok. Aludjatok, punktum.
Egy pár böffentés még. Kerekes-kút zöreje odakünn, aztán hortyogás, egy tüsszentés, vakarózás, forgolódás s már alszik minden, már beúszott a nagy álomhajó a zajgó szirt-partról a mély álomtengerbe, mely oly mély, mint a humuszpuszta setéte...
Reggel friss és fehér az őszi köd, hidege még az öreg Daróczy ezredes arcát is pirosra csípi. Olyan apás szépséggel ül a nyergében, hogy mindenki jóreggelt gondol, mikor szalutál néki.
Egy fehér úri-kastély előtt reggelizik a kömény-levest. Mihály körülnéz a kastély körül. Fele tetőzete leégett, bútorzatát elrabolták a bolsevikok, tapétáit is lerángatták s egy fehér meszelt falra szénnel s szennylével fölrajzolták a grófot s az ő sorsát.
Ahogy visszajönne a kastély kapuján, egy karcsú, izzózöld szemű feketeruhás leánnyal találja szembe magát.
Mihály csudálkozó alázattal néz a szemébe, az meg rideg gőggel. Most látja, hogy nem aranycsillagos, nem tiszt az «ausztricki» katona.
Ez a lány a kirabolt kastély gyászoló gróflánya, gondolja Mihály. S ezerszer haragos bosszuval néz engem, mert láttam az ő szennyét, az ő gyászát s az ő megcsúfoltatását, apjának grimaszos arcát a tűrő falon s az orosz szavakat, melyet a lázadó gyermek, az örök nép írt fel a gróf saját falára.
Egy pillanat volt. Az önkéntes sietett át a sáros gyepen a csapathoz s a hátán érezte a két zöld halhatatlan szem forró, taposó, gőgös melegét.
A lakkcsizmás lány meg akart fordulni utána, a két meleg barna furcsa, távoli-közeli szem után. De aztán mégsem, nem lehet, nem officír.
De a ronda kastélyba sem tudott belépni, elfutott az ispán háza felé. Könnyedén, de gőggel.
A falu terén zöld, fatornyos fatemplom, zöld a kupolája, arany a kupola gombja.
De Mihályék sietve haladnak el előtte, tovább keletnek, üldözni bolsevikik kócos hadát, akik a nyírerdő fái tetejéről lődöznek a zöld «germán» katonákra.
Mennek, mennek kelet felé, mint a köd. Ám a ködnek nem kell visszajönni.
És ahogy mennek, ahogy gázolnak, egyre énekel Mihály szívében egy forró-éhes szomorúság. A varjak pedig, meg a loccsanó, meggázolt pocsolyák, meg a fegyvercsörgés, meg a magyar hang, az az éles, nevető, nyilt beszéd kontrázik az ő nyúlós, romantikus hegedű-szívének. Cifrázón s fel-felriasztón.
Megmondhatatlan, s elapadhatatlan ez a kornyikáló szomorúság.
De a sár, de a parancsszó még csak fojtóbbá teszi.
Mikor egy agyagos parton kúsznak fel puskatusára támaszkodva, egyszerre eszébe jut a lány. Annak arca, a finom, fehér, büszke arc elmosolyodik, sáros térdét neveti tán a katonának.
S ő meg visszamosolyog rá boldog, imádkozó alázattal. S megcsókolja nem, nem a szemét, a tekintetét.
Aztán újra a köd országa. Vörös cuppogó avar, nedves aróma, dérgyöngyű moha, egy elhullott gyenge-kékes madártoll.
Aztán egy fekete úton megy a csapat legvégében, nézi az előtte csapódó sáros nehéz lábakat, a patkolatlan orosz lovak patáit.
S ahogy így néz, ime mi üti meg meleg szemét. Kis könyvek a földön. Fehér lapjukkal kitárva hevernek tiprottan a sárban. Három kis kötött könyv, három meztelen fióka, fázva s gyalázottan tesped a hideg szennyben.
Elmarad a csapattól, letérdel, kézbeveszi őket, könyökével megtörli lehetőleg a sártól s aztán címeik után néz. Két éve tán, hogy nem volt ily úri könyv kezében.
Ibsen Brandja, németül. Reclam kiadása. Ez magyarul talán meg sincs? A másik? A másik meg Heine Atta Trollja. Heine! (Istenem, a Buch der Lieder!) Aztán a harmadik. Fázó, piros kezével tapintja. A harmadik Petőfi, német, furcsa német fordításban.
Újra megtörli őket piszkos zsebkendőjével. Aztán térdelve kenyérzsákjába gyömöszöli, kidobván előbb onnan néhány gyűrött, féléves Pesti Naplót.
Jól összehúzza a vászonzsák két csatját s aztán fut a csapata után, mely már messze imbolyog az erdő fái között.
Telt kenyérzsákja verdesi az oldalát, amint fut lélekszakadva a köd katonái után. Néha nem is látni őket, megáll fülelni, hall egy anya-káromlást s már otthon van ismét, irányban.
Így ömlik búsan a nappali szürkeség esteli setétségbe. Amikor megint egy kastély előtt áll a zászlóalj.
Itt már erős szuronyos őrséget állítanak fel, mert ellenség közelében járnak.
P. Pap Ignác odadől a konyha-kocsi meleg oldalához és mesél: Azt mondják, hogy itt van valami mocsár, azon még nem vergődött át egy patrujjunk sem, vagy belesüllyed, vagy lelövik.
Bakák, önkéntesek némán hallgatják.
- Hát én tudom istenem, hogy megmutatom, hogy rajtam nem fognak ki a csujesok. Fától fáig kell kúszni, akármi moccan, belelőni s ordítani, mintha százan volnánk.
Tovább hallgat mindenki. Jó-jó, Náci, - gondolják, - de ha nem téged küldenek a patrujba?
Mihály a pópa háza előtt áll és hallgatja, hogy odabenn a pópa lánya Schubertet zongorázik. A tisztikar is odabenn melegszik.
Mihály mathematikus s szereti a zenét.
Egyszerre fiákker áll meg a ház előtt s kilép belőle a grófkisasszony, akinek már kétszer nézett a szemébe. Egyszer a kastély ajtajában, egyszer csak úgy a ködben látta.
Most harmadszor is szembetalálkoztak.
- A tiszt urak itt benn vannak? - kérdezi a grófnő franciául.
- Igenis, kisasszony, itt benn vannak.
És bosszús Mihály. Olyan alázott és éhes.
Beethoven Coriolán-nyitánya zsong fel benne hirtelen, nem tudja mért. És hátramegy a pópa kertjébe, hogy hangosabban dunnyoghasson.
Fölvesz a földről egy már-már korhadó almát s nagyot harap belőle. A zongoraszó is elhalkult.
Ki fog menni hajnalban patrujba? Halálmocsárba?
Muszáj odamenni?
Muszáj! Hisz élni sem olyan muszáj!
*
Egyszerre kürtszó hasít a setét ködbe s sorakozóba futnak a katonák. Mihály is kapja fegyverét s a zongorázók ablaka alatt fut a térre s beugrik helyére a sor bal szárnyán, mivel alacsony termetü.
Ott áll Ferezán kapitány, frissen borotváltan s az őrmester tartja mellette a tábori-lámpát.
Feszes vigyázzban állnak a századok. Néhány kulacs ütődött hozzá a derékövön lógó tábori ásókhoz.
Ferezán keresi a magyar szót: Fiúk! Megmondtam, hozzá ne merjetek nyúlni semmihez. Most jött hozzám Szobodjev grófkisasszony és bejelentette, hogy a könyvesszekrényét feltörték. Meg lesztek motozva, akinél könyvet találok, hadbíróság elé állítom.
No ugyan melyik bakának kellenének Szobodjev grófkisasszony könyvei. Ha még selyem vagy bársony kötésük volna.
Az önkéntesek ott állnak a szakasz végén. Mihály meg van döbbenve: könyvek vannak nála, talált könyvek, még nedves gyűrődésű idegen könyvek.
Ó átkos vak szerelme a könyvnek!
P. Pap Ignác zsörtölődni kezd a szakasz végén, a második sorban, mivel ő legeslegkisebb. Hát mit gondol Ferezán? Már tisztjelölteket is motozni akar.
Rozi inti: Hallgass, Náci, mert baj lesz.
Náci vad fényes szeme felvillan: Aki hozzám nyúl, lelövöm evvel a vacak pisztollyal, vagy belevágom a rohamkést.
S csizmájára ütött, mert szabály ellenére ott hordta az éles, széles kést.
Mihály az örvény fölött állt. Az őrmester már megkezdte a motozást a fölső végen. Piszkos rongyokat, összegyürt szentképet, Marisnak szánt selyemkendőt dobált ki a kenyérzsákokból a sárba.
Mihály beleugrott az örvénybe. Előlépett: Százados úr, alázatosan jelentem, vallomást akarok tenni.
*
S most benn ülnek a pópa szalónjában Ferezán és Gábriel, a szomszéd szobában a pópa, hölgyek s tisztek óvatos kacagása hallszik.
Ferezán asztalán a tiszti ebéd. Leülteti az önkéntest s a friss bélesből megkínálja.
- Beszélj.
- Százados úr, az úton találtam könyveket... - S elhallgat. Hiszen úgysem tudná megmagyarázni néki, hogy mi a könyv.
- Találtad? Hát hogy jutott eszedbe fölvenni? Tiéd volt? S mit kerestél a kastélyban? A grófnő látott?
- De kérem!
- Különben is furcsa. Nem akarlak gyanusítani. Sohse látlak. Mindig lemaradsz. Nem érdekel a szolgálat. Könyvek? Mit akarsz a könyvektől? - S nagyot harap a bélesből Ferezán. - Aztán mit mondjak a grófnőnek, mondd csak... Na eridj csak. Meglátjuk.
Ahogy kimegy, a grófnő kacagása megszakad és egymás szemébe néznek.
Künn áll a kertben s issza magába Mihály ezt a kacagást, ezt a tüzet, ezt a gyalázatot s ezt az egész kusza álmot.
Mit keres ő ezen a rothadó avaron?
Néz az ezüstön csillogó tóra a kert mögött, melyen a nádas setétlik, mint ében-orgona.
S ahogy néz, mellette áll a leány; kabát, kalap nélkül. A haja selyembozót, melyben az éj minden illatos titka rejlik.
Valamit, pár badar szót adnak egymásnak, pár színes kövecset ajándokul.
Aztán egymásra forrnak s egy gőzzé válnak, mint a víz a tűzzel s kerengnek sikoltó vérrel az ölelés halálos gyönyörében s búg a lélekzetük, mint a búgócsiga, melyet a vágy szíjkorbácsa csapdos.
Délcegek, acéllá vált árnyak a tó ezüst tükre előtt.
S a ködök úgy csavarognak köröttük, mint egy forgó vessző körül.
Egy pillanatig élnek csak, egy pillanatig egybeolvadt gyémánt a két szív.
Aztán ajtó nyílik. A két szív szétszakad s jéggyémánttá dermed.
A lány haját simítja s elrohan a setéten át.
Soha többé.
Ferezán kiált: Önkéntes!
- Parancs.
Ott áll az ajtóban a kapitány, köpenye panyókásan a vállán. Be se hívja már.
- Nézd csak. Őrjáratba kell menni. A tó mögött egy mocsár s az erdő... Reggelre visszaleszel... A könyvügyet majd aztán elsimítjuk.
S egymás szemébe néznek. Ferezán feketén hidegen, Gábriel halálosan, sírón.
- Vállalod?
*
Ahogy kimegy a pópa udvarán, jön szembe véle a grófkisasszony.
Irgalomkérőn szemébe néz: Halálba megyek, miattad.
A grófkisasszony nem akarja megismerni. Kedvesen kacag Ferezánra s oroszul kiált felé.
S a hold is megful a ködben.
Gábriel meg két tolvaj katonája a tó mellett indul a mocsárnak.
Egy ócska ladik szélére ülnek s hatalmasan kezdenek szalonnázni.
A kancsal Lukács szól: Ne féljen, önkéntes úr, míg engem lát.
A cingár Manoilu szól: Éles kővel még a farkast is agyonhajintom.
A tétova Gábriel föláll a csónak széléről: Gyerünk, fiúk, hogy reggelre visszalegyünk.
Mind a három tizennyolcéves. Mélyet lélegzenek s mennek... hol hideg a hinár és hideg a pára... messziről már puskacsöve lobban...
A kancsal Lukács sír, a cingár Manoilu átkozza a vénasszony mindenét és a suta Gábriel sírva fütyöl.
És mennek és mennek és mennek.