Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Kassák Lajos:
Néhányszor még elővettem a munkaruhámat és néhányszor még kimentem a gyárak elé. Komolyan gondoltam, hogy dolgozni fogok, de ez az elhatározás csak addig élt bennem, amíg oda nem álltam a munkanélküli társaim közé. Itt elfogott a reménytelenség és keserűség. Már régóta nem volt szerszám a kezemben s éreztem, hogy az ujjaim szívesen markolnák meg a kalapács nyelét, jó érzéssel verekednék az anyaggal, élvezettel dolgoznék, ha mindez a magam elszántából és a magam akarata szerint történne. De hiába kísérletezem, nem vagyok az, aki voltam. Kétségbeejtő gondolni is rá, hogy reggel hétkor megszólal a gyár dudája és be kell mennem a kapun, mint a birkának a nyájjal. S este hatig, nyolcig, talán tízig is bentmaradni, mindaddig ottmaradni, amig a duda újra meg nem szólal és a portás ki nem enged bennünket az uccára. Nem a munkás, hanem a fegyenc sorsa ez. És megrettentem ettől a sorstól. Ott álltam a többi rongyos alak között, de annak tudatában, hogy hiába is hívnának, nem megyek be a gyárba. Élni akarok s a gyár az a hely, ahol lassan, könyörtelenül kiszipolyozzák az ember vérét, csontjairól lerágják a húst s aztán kidobják, mint valami hulladékot. Hét órakor odaálltam a kapuk elé s kilenc, tíz órakor hónom alatt a batyuval szomorúan, de mégis valami belső nyugalommal ballagtam hazafelé.
- Semmi - mondtam az Anyámnak. - Minden hely betelt, a kutyának sincs szüksége rám. - Mintha ferdén néztek volna rám otthon, gondoltam, ez az ő bajuk.
Aztán mégis visszazökkentem régi ismerőseim közé. Esténként bejártam az újpesti otthonba s néha a mi szakegyesületünkbe is, a Gömb-uccába. Egyik helyen sem voltam tag, de azért úgy fogadtak, mint aki közéjük tartozik. Sakkoztunk és politizáltunk végeszakadatlanul. Az újpestiek között éreztem magam jobban. Nemcsak név szerint, de a valóságban is Otthon volt nekem ez a hely. Egy nagy család, amelyben úgy kerültek együvé az idegen emberek, mint a testvérek. Egyedül a vezetőség volt az, aki elkülönült tőlünk, aki mintha magasabb padon ülne, mint mi, mintha okosabb és erősebb lenne nálunknál. De ez csak a látszat volt. Tudtuk, hogy nem okosabbak, nem erősebbek nálunk s titokban le is néztük őket. Nem tudtuk volna megmondani, hogy mért idegenkedünk tőlük, de határozottan éreztük, hogy a fizetett titkár és a fizetett gondnok sorsa nem azonos többé a mi sorsunkkal. Az ő életük nem a gyártól, a műhelytől, szóval a mindennapi robottól függ, hanem tőlünk. Tőlünk, az egyesület tagjaitól, azoktól, akiket ők, érzésük szerint, kötőféken vezetnek. Azt szokták szónokolni, hogy ők áldozatai a mozgalomnak, holott mi tudtuk, hogy ők a mozgalomból élnek és jobban élnek, mint mi, akik a mozgalom fönntartói és egyszerű közkatonái vagyunk.
Sokat beszélgettünk erről a témáról és voltak közöttünk olyanok, akik egészen máskép látták a dolgokat, mint én. Szerintünk ezek a huligánok voltak. Azok, akik azért jártak be az egyletbe, hogy ott megmutogathassák a jobb ruhájukat vagy nyugodtan, a családi veszekedésektől távol, elszunyókálhassanak. Szavam lett az emberek között anélkül, hogy azt tudatosan akartam volna. Nem olvastam és nem tanultam többet, mint ők, de mégis, amióta visszajöttem, máskép, frissebben és mélyebben látom a dolgokat, mint ők. Vagy másfél éve nem dolgoztam, nagy nyomorúságaimban is szabadon jártam a világot s így most tisztábban és határozottabban láttam a dolgozó ember helyzetét.
- Ti emberemlékezet óta reggel bementek a gyárba s este kijöttök onnan, fogalmatok sem lehet tehát arról, hogy mi a világ s mi az ember életének az értelme a világban. Valamikor bekötötték a szemeiteket, azóta vakok vagytok s már elképzelni se tudjátok, hogy mi minden szép, jó és nagyszerű van a világosságban. De én csavarogtam a napsütésben, jártam az érő mezőkön, megfujt a hideg szél, ha akartam, leültem beszélgetni az emberek közé s ha akartam, faképnél hagytam őket, mint szentpál az oláhokat.
Mindig akadt, aki hajlandó volt vitatkozni. Akadtak olyanok, akiknek kinyílt a szemük és értelemmel bólogattak s akadtak olyanok, akik azt mondták:
- A munkásember dolgozzon! Mi lenne a világból, ha egy szép napon valamennyien elindulnának csavarogni?
- Nem ez a kérdés! - feleltem. - Mi lenne akkor, ha az egyik ember nem élne a másik rovására? És ez az egésznek az értelme. Azt mondom, ha vannak olyanok, akik nem dolgoznak, akkor én se vagyok hajlandó dolgozni.
Valaki közbevetette:
- Tiszta anarchista álláspont. Fecsegés a levegőbe, aminek semmi értelme nincsen.
- Jól van. Ha anarchista fecsegés, attól sem ijedek meg. Ha a dologtalanokat nem tudom máskép munkára kényszeríteni, akkor azt mondom, hogy én se dolgozom. És mondjátok meg, hogy miből fognak élni a dologtalanok, ha mi nem fogunk dolgozni? Itt van a kutya elásva. Dolgozunk és alig van betevő falatunk. Az asszonyaink betegek, a gyerekeinknek tetű van a fejében s mi agyondolgozottak és buták vagyunk, mint az ökrök. Nincs fegyverünk, amivel legyőzhetnénk őket. Náluk van a pénz, ők parancsolnak a rendőrségnek és katonaságnak, mit tehetnénk hát ellenük?! Ők uraskodnak s mi dolgozunk. Az én indítványom az, hogy ne dolgozzunk mi se s akkor ők elmehetnek a pénzükkel, rendőreikkel meg a katonáikkal a pokolba.
- Ha valamennyien így gondolkodnánk, akkor egy szép napon összeomlana a világ.
- És ha összeomlana?! Mi kárunk lenne nekünk ebből? Semmi. Éppen semmi. Összeomlana a világ, amiben most mások szépen élnek, nekünk pedig csak annyi jut belőle, hogy baromi módon dolgozhatunk és gyalázatosan megdögölhetünk.
A titkár néha kijött a szobájából, hátratett kezekkel, szivarral a szájában, föl-alá sétált kicsit a teremben, odajött az asztalokhoz és hallgatózott a vitatkozók között. Azt hitte magáról, hogy ő az egyesület esze, ő az a fáklya, ami világít s mi valamennyien, mint a szúnyogok értelmetlenül keringünk és zümmögünk a világosságban. Megállt a hátam mögött s alig hogy elhallgattam, valahonnan a magasból kijelentette:
- Ez tiszta anarchizmus. Amit a szaktárs mond, annak se füle, se farka. Ezt az új vasas csoportot nem azért csináltuk, hogy hadarómalma legyen egyeseknek. A szocializmus nem lerombolni akarja a világot, hanem megváltást akar hozni az emberiségnek.
Egy idősebb ember felelt neki:
- Úgy beszél a szaktárs, mint Jézus Krisztus beszélt az olajfák hegyén.
Valaki más:
- Tegye magát spirituszba, hogy el ne felejtsék az unokái.
- A forradalomban én is benne vagyok, - hördült fel a titkár. - De ez csak fecsegés. Az ilyesmi csak arra jó, hogy tönkretegye az egyesületet. Ez a mi várunk és nekünk ott kell állnunk a vár kapujában és mindenki ellen védelmezni kell ezt a helyet. A szaktárs csak papol itt s az egyesületi díjat már évek óta nem fizeti.
- Ez igaz - mondtam. - De azért csak kinyithatom a szám, ha rólunk, munkásokról van szó.
Látszott az embereken, hogy igazat adnak nekem, de az is látszott rajtuk, mintha kissé elhúzódnának tőlem. A titkár még beszélt egy ideig s mi hallgattunk. Nehéz lenne vitatkozni vele, olyan ez az ember, mintha vasból esztergályozták volna. Simán lecsúsznak róla a támadások s az ő támadásai kemények és határozottak.
Visszaereszkedtünk a sakktáblához, lehorgadt fejjel játszottunk addig, amíg újból föl nem gyűlt bennünk az elégedetlenség. Akkor megint kinyílott a szánk s megint különös vadságokat mondtunk egymásnak.
S aki közben munkát kapott, az szó nélkül belehajtotta a nyakát az igába. Ritkán nézett be az egyesületbe és elfelejtett leülni közénk, a munkanélküliek közé. Pedig voltunk elegen, eléggé hangosak s nem is a szakma legbutábbjai, csak a legéhesebbjei és legrongyosabbjai.
Így éltem az estéimet s mikor az egyesületet becsukták, gyalog beloholtam a kávéházba. Ez más terület volt, sokkal fényesebb, mint amaz, de nem sokkal több reménnyel üldögéltek benne az emberek. Jó volt, hogy itt senki nem hajszolt bennünket, mint a gyárban és senki nem őrködött fölöttünk láthatatlan arany kardjával, mint az egyesületben. Fényes, nagy hodály ez, tele zagyváltan mindenféle lelkekkel. Ki félt volna itt az anarchistáktól? Senki. Itt nem szégyelték titokban lerágni a kiflik végét, a lányok nem estek kétségbe, ha valaki meg akarta venni őket néhány koronáért, a pincérek mindjárt zsebrevágták a borravalókat, nehogy véletlenül a vendégek vigyék azt magukkal. És ezen a helyen születtek meg a modern versek, a soha meg nem történt, fantasztikusan kiagyalt riportok és a tiltott pénzügyi manőverek nagy része. Itt élt az az apró fekete ember is, aki mindenféle csodálatos dolgokkal kereskedett. Sárga szíjról egy lakkozott faláda csüngött a hasára, nyakkendőtű, inggombok és mindenféle hulladék volt benne annak a számára, aki idegen volt ezen a tájon, aki becsületes szamárnak tartotta magát, aki az eljövendő boldog családi életről ábrándozott, aki eleganciával gyászolta elhalt hozzátartozóit. S valami egészen más dolgok rejtőzködtek a csillogó holmik alatt azoknak a részére, akik derék és elvarázsolhatatlan törzsvendégei voltak a Meteornak. Titokban bűnöző mesterséget űzött ez az apró emberke, különféle narkotikumokat és óvszereket őrzött a doboza fenekén. Tudta, hogy kihez forduljon árucikkeivel és tudta, hogyan kínáljon, hogyan bonyolítsa le az üzletet. Okos és ügyes volt, mint az ördög és emeletes házat vásárolt magának, mint a bankárok.
Ismert engem is ez az ember, odahajolt hozzám is és a fülembe súgta titkait.
Nem vettem tőle soha semmit. Hogyan is vehettem volna, hiszen nem volt soha több pénzem, mint éppen annyi, amennyi egy vajaskenyérnek az ára. És mért is vettem volna a narkotikumaiból és az óvszereiből? Tele voltam álmokkal és vágyakozásokkal és nem jártam el a prostituáltakhoz. Egészen más ember lettem, mint amilyen fiatalabb koromban voltam. Egy vidéki kis bordélyházban kezdtem el a nemi életet, ráléptem az útra, ami a mélységekbe vezeti le az embert s most éppen ellenkező irányban, egy másik úton megyek fölfelé. Félelem és utálat él bennem a megvásárolható szerelem iránt. Inkább így tengődöm pártalanul, összeziláltan önmagamban. Bizonyára, ha nem írnék verseket, még jobban érezném ezeket a bajaimat. Írásaimon át sok mindent ki tudok beszélni magamból.
És írok, naponta írok verseket. Beküldöm a «Független Magyarország» szerkesztőségébe és leközlik. Már nem hátul a hírek között, hanem a lap első oldalán, különösformájú nagy betűkkel. Azokkal a betűkkel, amikkel Ady, Babits és Kosztolányi verseit közlik. Meg vagyok győződve róla, hogy nevem már nem ismeretlen az ujságolvasók előtt. S mintha látnék valahol a távolban egy lámpást, ami világít előttem, ami felé elindulhatok bizalommal. És megyek, megyek, írásaimban e felé a lámpa felé vándorolok állandóan.
Az emberek látnak, hogy ott ülök a kávéház sarkában, a pincérek gőzölgő kávékkal szaladgálnak előttem, néha rámmosolyognak, mintha csakugyan a sarokban ülnék. Én pedig messze, valahol egészen messze járok ilyenkor. Aztán visszaérkeztem s a versemet fölolvasom valakinek. Valakinek a kávéházban vagy az uccán, ha ismerőssel találkozom össze és megyek Újpestre, hogy Jolánnak is megmutassam. Nem azért mutatom meg, mintha sokat adnék a véleményére. Merő szokásból csinálom az egészet. Nem tudom, mit szólnék hozzá, ha egyszer kijelentené, hogy nem érdeklik a dolgaim? De ő mindig örömet mutat, ha valamit fölolvasok neki és szól és el kell ismernem, hogy okosak és meggondoltak a szavai. Valószínűleg már nem is szerelemből, csak ezek miatt a kis dolgok miatt ragaszkodom hozzá. És vigyázok rá, hogy lehetőleg ne töltsek vele hosszú időt együtt. Ha tovább kintmaradok nála, akkor mindig veszekedéssel végződik a látogatás. Jólesően mosolygunk egymásra a találkozásnál, bizalmasan beszélünk egymáshoz s közben valahol a bensőnkben valami seb fakad föl és fájni kezd és oktalanul elidegesít bennünket.
- Igen - nem.
- Igen - nem.
Utóbb már csak így szólunk egymáshoz és várjuk a pillanatot, hogy elválhassunk.
De ez a pillanat nem következik be nálunk olyan könnyen, mint más, szerencsés embereknél.
Azt mondom - szervusz - és megindulok.
Ő is azt mondja - szervusz - és szintén megindul arra, amerre én.
És beszélünk és marakodunk szakadatlan.
Elkísér majdnem hazáig. Ekkor már fáradtak és elkeseredettek vagyunk.
S ekkor azt mondja: - szervusz - és megrázza a kezem, mint aki örökre elbúcsúzik és indul.
- Szervusz - mondom én is s érezheti a kezem szorításából, hogy én is búcsúzom s aztán megindulok arra, amerre ő.
Elkísérem egészen hazáig. Behúzódunk a boltozatos kapu alá s megint veszekszünk. Annyira veszekszünk, hogy ő végre is elsírja magát.
Ezek a pillanatok olyanok, mint a föloldódás pillanatai.
- No, ne sírj - mondom neki. - Ezzel úgy sem segíthetünk a dolgokon. - És megcsókolom és a tenyeremmel tapogatom, ütögetem a hátát, hogy megnyugodjon.
Megnyugszik s aztán anélkül, hogy szólnánk valamit, hosszan, melegen szájoncsókoljuk egymást. Ő bemegy s én megindulok egyedül Pest felé.
Ebből a találkozóból is vers lesz, mint mindenből, ami most történik velem, vers születik. Már arra is gondoltam, hogy összegyüjtöm az írásaimat s egy kis könyvet csinálok belőlük. Van elég ismerősöm ahhoz, hogy előfizetőket gyüjtsek közöttük s lehet, hogy így egyszerre tekintélyes, nagy író lenne belőlem. De nem, mégse tudom magam elszánni erre a lépésre. Azok, akiknek utóbbi verseimet mutattam, nagyon dícsérnek s azt mondják, máris komoly tehetség vagyok a fiatal írók között. Én azonban nem egészen osztom a nézetüket. Kétségeim vannak s úgy érzem, még mindig csak az első lépéseimet próbálgatom. A komoly dolgaim csak ezután fognak következni.
Nehéz mesterség ez. Mennél többet és jobbat írok, annál bizonytalanabbnak és elégedetlenebbnek érzem magam. És nem nyujt felém senki segítő kezet. Mintha egy erdőben járnék, lakatlan, idegen vidéken. Kiáltok, meghallom a saját hangom és megijedek tőle. Jobb lenne talán írástudatlannak, süketnek és vaknak lenni. Harcban állok azokkal az emberekkel, akik öntudatlanul élnek, belenyugvással robotolnak s néha mégis fölébred bennem az irígység. Irígylem őket a nyugalmukért.
- Mi lesz ennek a vége? - kérdezem magamtól. - Hol van az a szalmaszál, amiben megkapaszkodhatnék?
És ekkortájban a «Független Magyarország» egyik számában cikk jelent meg rólam.
Váratlanul és számomra majdnem érthetetlenül.
Nem is hittem volna, nem is tudtam volna elképzelni, hogy ennyire reflektor alatt élek. Hogy valahol van valaki, aki figyel engem s most világgákiáltja sorsomat.
Így kezdődött a cikk:
«Egy fiatal, csendes ember jár itt közöttünk, hangos vélemény nélkül, mint akinek hallgatag útján csak érzései vannak, mint aki sokat lát befelé s akinek az élete is, minden érdeke önmaga emberi mélységei felé fordul. Kassák Lajos a fiatal író, akinek a nevét a nagyközönség még alig ismeri. Nincsen nagy írói multja, de - ami az írói jövő nagy biztatása - annál mélységesebb emberi mult az övé, amelyben összesűrűsödött mindaz a végtelenség, ami lázas, nehéz életeket csak igazzá, emberivé tehet. Egy ember, aki határtalanul intelligens erővel keresztülásta magát a nagy magyar átkon: a följutás gátjain, a semmiből - egy nagyon szép benső pontig, ahonnan az öntudat belelát az életbe, átfogja milliók erkölcsét, érzését: Megérti önmagát.»
És tovább:
«Kevesen tudják átérezni azt a végtelen erőt, ami az ilyen lentről, a fenékről indult életben van, amely kicsiny állomásokkal és rettenthetetlen ösztönökkel tör a magasság, tisztultság és szabadság felé. Kevesen tudják átfogni ezt a mérhetetlen utat, mert az egész fajta történelme van benne, népek, milliók históriája egy összesűrített piciny tükörben, az emberben.»
És végül:
«Nem régen jött haza csavargásaiból és itthon csöndesen dolgozni kezdett. És munkája friss irodalom, amely egészséges, ősi gyökerekkel, a valódi, közönséges, nyers és csak egy-egy fölcsillanásában szép életből hajt ki. Lelkében élesen mozognak, élnek Dosztojevszkij, Zola, Gorkij emberei, Párizs éjszakás, gőgös csavargói és magyar megtört nyomorultjai.»
Kinyitottam a lapot, hogy valaki új ember új versét találjam meg benne és ime ez az írás, majdnem egy oldalon keresztül. Úgy zuhogott rám, mint az áldást osztó napfény, úgy beszélt hozzám, mint az erdők madarai, úgy dajkált, mint a friss, illatos füvek a mezőn és úgy simogatott, mint az Anyám s régi szeretőm, aki akkor még az enyém volt és én is az övé voltam.
- Nem élek hiába - gondoltam. - Mégsem élek hiába. Vannak, akik észrevették, hogy élek és figyelnek rám, hogy mit csinálok. S most nyilvánosan mellém állnak s én úgy érzem, mintha egészen hangosan azt mondanák a világ elé:
- Ez az ember a mi testvérünk, fölfedeztük őt a sárban és piszokban és fölfedeztük, hogy aranyból és ezüstből van minden porcikája.
Anyámnak fölolvastam a cikket, figyelmesen hallgatta s aztán sírvafakadt. Könnyei végigcsurogtak az arcán és lepotyogtak a kötényébe.
Délután beszaladtam a kávéházba, szerettem volna hangosan elszónokolni a cikket, de ott már olvasták és valamennyien gratuláltak hozzá.
Este kimentem Jolánhoz. - Ez csak elég lesz neki?! - gondoltam. - Kiről beszélnek máma így az ujságok?! Ki beszélt így valaha is Rozgonyiról? De most düljön el minden egyszerre.
Majdnem szaladtam útközben.