Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő
Popper Ferenc: Tóth Árpád-emlék
Az ember - ha még oly szorgalmas olvasó is, - kevés verssel beéri s e kevés verset ifjuságában szedi össze, teszi lelkének részévé. Minden költő egy-egy ifjúság költője s elmulik az ifjúsággal, aztán - alszik száz esztendeig... Gyermekkorunk, iskolánk klasszikusaihoz térünk vissza deres hajjal s csodálkozunk, hogy az új ifjúságnak más örömei, más bánatai és más költői vannak; nem akarjuk hinni, hogy oda az ifjúság; nem akarjuk, hogy örökre elmuljék, meg akarjuk őrizni szellemét egy jobb, igazabb jövő ifjúságának kincséül, tanulságául.
Ezért állítunk emlékeztetőt kőből, ércből, rávésvén a felejtésről beszélő verssorokat.
Így látta Tóth Árpád is költészete mulását. A «Csittvári krónika» fiatalságáé Csokonai, a márciusi lelkeseké Petőfi, a kiegyezés kiábrándultjaié Reviczky s hol vannak ezek már! Mert azt a kort, mikor a költőt szavalják vagy elemzik, a katalepszis korának érezte. Ő nem hitt a klasszikusok létezésében s csak lassankint, szinte vonakodva adta meg ezt a rangot egy-egy régi költőnek.
Csokonai volt az első.
Sokat vitatkoztunk ilyesmiken; én félénk iskolásfiú védtem az ideálok öröklétébe vetett hitemet, Ő igyekezett kegyetlen és kegyeletlen cinikusnak látszani. Még az a szemrehányás sem térítette meg, hogy álláspontja ugyanaz, ami a marxista materializmus hentes-esztétikusaié: hogy minden költészet osztályköltészet s csak egy bizonyos termelési rendben van értéke s értelme. Az Odysseia védelmében a Nausikaa-epizód Freud-adta értelmezését - a tengeren hányódó hajós vágyteljesítő meséje ez - szegeztem ellene. Abbahagyta a vitát s pár nap mulva mosolyogva mutatta Odysseus-versét. («Obulus».)
Hogy is találkozik össze a tömeggel a költő? (Olyan költő, aki nem szaval a Múzeum lépcsőjéről, aki nem felejt étel-ital mellett csapot-papot, sőt olyan légies költő, hogy fiatal korában nem láttam soha jóízűen enni, csak mintegy a végső elgyöngülés ellen táplálkozni, soha jóízűen aludni - két évig laktunk egy szobában - csak végső kimerülésben szunnyadni. Aki nem lett íróvá, sőt ujságíróvá sem, hanem maradt «szak»-lírikus.)
Huszonkét évvel ezelőtt, Debrecenben, a Royal termében, a Nyugat matinéján félszeg szalonkabátban, izgalomtól remegő, sírósan elfogódott hangon, szinte nem is magyaros, idegenszerű kiejtéssel, a szótagokat elnyújtva olvasta fel verseit: «Vörös márványból építek neked Házat...» A közönség, vasárnap-délelőttös elegáns szalonközönség nevetett a kopott filozopteren s a furcsa verseken. A fin-de siecle gúnyoros hölgyei nevettek, jólnevelten, zsebkendőbe rejtve nevetésüket.
Két évvel később egy budapesti egyetemi diákegyesület irodalmi délutánján, zsúfolt előadóteremben, népszerű humorista konferánsza után következett volna felolvasása. A közönség - ingyen élvezetre összeverődött népség - tombolva követelte a csalétkül szánt, rövidre szabott konferánsz folytatását. A költő, már a pódiumon állva, hiába várta a zaj elcsöndesedését, a rendezőség tehetetlen volt. Megpróbálta elkezdeni versét, hiába! Máig se tudom, mit akart felolvasni.
Legközelebbi felolvasásán, - a Csokonai körben - lapos és jelentéktelen szám után, tespedt unalom fogadta. Igyekezett hetyke tartással, megvető hangon ledarálni legszebb verseit.
*
Bizonyára nincs életrajza; a Móricz Zsigmond kedves családi miliő-rajzán kívül a halála után róla megjelent írások nem hoztak reminiszcenciákat, életrajzi adatokat. (Szabó Lőrinc debreceni felolvasása tudtommal nem jelent meg nyomtatásban.) Nagy Zoltánnak költészetéről régebben írt pompás baráti kalauza (melynek folytatását is fájdalommal nélkülöztük) tökéletes rajzát adta a kultúrális környezetnek s az ifjúkori piktor-készülődésnek, költészete ez életrajzi determinánsainak. De aligha fogják valaha tanulni diákkora, betegsége állomásait, - hogy rajzolt ábrákat kefeárjegyzékbe, hogy szorongott tanárai előtt kollokviumon, hogy hagyta el a rendes filozopteréletet s ment aztán haza betegen.
*
Talán a szenvedések végtelen permutációiból lehet följegyezni még néhányat. Ezekből - boldogabb népek irodalmában - vaskos költőbiográfia telnék.
Már neves író korában véndiákosan instruktorkodott pesti előkelő gentryháznál, kevés pénzt s kevés megbecsülést aratva.
A háború elején a nehezebb megélhetés miatt újabb tanítványok után kellett néznie. Előkelő gyáros apánál szerette volna kikötni, hogy olykor egy-két napra menyasszonyához utazhasson, hiszen pótolhatják a mulasztást. «Én munkásaimnak is levonom a mulasztott órákat!» Engednie kellett.
Talán érdemes följegyezni ezek után, hogy milyen kitűnő tanító volt. Mint költészete, oly «impeccable» volt egész gondolkodása, franciásan tiszta s magyarosan józan logikája, minden fogalma lucidus; műveltsége ritka szélességű és mélységű. Társaságának önkéntelenül mindig tanítómesterévé lett.
*
Szerettem volna, hogy a Nyugat debreceni Tóth-emlékünnepén megemlékeztünk volna Havas Gyuláról, aki Debrecenből jött, ugyanabban a redakcióban korrektorkodott, akinek verseit és novelláját ő hozta Osváthoz s ő írta nekrológját. Talán - ha még lesz irodalomtörténet, - a Tóth Árpád köréhez fogják sorolni Havas Gyulát. Úgy éreztem, mintha e megemlékezéssel mellékalakként az emlékműre került volna ő is. S mi lehet méltóbb Pádihoz, mint megemlékezni egy régi és fiatalon elhalt költőről, barátjáról, ki a Nyugat régi évfolyamaiban pihenő pár versén s novelláján kívül csak barátainak halványuló emlékében él s kinek egyetlen «sikere» volt egy díjat nyert Békehimnusz.
*
Debrecen emléket állít Tóth Árpádnak. Dús talaj, amely egy évszázad multán a második klasszikust megtermette.