Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám
- Sokat szív?
- Na, na. Talán, ha negyvenet.
Mariska a kislánnyal játszott, de ezt meghallotta, fölegyenesedett a guggolásból, kezeit a csípőire tette és úgy, mintha nem is komolyan mondaná, közbeszólt:
- Erről bizony leszokhatna! Mi lányok is cigarettázhatnánk, de mi nem vagyunk olyan könnyelműek, mint maguk. Elfüstölik a pénzüket és tönkre teszik az életüket. Nézd meg csak, Lajos, hogy milyen sápadt. Az ember ne csak az orra hegyéig gondolkozzon.
Bagó feszengőn, ügyetlenül mosolygott, túlzottan vigyázott magára, száraz tenyerét a szája elé tartotta, nehogy kilátsszanak az inyei.
- Ne legyen hozzám olyan szigorú. Mi egyébb élvezet van egy szegény agglegény életében?
- Ismerjük, ismerjük! Ezt csak úgy mondják. Ha megnősülnek, akkor meg az a baj. Akkor majd ötvenet, hatvanat akar szívni naponta.
Az ember gyámoltalanul felém fordult:
- Mindig szidást kapok ezért is, meg a mozgalomért is.
- Igenis, mert abból sem tudja, hogy mikor elég.
Mariska csípőre rakott kezekkel még mindig ott állt előttünk s most megláttam, hogy milyen furcsa, elformátlanodott alakja van. A szoknyája kissé rövidebb elől, mint hátul, a csípői egészen összemosódnak a hasával, furcsán megtelt, nehézkes figura. - Lehet, hogy megint másállapotban van, - gondoltam. S egyszerre elkedvetlenedtem. Néztem, vizsgálgattam az alakját s már nem volt kétséges, hogy igazam van. De nem ébredt föl bennem a régi harag és elkeseredés. Mintha kissé elszégyellettem volna magam. Miatta és helyette is. Hogy valahogyan elküldjem magam elől, azt mondtam:
- Jól van, csak ne okoskodj annyit! Az elvtárs valószínűleg tudja, hogy mit csinál. Menj ki inkább és nézd meg, hogy mi van a tyúkkal?
Lehet, hogy belém látott és fölfogta a gondolataimat. Lecsendesedett, szinte megszeppent és indult kifelé:
- Ugyancsak hamar megértettétek egymást! Igaz, hogy a holló nem vágja ki a holló szemét.
A mozgalomról kezdtünk beszélgetni. Egyszerre közelebb éreztem magamhoz ezt az embert. Eléggé értelmesen beszélt, látszott, hogy könyveket olvasott s jól esett hallanom, hogy helyesen használja az idegen szavakat. Nem jobboldali huligán, ellenzéki s önálló elgondolásai is vannak.
- Sajnos - mondta -, még mindig nagyon kevesen vagyunk, akik komolyan vesszük ezeket a dolgokat. Ha most itthon marad, együtt dolgozhatunk Angyalföldön. Ki kell építeni a pártot s egy kis friss életet kell belevinni.
- Jó. Csakis így lenne értelme.
Könnyen összemelegedtünk. Beszéltünk és tervezgettünk. Cigarettával kínált és cigarettáztunk. Néha a lányok is beleszóltak a beszédbe, de mi nem akadtunk meg náluk, nem engedtük kizökkenteni magunkat abból a kerékvágásból, amibe szerencsésen belejutottunk.
Kintről zörgés hallatszott be és tányércsörömpölés. Károly bácsi is most ébredhetett föl s már füttyögött, dalolászott. Néha mondhatott valami kellemetlent, anyám és a lányok ilyenkor ráripakodtak.
- Jó alak az öreg - mondta Bagó. - Mégis csak az ilyen embernek a legjobb. Nem érzi azt, hogy elnyomják s azt sem érzi, hogy egész nap jóformán ingyen dolgozik. De igaz, mi lenne az emberiségből, ha valamennyien ilyenek lennénk. Az ilyen megszületik, dolgozik, aztán meghal. Úgy eltünik nyom nélkül, mintha itt se lett volna.
Bejöttek a lányok, az asztalról összesöpörték a mogyoróhéjat s a barnára festett deszkát letakarták tarka pamutterítővel. Tányérokat, villát, kést és kanalakat raktak fel pontosan sorjában.
Anyánk jött be, maga előtt a gőzölgő, nagy tállal.
Körülültük az asztalt. Én jobbról kerültem a vőlegény mellé, Mariska balról. Ilonka a nagyanyja mellett ült. A székre egy kis sámlit tettek, erre ültették, mert csak így ért fel a tányérjáig. Károly bácsi az asztalfőn ült, ki volt borotválkozva, bajuszán csillogott a brillantin.
Tyúkleves volt, daragombóccal. Teli tányérral kaptunk valamennyien.
Jó volt. Határozottan nagyon jó volt. Sűrű és átlátszó, mint a szirup, milyen régen nem kóstoltam már ilyesmit.
- Egyél, gyerek, csak egyél - bíztatott meg az anyám minduntalan. - Olyan ez, mint az orvosság. Ilyesmihöz csak nem jutottál hozzá ott az útközben?! S mégis, mi a csoda az, hogy így meghíztál?
A tyúkpaprikás következett, galuskával.
Anyám részletesen elmesélte, hogy a tyúkból előbb levest főzött, aztán kiemelte belőle, szétvagdalta és csinált belőle paprikást.
Nagy vaslábasban állt az asztalon az étel. A tejfölös és paprikás lében fehéren és puhán ültek a húsok. A többiek nekem engedték át a combját. Jó nagy combok voltak, fehér, zsíros bőrrel bevonva. Károly bácsi két liter bort hozatott, ott állt előttünk a nagy üveg és rózsaszinűn úgy világított át rajta a bor, mint valami lámpás.
Ettünk és ittunk és közben beszéltünk mindenféle butaságokat. Mintha kizökkentünk volna a szürke, egyhangu világból. De talán nem is éltünk. Csak a gyomrunk és a szánk élt és hatalmasan megnőttek és hatalmas erővel dolgoztak. Anyám olyan volt most, mint egy királynő, fölöttünk trónolt és merőkanállal, nagy villával kifogyhatatlanul osztotta az ételt.
Ettünk, belemerülten ettünk. Oldalt tekintettem és láttam, hogy a vőlegény is megfeledkezett az illendőségről. Villájáról kézbe veszi a húsokat, az ujjai tele vannak a paprikás szafttal, mintha véresek lennének. S az ajka is zsíros. Az ínyei kilátszanak s a fogai hangosan összeütődnek minden harapásnál.
Anyám újra szedett a tányéromba, újra nekigyűrkőztem. Éreztem, hogy a hátamhoz hozzátapad az ing az izzadságtól s a falatok már nehezebben mennek le a torkomon, mint az előbbiek.
S egyszerre megálltam. Nem bírtam tovább. Valami szörnyű, kegyetlen nyomást éreztem a gyomromban, a torkom összeszorult, hogy majdnem megfulladtam. Ijedten körülnéztem. - Mi lesz most? - gondoltam. - Mi lesz most? S ezután az első szörnyű pillanat után újból levegőhöz jutottam, de a gyomrom erősen, szinte kibírhatatlanul remegni kezdett.
- Beteg vagyok - mondtam. - A gyomrom nem bírja. Az én gyomrom már nem bírja ezeket.
- Hát akkor igyál! - mondta Károly bácsi. - A fene a nyimnyala formádat!
Anyám odajött hozzám, hogy elvezessen az asztaltól.
- Nem bírja, szegény. Hogyan is bírná, azok után a moslékok után?! Oh, Istenem, most még az hiányzik, hogy enni se tudj.
Kiültem a konyhába a dívánra. Még mindig remegett a gyomrom, kínoktól veritékezett a homlokom. Anyám fölemelte a kötényét és friss levegőt hajtott rám vele.
Bent Károly bácsi szónokolt, dícsérte a bort és önmagát, akit vasból öntött az Isten.
- Feküdj le, - mondta anyám. - Dülj le kicsit pihenni. - Két kezével megpróbált oldalra billenteni, de én tartottam magam. Láttam, hogy a dívánnak ezen az oldalán van a kis táska a fésüvel. Mint valami veszedelmes ellenféltől elhúzódtam tőle. A másik oldalra dültem, ott lehajtottam a fejem. Fáradt és álmos lettem. Félszemmel még rápillantottam a fésűtartóra s aztán nem tudom, mi történt velem.
• 6.