Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Kassák Lajos:
Nagy volt körülöttem a világ, sívár és kegyetlen. Ide-oda dobálódtam benne. Éreztem, hogy nem könnyű pehely, hanem tüskés bogáncs vagyok, fájok magamnak és megsebzem azokat, akikhez hozzáérek. S hiába kezdtem akármibe, semmi sem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna. Nem tudtam legyőzni a szeretőm ellenállását és nem tudtam verset írni. Most ez az utóbbi fájt jobban. Azelőtt egészen bele tudtam veszni az írásba, bajaimból és nyomorúságaimból, mintha egy más világba léptem volna át. Magam mögött hagytam a valóságot s még a panaszaimat is úgy mondtam, hogy legalább magamnak örömem tellett benne.
Órákon át üldögéltem egyedül és gyötrődtem. Tele voltam mondanivalóval és nem tudtam kimondani a szavakat, egyetlen sort nem tudtam leírni. Beteg vagyok, gondoltam. Valami olyan betegségem van, amiből nincsen többé felgyógyulás. Elindultam valami felé és megrokkantam útközben. Vissza hát oda, ahonnan elindultam.
A kék munkaruhám még megvolt, összegyűrten bent hevert a szekrény fenekén. Az anyámnak, anélkül, hogy ő erre mostanában kényszerített volna, vasárnap este azt mondtam:
- Készítse ki a ruhámat, holnap elmegyek munkát keresni.
- No látod, magadnak is be kell látnod, hogy ez nem mehet tovább. Ez igy nagyon rendben van. Kivasalom majd kicsit azt a gúnyát, nehogy úgy állj be a dologba, mint valami koldus.
A szagosságot árasztó kifutó még mindig nálunk lakott s így nehéz volt az alvást megoldani erre az éjszakára. A lányok alól kivették a szalmazsákot, ők a megmaradt vékony zsuprétegen aludtak, én a zsákkal lekerültem a földre.
Micsoda nehéz éjszaka. Nappal aludtam, most tehát nem tudott legyűrni az álom. A többiek már szuszogtak, nyöszörögve dobták magukat ide-oda a fészkekben s az én szemeim nem akartak lecsukódni. Sűrű, meleg párával volt tele a szoba. A kifutó horkol és nyöszörög, mint a nyavalyatörősek. Károly bácsi is horkol kint a konyhában s néha köhögési rohamok fogják el, a hurutos, rekedt hangok mindannyiszor megijesztenek. Aztán mégis, mintha elszédültem volna ezektől a gőzöktől és hangoktól.
Valami ringatózó alkotmányon feküdtem, föl-alá hintáltunk, egyszerre kiestem a helyemből, testem összerángott és zuhantam lefelé, valami feneketlen mélységbe. Langyos víz alá kerültem s itt megnyugodtam. Tudtam, hogy ez a halál. Meg fogok fulladni, de hiszen ez jó s mintha csak erre vártam volna napok óta.
- Kelj föl! Ha csakugyan dolgozni akarsz, akkor föl!
Anyám ott állt előttem. Álmosan kinyitottam a szemem és a zsákról fölfelé néztem rá. Széles, hatalmas alaknak látszott a félhomályban. Valahol, emeletes magasságban lehetett a feje, csak a nagy cipőit, barhet szoknyáját s a kék kötényét láttam kötözködésig.
- Kelj föl! - mondta újra. - Kelj, mert aztán nekem is mennem kell. Az ennivaló ott van a konyhában.
Fölkeltem s minden szokatlannak, idegennek látszott előttem így a reggelben. A többiek lármásan készülődtek, én alig szóltam. A konyhaasztalon papirba csomagoltan ott volt a munkaruhám, kávé és egy nagy karéj kenyér mellette.
Nem éreztem elkeseredést és nem éreztem szomorúságot. Csak unottan fáradt voltam. Úgy mozogtam, mint valami gép, köszönés helyett morogtam valamit s aztán kint voltam az utcán.
Eddig, ha elindultam hazulról, mindig befelé, a város felé tartottam, most az ellenkező irányba indultam. Két sarkon túl, kint voltam a Váci-úton, a bemocskolt földön, bodrozó füstfelhők alatt. Ugyanúgy, mint azelőtt, a munkások egyenként és csoportokban loholtak munkahelyeikre. S most észrevettem, hogy sokkal több asszony és lány van közöttük, mint azelőtt. Görnyedtek ezek az asszonyok és nem szépek a lányok. Nincsenek melleik s a ruha lóg rajtuk, mintha egy söprűnyélre lenne ráakasztva. Vannak, akik karonfogva mennek, összedugott fejjel, szorosan egymás mellett, mintha bűnös terveket koholnának így a reggelben, vannak, akik szétszóródottan hancuroznak, rekedt, kellemetlen hangokon átkiabálnak egymáshoz. De mindenki, mintha szomszédja, régi ismerőse lenne egymásnak. Csak én vagyok egyedül. Egészen egyedül a jövés-menésben és zajongásban.
A gyárak elsőt dudáltak. Kinyilnak a kapuk s öt perc mulva üres lesz az ucca. A sokadalom eltünik a kapuk mögött s csak azok maradnak itt velem, akik kenyér nélkül és munka nélkül vannak. Úgy maradunk itt kint az uccán, mint az eladásra szánt barmok. Megnéznek majd és kimustrálnak bennünket, mint a barmokat a vásárban.
Vagy huszan, huszonöten ott álltunk az egyik gyár becsukott kapuja előtt. Öreg és fiatal munkások voltak közöttünk, rongyosan lehasználtak s voltak eleven fiatalok, akiknek jókedvük volt, lobogott belőlük az élet. S ezek között is egyedül maradtam. Hallgattam a beszédüket és semmi érdekeset nem találtam benne. Miért nem beszélnek a sorsukról? Miért nem fordulnak arccal a gyár felé, hogy a portás megláthassa szemeikben a bátorságot és az elszántságot? Dolgozni akarnak, miért nem követelik hát a munkához való jogukat?
Valaki megszólított:
- Nincs egy csavarásra való dohánya, szaktárs?
- Nincs, - mondtam. - Másfél éve munkanélkül vagyok.
- Hát az nem jó. Ezt még az ellenségemnek se kívánom. Micsoda a szaktárs?
- Szerszámlakatos.
- Szüleinél van? Így csak kibírja az ember. Amíg gyerek, megél a jég hátán is, az öregek ott is dunyhát tesznek alá. De én már családos vagyok. Szép két gyerekem van, olyanok, mint a virágok és többet esznek, mint a kisborjúk. Azt mondom, ha így marad a világ, beledöglünk valamennyien. Legutóbb a Lángban dolgoztam, aztán megrendszabályoztak. Vesse föl őket a gáz.
A portás előrejött a fülkéjéből, de nem nyitotta ki a kaput. Ott maradt a rács másik oldalán, pipázott s egy becsukott könyvet tartott a kezében. Szemben állt a nappal, az aranyos vacakok csillogtak a sapkáján. Úgy látszott, hogy mi ketrecbe zárt ragadozók, vagy valami bélpoklos emberi fajzat vagyunk s ő távolról kényelmesen bámul bennünket. Elcsendesedtünk és pillanatokig mi huszan, huszonöten és ő egyedül farkasszemet néztünk egymással. Végre is megszólalt:
- Nincs semmi. Talán majd a jövő héten. Gyerünk hát tovább, emberek, kár az időért.
Egyik karjával olyan mozdulatot tett, mintha máris elsöpörne bennünket a kapu elől. S mintha már ott se lennénk, megfordult és kényelmes sétával ment vissza a fülkéjébe. Kihallottuk a gőzkalapácsok zuhogását s a körfürészek kétségbeesett sikolytozását. Az udvaron négy ember pléhet egyengetett. A meggyötört lemez úgy dobálta magát, mint a részegek s ugy zengett és kiáltozott, mint akit ölnek.
Tovább mentünk, de a következő helyeken ép hogy megálltunk. Már csak szokásból mentünk át egyik kaputól a másikhoz. Későn van, a legnagyobb véletlenség, hogy valakit fölvegyenek. Az emberek a gyárak elől most megindultak a mezős térségre. Hűvös az idő, de azért leheveredtek, külön-külön csoportokban malmozni és kártyázni kezdtek. Én leejtett fejjel ballagtam hazafelé.
Anyám már főzött. Rámnézett, mikor beléptem az ajtón. Hónom alatt látta a csomagot, nem kérdezett semmit és nem lamentált.
- Semmi, - mondtam. - Sok a munkanélküli, nehéz lesz valamit kihalászni.
- Majd lesz valami a jövő héten. Ha az ember szorgalmasan utánajár, akkor akad valami. Ha máma nem, hát holnap.
- Maga el se tudja azt képzelni, hogy mi az ott állni a kapu előtt és árulni magát az embernek. Úgy kínálgatni magát, mint ahogyan a Teleki-téren az öreg zsidók kínálgatják a rongyokat.
- Úgy gondoltam, hogy annak az embernek majd fölmondunk a priccsen, hogy rendesen alhass éjszakánként. Ha rendesen alszol, rendesebb lesz az életed.
Lehet, hogy örülnöm kellett volna annak, amit az Anyám mondott s nekem mégis rosszul esett. Úgy éreztem, hogy ebben a jóságos ajánlatában valami ravasz, kényszerítő szigorúság van. Ha fölmond az embernek, elesik a kvártélypénztől s akkor az én keresetemmel kell azt pótolni. Most csak enni ad, de úgy gondolkodhatik, azt már nem kívánhatom el tőle, hogy a heti kvártélypénztől elessen miattam. Hiába volt szelíd és megértő velem szemben, beleláttam s ha elég bátorságom lenne hozzá, tiltakozni szeretnék a tervei ellen. És nem szóltam semmit. Nem éreztem a jogaimat a családban.
Sehol nem éreztem a jogaimat és sehol nem találtam meg a helyemet. Kallódó szegény ember vagyok, gondoltam s számomra minden a véletlenektől függ. Egyedül a kávéházban éreztem magam valamennyire otthonosnak. Ott csupa letört, kétségbeesett embert láttam magam körül. A szép, fiatal lányok csakúgy, mint a kimustrált öregek, éhesek és pénztelenek, mialatt hangosan beszélnek, könyörtelenül, halkan sírdogálnak önmagukban. Ezek között megtalálom a helyemet. Úgy érzem, egy kis szigeten élek közöttük. Nem dörgölőzöm hozzájuk és én is megközelíthetetlen vagyok. Bezártan élek, mint valami kődarab. Nem panaszkodom és nem kérek kölcsön senkitől semmit. Bizonyára vannak köztük olyanok is, akik irígykednek rám. S ez jól esik nekem.
De mégis, ha meggondolom, mi lesz így belőlem?
Egyre inkább távolodom az emberektől, különválasztom magam és vágyakozom az írás után. Órákig ülök egy sarokban, papíros van előttem, ceruza a kezemben s úgy leselkedem a fölbuggyanó szavaim után, mint ahogyan a rókavadász leselkedik a rókalyuk előtt. És hiszem, ha egyszer előbukkan egy róka, az nem közönséges vörösróka, hanem ezüstróka lesz. Érzem, az első versem nem egy közönséges vers lesz, hanem valami szép, fájdalmas ének, ami fölszabadít engem, ami elvezet az emberek közé, akik majd egyszerre megértenek. Hiába beszélne akárki akármit, meg vagyok róla győződve, hogy kincsek rejtőzködnek bennem, de hogy elérjem és kifejtsem őket, ezért dolgoznom kell. Olyan nehezen és verítékesen kell dolgoznom, mint ahogyan a bányászok dolgoznak. Le kell merülnöm önmagamba és kihántani a fekete rétegek alól a csillogó értékeket.
Az egyik nap, hogy hazaérkeztem, levél várt rám. Hegedüs Mária írta, nagy girbe-görbe betűkkel. Az írta, hallotta, hogy megérkeztem s csúnya gazemberségnek tartja, hogy még meg se látogattam. Betegen fekszik a tüdejével, elhagyatottan, senkije sincs, a testvére megtagadta azért, mert teherbe esett tőlem. S maholnap már itt is lesz a gyerek. Kétségbe van esve, hogy így minden segítség, minden jó szó nélkül, betegen hogyan szüli meg a gyereket.
Testvéreim már elolvasták a levelet. Anyámnak is fölolvasták.
- No most mi lesz? - kérdezte. - Ezt jól megcsináltad. De hiszen az a lány már nem is mai gyerek. Mi lett ebből a világból! Hogyan lehetett volna az ilyesmi az én időmben. Ne ám, hogy valami bolondságra vetemedj!
Csöndben néztem Anyámra, de belülről, valahonnan mélyről gyülöletet éreztem ellene ezek miatt a szavai miatt. Nincs joga hozzá, hogy ilyeneket mondjon. Hiszen a Mariska is. Én még azt se felejtettem el. Fölényesen válaszoltam:
- Ne felejtse el, hogy az ilyesmi a legjobb családokban is megtörténik.
Anyám elértette, de azért nem hátrált meg:
- Hiába kezded az okoskodásaidat. Tudom, hogy mire célozgatsz, de a Mariska esete az egészen más volt. Az még egészen kis lányka volt, szegény. Arról senki sem tehetett, hogy az a gazember elcsavarta a fejét. Ennek bizonyára már nem te voltál az első.
- De igen! Az első voltam. Azt én tudom, hogy az első voltam. S a Mariska talán még most is ártatlan kislány?!
Mariska bent volt a szobában, hirtelen lángvörös lett az arca. Megszólalt, de annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy csak hebegni tudott.
Nyugodtan és nem haraggal mondtam neki:
- Ne szólj semmit. Látom, hogy megint másállapotban vagy, de nekem ehhez semmi közöm. Fölnőtt ember vagy, csináld úgy, ahogyan azt jónak látod. Akkor az más volt. Akkor a Mama volt érted felelős s most már tudom, hogy nem téged, hanem őtet kellett volna elővenni.
Anyám nyugodtabban és okosabban beszélt tovább.
- Hiszen ez az, hogy ti már azt tartjátok magatokról, hogy fölnőtt emberek vagytok. Hát jól van, én félreállok az utatokból. Azt gondolod te, hogy mikor szólok neked, akkor a károdat akarom? Vagy talán azt hiszed, hogy én azt mondom, nagyon jól van az, ahogyan a Mariska csinálja? Mi lesz majd vele, ha ez az ember nem találja elvenni? Egy gyereke már van. Ez is olyan szegénykém, mint az ágról szakadt gyümölcs, úgy tekintik az ilyent, mintha se szülője, se rokona nem volna ezen a világon. Most meg jön a második. Én Istenem, olyan természetű ez a lány, mint a házinyulak. Boldogság lehet ez egy Anyának? Ezt így látni anélkül, hogy csak bele is szólhatna a dolgokba?
- Jól van - mondtam. - Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. A többi között ezeket a bajokat is megússzuk valahogy.
Anyámat elintéztem. Úgy tettem, mintha gondtalanul, nyugodtan fogadnám az eseményeket, belül azonban nyugtalan és majdnem kétségbeesett voltam. Bűntudat élt bennem s nem találtam azt a kis rést, amin át megszabaduljak tőle.
Este kimentem Jolánhoz. Nem tudtam volna magyarázatát adni, hogy mért megyek ki? Mért és hogyan várok tőle segítséget. Amióta hazajöttem, naponta együtt vagyok vele, de csak beszélünk összevissza anélkül, hogy igazánból meg tudnánk egymást érteni. A Rozgonyit és a többieket is mindig ott találom nála. S úgy látom, hogy azokkal is éppen olyan jóban van, mint velem. Vagy talán közelebb van hozzájuk, mint én hozzám. Én hozzá se nyulok. Vágyakozom utána, de ezt nem akarom neki bevallani s úgy látom, hogy bíztatóan ő se közeledik felém. A többiekkel is így lenne? Szinte hihetetlennek tünik előttem. De azért kijárok hozzá, talán csak rossz szokásból, vagy tudja az ördög. Belátom, hogy járatlan és tájékozatlan vagyok az élet komolyabb dolgaiban. Sosem vártam semmit ettől az asszonytól és mégis ő az első, akire gondoltam és gyalog loholok ki Újpestre.
Megvártam, míg a többiek elmennek, aztán elmondtam neki az esetet. Nem is lepődött meg és nem is hatódott meg tőle. Beszéltem, s az egész úgy hatott rám, mintha jelentőség nélkül, szélbe ereszteném a szavaimat. Az asszony hümmögött valamit s nemsokára másról kezdtünk beszélni.
Este bementem a Meteorba. Bodrogi az egyik sarokban ült és írt. Papírost kértem tőle és én is beültem az egyik sarokba. S amire vártam, s amiért hetekig gyötörtem magamat, megszületett az első versem, mióta itthon vagyok. Mintha sikerült volna egy szelepet megemelnem, áradtak belőlem a szavak, javítás nélkül sort, sor alá írtam s közben éreztem, hogy egész testemmel fölemelkedem, megkönnyülten, mint a pehely. Játszik velem a szél, erre-arra szálldosok a napsütésben. Nem vidámság, hanem valami végtelen bánat szólt ebből a versből s mégis jóleső és megnyugtató volt ez az érzés. Mintha fönt röpködnék a levegőben és egyszerre azt éreztem, hogy hazataláltam önmagamhoz, keményen és elmozdíthatatlanul állok meg a földön.
Bodrogi még mindig ott ült a sarokban. Hunyorgó, üveges szemeivel még mindig a levegőbe bámult, illő lett volna otthagynom magában, de nem birtam el, hogy valakinek föl ne olvassam a versem, valakivel meg ne osszam örömömet. Odamentem hozzá és azt mondtam:
- Hallgasd meg, öregem, az első versem, amióta hazajöttem. Az első és azt hiszem, eddig a legszebb versem. Mennyire kétségbe voltam esve, de most már tisztában vagyok mindennel. - Nem vártam, hogy szóljon, leültem és olvastam:
Tavasz van, uram! Tavasz!
(Én bor mellett ülök és siratom magam)
Tavaszi nap: Tavaszi bánat:
Tavasz lobog a mélyre szántott völgyben
S az élet tüze tőlem messze ég.
Ó uram, megöl a bús, síránkozó nóta:
Egy napon ledobom a féket,
S mint paraszt suhanc a dús mezőről
Kék derüt hozok én is
És hozom a lelkem, ezt a sokszínű mezőt
Telve virággal és vággyal,
Hogy dévaj örömmel szökjem át az árkon
S tűzre rakjam szürke gondom.
Ó uram, hozom a vágyam, hogy tovább égjek
S nyelvelő, csíntalan szavakkal,
Nyájat tereljek eléd és mondjam az igét:
Hangos himnuszát a tűznek,
Mert, jaj, így örökön szennyes sárba hágunk,
Örökké féljük az időt,
Örökké dadogunk és könnyes a szemünk.
Letettem a papírost magam elé és vártam.
Bodrogi is hallgatott egy ideig, aztán őszintén azt mondta:
- Szép vers, pajtikám! Olyan szép, mint egy zsolozsma.
Jóleső nyugalommal feleltem:
- Hát csak írj te is s majd azt is elolvassuk.
- Érzem, hogy ez is nagyon szép lesz.
Odaültem a világosságba, a társaság közé. Küzködtem magammal, hogy ezeknek is fölolvasom a verset. Szerettem volna az egész világnak megmutatni. De nem. Még se. Mintha betegségen jutottam volna túl, könnyű volt a kedvem s szinte gyerekesen pajtáskodtam a lányokkal. Nem húzódtam tőlük és nem voltam olyan gyáva, mint azelőtt. Tudtam, ha most kedvem lenne hozzá, megsimogathatnám akár a legszebb artistalány lábát is. De nem tettem. Minek is kellene ez nekem?
Így magamban és önmagamnak éppen elég voltam ezen az éjszakán.
(Folyt. köv.)