Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő
A francia vagy az angol nyelv: nem a nyelvbe sodrott szavak, hanem az a jellegzetes szájtartás, amely ezeket a szavakat egy közös hangtani jelleg felé idomítja. Vergilius vagy Shakespeare nem annyira eszmék, témák, képek szövevényei, mint egy karakterisztikus «költői lélegzetvétel», amely a lélek ritmusa szerint ontja a beszédet, itt rögösíti, ott kiereszti, szűkszavú elmésségre szorít vagy hasonlatok brilliáns trilláira ingerel, jókedv és borongás, bölcsesség és szárnyalás előre meghatározott porcióit méri a költőre, aki azért gyűri, csavarja a szavakat, hogy egy-egy verssorát elolvasva, ne véletlen lökések, hanem lelke tagolt hullámai hozzák vissza belé, amit mondani akart. A költő vét a mérték ellen, megbotlik a nyelvtanban, nem veszi észre, hogy képzavarba keveredett, de idegesen küzködik e légvétel apró akadozásaival.
A költői légvételnek, vagy ha úgy tetszik dikciónak ezt az elsődleges versképző szerepét nem véletlenül hangsúlyozom most, amikor Illyés Gyuláról kell írnom. Minden költőre jellemző a dikciója, de nem mindeniknél egyforma a jelentősége. Berzsenyinél nagyobb, mint Aranynál, Adynál, mint Tóth Árpádnál. Illyés Gyula az a költő, akinél a dikció szinte keresi a verset. A dikció az, amit készen hoz: fellépése pillanatában még nem tudja összetartani a verset, mint nyelvművész tökéletlen, a verstantól teljesen érintetlen, de a dikciója már megragad. A szavakat bukó mellének elfogulatlan játéka, az a könnyed lendület, mellyel mondatait kiengedi, megállítja, a beszédnek az a hűsége, mellyel kedélye tündökléseit-borulásait versre váltja: egy nagy költői temperamentum áramába kapcsol.
Verseiből nem annyira a közleni való, mint inkább a közlés kényszerét érezzük. Az ihlet fölvert szelei hányják-vetik őt, mint színváltó fűzfát, amely egy-egy szélrohamnál szürkéből ezüstbe, azután megint ezüstből szürkébe fordul. Kell neki ez az áramlás, mozgás-kelés, amelyet valahogy majd csak követ a vers is. «Önön szeleimben hajlongok, bókolok» - írja egyhelyütt s alig lehetne találóbban jelezni költői állapotát.
Míg a századforduló költői, olykor erőszakosan is, az egyéniségüket, a különös mondanivalójukat, a tulajdon irodalomtörténeti méltatásukat iparkodtak kiélezni (ez volt a mandátum, amivel a költők sorába léptek), Illyés az ihletét táncoltatja, a szájából kigyöngyöző szavakat élvezi; természetben, emberi nyomorúságban, szerelemben csak az örök vers-indító, vers-mozgató banalitásokat keresi s azt se bánja, ha az örök banalitások iránti lelkesedésében az ő egyéni arca veszedelmesen bele is talál mosódni az időtlen költő-arcba.
*
Illyés Gyula inkább temperamentum, mint egyéniség. Temperamentuma hullámzásait, kedélye időjárását tükrözi s nem fárad azon, hogy magát mint emberi változatot élesen kirajzolja. Mint «a költőt» emlegeti magát s nincs nagy gondja rá, hogy ezt a költőt a többi költőtől megkülönböztesse. Természetes, hogy az ilyen lírikus nem tud mit kezdeni azokkal a kifejezésformákkal, amelyeket az 1908-as nemzedék lírikusai hagytak rá. E formák az ő számára túldifferenciáltak, hangsúlyozott egyéniség, frappáns mondanivaló bontotta ki őket. Illyés Gyulának egyneműbb, ősibb, korláttalanabb, a temperamentum hullámverését szabadon engedő formákra volt szüksége. Ady páncél-versében ő mozdulni se tudna, Babits bonyolult ritmusai minduntalan elbotlasztanák, a szabadvers túlkomponált faja, ahogy az Gellértnél, Kosztolányinál kialakult, agyonfegyelmezné. Ennek a költőnek ki kellett törnie kora lírai miliőjéből, ha nem akart megfulladni.
Az a költő, aki Illyés Gyulát kora irodalmi miliőjéből kivezette, az 1908-as nemzedék egyik méltatlanul félretolt alakja. Mindig új irodalmi atmoszféra jele, ha fiatal költők az előttük járt nemzedék elnyomott, kortársaktól nem becsült alakjára hivatkoznak, mint mesterükre. Ady, Babits, Kosztolányi, Gellért-hatásnak még csak nyoma sincs Illyés költészetében, viszont első kötetéből több verset ki lehetett volna hagyni, annyira emlékeztetnek Füst Milán költeményeire. Füst Milán tagadhatatlanul mestere, még pedig jószerencse adta mestere volt Illyésnek. A legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy ő írta az első magyar szabad verset, arról azonban, hogy milyen is ez a «szabad vers», csak az a néhány tucat ember tud, aki kötetét ismeri. A magyar nyelv sosem feledkezhetik meg teljesen arról, hogy ötven éven át mily dicsőséggel hordta a klasszikus mérték igáját. Mindig lesznek költők, akiket a magyar nyelvnek ép az a hajlandósága fog vonzani, amelyet ez az ötven év művelt ki. Füst Milán, aki először szakított a jambussal, nem egy anarchikus szabadság kedvéért bontotta meg, hanem e nyelvünkben lappangó nemesebb hajlam javára. Az ő szabad versében a modern ember izgalma áhítozik valami bukolikus nyugalom után. Illyés Gyula ebben a szabad versben nemcsak azt a mértéket kapja készen, amely elég szabad ahhoz, hogy temperamentumát ne feszélyezze s elég költői, hogy kielégítse, de itt találkozik először azzal a fél-idilli, fél-ódai hangulattal, e műfajok modern változataival, melyeket költészetében oly nagyszerűen fog kihasználni. Mindaz, amit Illyés első olvasásakor Berzsenyi s a latin költők hatásának érzünk, Füst Milánon át ért hozzá. Füst Milán volt Illyés számára a rés, amelyen át kora zárt lírai atmoszférájából a maga tágabb elemébe szabadult. Megvolt-e Füst Milánban az a változatos korláttalanság, amelyre Illyés rajta át kihajózott: más kérdés. Más Gibraltár és más az Atlanti-óceán; Illyés Gyulának azonban ép erre a Gibraltárra volt szüksége, hogy az Óceán megnyíljék előtte.
A másik hatás, amely Illyést tovább lendítette, már nem fűzhető ekkora biztonsággal egy névhez s ha Erdélyi Józsefet említem, ez a név itt félig szimbólikus s Erdélyi bátorító példáján kívül a népi sors és a népköltészet állandó hatását is jelenti. Minden kísérletnek, mely a klasszikus költészet hangulatát akarja modern hangszeren felidézni, veszedelme valami túlirodalmias talajtalanság, páraszerű szétfoszlás fákba, csillagokba. Illyésnél a népies hatás szerencsésen köti meg ezt az irodalmias légiséget. Az illanó realitást megsúlyosbítja, a bukolikus táj konkrét magyar színeket kap, a természet ölén élő ember csomós öklű, fejét lógató magyar paraszt lesz, képzelete szárnyaira súlyt akaszt a nehéz emlékezés s verse túlkönnyű lebegését le-lerántja a magyaros ütem. Van Illyés Gyulának egy igen szép verse, a címe Dunántúli reggel. Az első rész csupa fény, szárnyalás, gondtalanság: a Dunántúl ebben a részben a költő paradicsoma. A második rész a zsellért mutatja, amint igájával fekete, idegen dombokon száll, mint hajós a tengeren. Ebben a részben a Dunántúl a parasztember pokla. Ezt az agitációra szánt ellentétet mért ne fordítaná a kritikus a maga hasznára? A költő itt maga vágja ki a felső cét és az alsó át s maga választja szét költészetében a szárnyaló idillt s a ballaszt-népiest.
Egy szűkebb költői temperamentum sosem olvasztotta volna be ennyire ezt a két ellentétes hatást; Illyés Gyula játszva szippantotta fel. Az ő szellemének ép ez a játékos alakuló kedv, fénynek és árnynak folytonos egymásba borulása a szépsége s e két ellentétes költői elem állandó készenléte folyton új nógatás tündöklés és borulás sokszor soronként változó cseréire. A kedély otthonossága jellemző az ő költészetére. Csokonain és Petőfin kívül talán egyetlen magyar költő sem volt ennyire otthonos a maga versében. Semmi papos nekikészülődés, ingmell-merevség, itt a meztelen mell jár föl-le, szí mélyet és piheg akadozva. Ha a költő motorját akarod kipróbálni, nézd meg, mennyi prózával lehet megterhelni. Illyés bírja a laza közvetlenséget, az enyelgő kitérőt, sokszor egész tuskó versszakokkal is fölcsap s megmenti a verset.
Első kötetében, a Nehéz földben, rögtön megkapott szellemének ez a nyájas sanzsanjellege. Elfogulatlanságot éreztem, mely egyaránt különbözött elődei próféta ünnepélyességétől, mint gondosan előkészített műpongyolaságuktól. Ez a költő megerősítette hitemet, hogy a századeleji líra a nagy költészet tengerének festői, de mégis messzeeső, túlszigorú sziklák közé zárt öble, melyből valahogyan vissza kell találnunk szabadabb vizekre. Költészetének már akkor is ezt a három elemét emeltem ki: idillikus időtlenségét, a szellemit vaskos konkrétumba horgonyzó népiességét s a temperamentum játékját követő költői pongyolaságát.
A hangulatnak ebben a fesztelen játékában azonban akkor tudunk csak igazán gyönyörködni, ha csak a vers hangulata áramlik, alakul; maga a vers, az első sorban megütött zene, végig ugyanaz marad. Illyés első kötetében gyakran megtörtént, hogy a vers több kis versre esett szét, a szabad vers nem volt elég fegyelmezett, következetesen keresztülvitt, szakról szakra más ritmusrendszerbe csúszott, mintha egy zeneszerző taktusról-taktusra cserélgetné a «bé»-ket és «keresztek»-et. A felhők gomolygása csak egy állandó ég előtt, egy nyugodt tó tükrében szép; felhők ég nélkül vagy millió hullámon széttörve: káosz. Illyés maga is érezhette verse zenei amorfságát, mert új kötetében, a Sarjurendek-ben a szabad versről kötött formára tért át. Ez az áttérés nem elhatározásszerű ugrás; fokról-fokra szokik át a mértékre, ahogy a versei jobban sikerülnek. Ez a mérték: a rímes és rímtelen alexandrin, a háromszor hatos sor, a hatlábas rímtelen jambus elég kényelmesek ahhoz, hogy a szabad versköltőt ne feszélyezzék, viszont biztosítják azt a halvány ritmikai következetességet, amelyre Illyés verseinek nagyon is nagy szükségük volt. Nem mondom, hogy Illyés Gyula ebben az áttérésben nem vesztett sokat, de amit nyert, megérte, míg ott inkább kitünő részleteket kaptunk tőle, most kész versek kerülnek ki a kezéből, köztük olyan zárt egy-darab művek, mint A szétvert sereg, Derűs öreg, Nyárutó, Madarak szóltak fenn. A költőnek nem kell sorról-sorra új ritmikai megoldással vesződnie, a vállalt forma biztosítja a vers zenei egységét, de azért kedve szerint szalajthatja a periódusait s a kötött formában mint szabadvers-költő használhatja ki a nyelv kinálkozó ritmikai figuráit.
Illyés Gyulának ezt a visszakanyarodását a kötött versre, mely újabb líránkra annyira jellemző, talán nem is helyes visszatérésnek nevezni: a forma újjászületése ez. A századforduló lírájában túldifferenciált egyéniségek bomlasztják a túldifferenciált formákat. A kiválóbb költők csak egy külön rájuk szabott verstannal tarthatják fenn magukat a zenétlen szabadvers örvénye fölött. A vers szétrongyolódott, a forma hitele megszűnt. Erdélyi jelzi e folyamatban a fordulópontot, de Illyés az, akiben az ellentett folyamat a legpompásabban szemlélhető. Illyés a szabad versből indul ki s szabad versének a tétovasága kivántat meg vele egy biztosabb zenei következetességet. Nem azokra a mértékekre talál rá, amelyeket elődei szétszaggattak, hanem a legősibb, legelemibbekre. A forma ott születik meg a szemünk előtt, a versnek új hitele támad, Illyés versei paradicsomi újdonság fényében csillognak; nézd meg az ő alexandrinját, ez nem az az alexandrin, amely Aranyban túlérett, utódaiban megposhadt, hanem egy naivul ősi s mégis kulturált forma, amelyben egyszer sem ásítja el magát a megszokás.
Természetes, hogy a forma csak olyan költőben születhetett így ujjá, akiben bizonyos fokig a líra is ujjászületett. Erdélyi József még inkább csak zárkózik, gombolkozik kora bomló lírai miliője ellen, morc maradiságából pattan ki az újdonsága. Illyés már immunisan induló költő, akinek alig kell védekeznie, elég, ha hajlama után megy s meglepőn újnak látszik. Egy olyan kor lírikusa ő már, melyben a költő nem idegei cimbalmán játszik, hanem a természet orgonáján; nem önnön misztériumába néz, hanem a világba.
*
Az ihletett fiatalember, akiben egy nagy költői temperamentum hánykolódik, aki csillogó s el-elboruló szemmel jár-kel a világban és fényes hasonlatokat akar kivágni napról, hajnalról s munkások vállán vicsorgó kapákról, útjában rátalál a versmondás örök ürügyeire: természetre, szerelemre, elnyomásra és halálra, s az ős banalitások örvén valóban igen szép verseket ír s a tizenkilencedik század elejére emlékeztető frisseséggel deríti fel a komplikációiba beleáporodott lírai atmoszférát.
Annak a megállapításnak azonban, hogy Illyés Gyula inkább temperamentum, mint egyéniség, két oldala van. Az egyéniség nemcsak különös emberi változat, hanem belső kohézió, nemcsak megkülönböztető jelleg, hanem emberi szilárdság is. Abból az Illyés Gyulából, aki olyan szép verseket ír nekünk a sáregresi dombokról s Dózsa György szekeréről, nemcsak az egyénies különcködés hiányzik, hanem az a végső rendezettség is, mely olyan az emberben, mint vasban a mágnesség: szellemi életét egy góc köré rendezi.
Illyés Gyula, ahogy ma látjuk őt, kissé szétfolyó költő. Mintha nem szorította volna őt eléggé sarokba az élet, túlsok lehetőség feszeng benne, még nem kerítette be őt az események hajtógyűrűje. Nincs egy uralkodó indulata, nem szállta meg egy lehatalmasodó eszme. Tedd egymás mellé az ő lázító verseit és az Erdélyiét. Erdélyi az elemi, gyujtó keserűség, Illyés sokszor ugyanazokban a szavakban iskolakönyvből kilépett forradalmár. Fényes temperamentum, gazdag költő, de nem érzed rajta, hogy az Isten valamerre végkép ellökte volna. A versei meghódítanak, de mikor odalépek, hogy megöleljem azt, akinek meghódítottak, nem látom világosan az embert.
Ez a belső leszámolatlanság a versei külső kérgéig kihat. Nemcsak játékos, változékony, de sokszor tétova, imbolygó is. Mondatai nem támasztják a változhatatlanság érzését. Verset «komponálni» voltakép nem igen lehet, de némelyik vers úgy teremtődik, hogy utólag szerkesztettnek látszik. Az Illyés-vers ritkán. Az ő sorai benyomhatók; horpadnak, mint a bádog; nyelvének csak lendülete van, de alig valami szilárdsága. Verselésében is van valami bizonytalan ügyefogyottság, s ő, aki csakugyan naiv költő, itt-ott a nyegle mű-naivitással kacérkodik.
Az erős sors deleje hiányzik belőle. Nem azé a sorsé, amelyet eljajgatnak, hanem amelyik megfegyelmezi a gesztusainkat, s elkerülhetetlen szavakat dob az ajkunkra.
Az ihletett fiatalember temperamentuma szolgálatába gyűrte a verset, a sors azonban nem gyűrte a maga szolgálatába a költőt.
Legőszintébb hangjai eddig ott szakadtak föl, ahol a múló idővel, önmaga szálló ifjúságával, halott testvérével, a föld alatt rothadó test árvaságával kerül szembe. Ezekben a verseiben férfias melankóliával eszmél a világ fényes káprázata mögött az enyészet állandóságára. Iszonyú tölcsérben örvénylünk az elkerülhetetlen halál felé s lehet, hogy e költő számára, akit ifjúsága nem szorított szűk, ember-mélyítő egyéni sorsba, e közös tölcsérnek a szűkülő iszonyata lesz az az élménye, amely őt mint művészt elmélyíti és befejezi.