Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám
Nagy Endre: A NYUGAT-BARÁTOK KÖRE. Amíg a kulisszák mögötti világ híradóközlönyei olyan buja tűzzel égetik be a Színésznő alakját a magyar köztudatba, e démoni méretű nagyfogyasztó sztár alakját, addig a Nyugat-Barátok Körének délutánjain szelídebb, kevésbé perzselőbb fénnyel a magyar színésznőnek egy egészen másik reliefje világítódik meg. A meghitten uzsonnázó törzsközönség előtt a kis pódiumon megjelenik egy-egy
E szereplésükért nem kapják sem a tömegek messzezúgó tapsait, sem az ünnepelt sztárok egyre küzdelmesebben kiharcolt tantiémjeit, csupán egy baráti körnek megértő lelkesedését és ezt a pár sort, amit most a Kör nevében a közönség hálája kifejezéséül írok le itten.
Csak a tiszta művészet teremtheti meg ezt a csodát, annyi színpadi vihar és siker után, e művésznők rajongó lelküknek ezt a tiszta mirtus-ágát adják át a közönségnek.
Móricz Zsigmond: A CSODADOKTOR, Bibó Lajos darabja olyan szép és jelentőséges, hogy kiemelkedik a színházi rovatból s irodalmi kérdés lett belőle. Mint trouvaille Moličre óta egyike a legpompásabbaknak. Egyáltalán moličrei humor van benne. A magyar paraszt kuruzsoló és orvos professzor fia versenye a betegekért. Mert az a moličrei benne, hogy a betegekért folyik a harc. Nem a tudományért, nem a fejlődésért, nem a világnézeti átalakulásért, hanem a betegekért. Az üzletért. Milyen jó, ahogy egymás fejéhez vágják, apa és fiú, a legyeket. Ezek a legyek, amikért az éhes fecske küzd, kiki a maga módszerével. A háttérben aztán minden ott van, ott a szimbólum, ott a szerelem, ott a kultúra: de ez mind csak kísérő muzsikája annak az igen egyszerű akaratnak, hogy az ember élni vágyik. «Az az orvos! akinek betege van!... úgy-e édes apám... úgy-e édes fiam...»
Magyar irodalmi szempontból még egy különösen érdekes kvalitása van a darabnak: tiszta népszínmű. Kedves, aranyos, harmatosan virágzó népszínmű. A régi magyar népszínműnek, amelyet egy átmeneti kor annyira kivégzett, rendkívül sok megfigyelése és értéke volt. A falu alakjait olyan fogásokkal és karakterizálással tudta színre vinni, ami a játék örök értékei közé emelte. A Sárga csikóban van két koldus alak, akit ma is tudnak még a színészek úgy játszani, ahogy a régiek megteremtették. Itt a betegek végtelen sorozata brilliánsan csatlakozik ehhez a népszínműi technikához. Kápráztató, ahogy élnek és új s mégis régi villámlásokat hoznak.
Rózsahegyi és Somogyi Erzsi életük legbájosabb figuráit hozzák. Rózsahegyi régen kapott ilyen testére való szerepet s mint valami angyali bűvész játszik a szívekkel. És Somogyi Erzsi egy tizenötéves kis lány szerelmi zavarodottságában olyan rendkívülit alkot, hogy a legeslegnagyobb művésznők közé emelkedik.
Ez a darab kultúrhistóriai híd. Összeköti a multat a jelennel. A régi falut a maival.
És a nyelve. Bibó Lajos tüneményesen beszéli ezt a magyar nyelvet, s a hódmezővásárhelyi nép nyelve képes erre a végtelen biztosságú dialógra. Az őzés és a nyilt kiejtés a legnehezebb probléma a dialektus irodalmi felhasználásában. És itt az «ő» úgy hat, mint a művészi biztossággal használt komikai dísz.
A kritika szigorú volt a darabbal szemben. De akik ugyanazon a mezőn kaszálgatnak, azok látták, hogy Bibó Lajos oly magasra emelkedett ezzel a munkájával és pedig nem színpadi technikával, mert úgy érzem, ami technika itt van, azt a Hevesi Sándor mesterkeze lopta bele, - hanem azzal az ártatlan és nemes színpadszerűséggel, ami úgy buggyan ki az igazi íróból, mint a madárból a fütty.
Pacsirtaszót hallok megint, - énekeli Petőfi a harcok mezején. Itt is pacsirtaszó csendült fel a magyar mezők felett.
Milyen öröm, hogy a közönség teljes mértékben átadta magát a darab ábrándosan tiszta magyar mezei hangjainak, színeinek és teljes sikert ért a darab.
Szóval van lehetőség magyarul, magyarán megszólalni. Van lehetőség a magyar irodalom elért eredményeinek alapján tovább építeni.
Szeretni kell Bibó Lajost ezért a munkájáért.
(Aláírás): A B. H. CÍMÉRE. Kaptuk és adjuk a következő levelet:
A B. H. junius 18-i számában «Magyar Írók Sátora» címen cikk jelent meg, amely megtámadja Móricz Zsigmondot azért, mert a Nyugat jun. 16-i számában azt írta, hogy «Az író ma két malomkő között őrlődik: a gazdasági nyomor és a politikai nyomás között... Akiknek módjukban van, hogy megakadályozzák, nem is engedik, hogy megszülessen a könyv... Most itt áll egy hatalmas írótábor, kétségbeesve és reménytelenül. Se kenyere, se szabadsága...»
A glosszában, amit Móricz Zsigmond megállapításaihoz fűz a B. H. olvasója, a régi nóta kurjant fel megint. Érthetetlen volna, ha nem volna annyira érthető, hogy akik nem akarják meggyőzetni magukat, azok nem engedik magukhoz az igazságot.
Az igazság kikutatása és megvitatása nehéz dolog. Tudás kell hozzá, munka kell és odaadás.
Sokkal egyszerűbb, ha ujságcikkben politikai lehurrogással válaszolnak.
Móricz Zsigmond soraiból csak a rosszhiszeműség olvashatta ki azt, hogy a szólásszabadságot nálunk a
Én úgy látom, hogy a Nyugatnak ez a «Magyar Írók Sátora» c. rovata nem politikai harcba akar bocsátkozni, hanem a meglevő politikai és társadalmi keretek és lehetőségek közt akarja biztosítani az irodalom számára a szabad életet és jövőt.
Mi akadályozza az írói szabadságot?
Az eldurvult hang, amivel az írókat vesszőfutásba veszik. A kiméletlen hajsza, amely soha nem foglalkozik a felvetett gondolatokkal, csak a vakon bedobott jelszavakkal. Emberhajsza. Körvadászat.
S ez a vadászszenvedély, ez a puskás virtus éppen ott tombol legerősebben, ahol a nemzeti jelszavakból él a társaság.
Ott állanak körben karikában s lábhoz eresztett fegyverrel cigarettáznak. Ha azonban meghallják egy nemes vad neszét, azonnal fel a fegyvert és puff.
Lelőni a vadat.
A duvad futhat. A varjú seregestől fészkelhet. A nyúl elszaporodhatik, hogy mindent kiél.
Nem úri dolog kisvadra menni. Most az íróra várnak a lesipuskások.
Ezeket olvasom én ki Móricz Zsigmond írásából. A B. H. olvasója mást olvas ki belőle. De ha a B. H. olvasója rendesen olvassa a Nyugatot - és leveléből ez tünik ki - akkor bizonyára olvasta benne
«...A magyar irodalmi életszemlélet a forradalmak óta megfeneklett egy idejét-mult urambátyámos hyperkonzervativizmuson, amely miatt a magyar irodalom tíz esztendő óta zátonyon vesztegel... A magyar író lelke tele van oktalan félelemmel és gyávasággal... az aktuális témáknak legalább ötven százaléka érintetlenül marad, mert azokat a lelkiismereti, egzisztenciális, erkölcsi és életszemléleti problémákat, amelyek eleven tartalommal töltik meg a külföldi irodalmat, a magyar író érinteni sem meri, mert fél a félreértéstől és a megbélyegzéstől... Vigyáznia kell, hogy hízelegjen a társadalom érzékenységének, az egyes kategóriák hiúságának, a sajtónak, az uralkodó osztályok gőgjének, egyes rétegek hipokrizisének s azoknak a kritikusoknak, akik titokban erotikus könyveket olvasnak, de nyilvánosan könyörtelen erkölcsbírák, fajvédők és tradicionalisták. Az író állandó lelki szorongásban él: nem vétett-e valamit valaki ellen s nem boríthatják-e ártatlan fejére a nemzetgyalázás, erkölcsrontás, vagy a pánszexualizmus rettenetes vádját?... Ma mindenki általánosít, ma az író politikailag felelős a maga által teremtett emberek gondolkodásmódjáért és erkölcseiért, ha nem is büntetőjogilag, mert az ügyészeknek és bíráknak több eszük van, mint a közönségnek, amely az egyénben, amelyet az író teremtett, nyomban a fajt, a nemzetet vagy a saját társadalmi osztályát látja és felhördül, ha abban saját magát megbántottnak érzi... Akik a népek sorsának intézői, bölcsen teszik, ha önmagukra és nem az írókra vigyáznak. Önmagukra pedig akkor vigyáznak a legokosabban, ha tökéletes szabadságot adnak az irodalomnak...»
Ezeket írta Surányi Miklós a Nyugatban és a B. H. nem támadta meg érte. Vajjon azért-e, mert Surányi Miklós nemrég még a B. H. szerkesztője volt és nem rajta akarta bizonyítani, hogy az ő távozása óta ilyen gyökeres irányváltozás van a lap szellemi életében?
Kassák Lajos: MARINETTI AZ AKADÉMIÁN. Húsz évvel ezelőtt a
Én benne vagyok a játékban. Mindig is nagyra becsültem azokat, akik ki tudják magukat fordítani a saját bőrükből. S amint láthatjuk, a magyar konzervativizmus ugyanolyan jól ért ehhez, mint Marinetti, a jövendő költőapostola. A kerék fordul s akik tegnap ellenségek voltak, azok végül is, ha kissé feledékeny természetüek és nem túlságosan válogatós ízlésüek, mint igazi testvérek összetalálkoznak. A B. H. tudósításához nincs több megjegyezni valóm, de Marinetti úrnak, aki engem is volt szives aposztrofálni, miközben a jó kutya lelkét jelenítette meg táncaiban, üzenni szeretném, hogy máskor jobban vigyázzon a nyelvére, mert vannak helyek, ahol bántatlanul lehet beszélni a kutya lelkéről, de ugyanott például valakiről elénekelni, hogy kommunista: egyet jelent a denunciálással. Nem azért mondom ezt, mintha szégyenleném magam önmagam miatt és azt is nagyon jól tudom, hogy Ön eléggé alaposan kivette a részét az olasz gyárakat kisajátító forradalmi akciókból is. Természetesen, előzőleg háborús kakas volt, amiről én 1916 márciusában így írtam: «Az új irodalom nem esküdhetik fel egyetlen izmus zászlaja alá sem. Mert, amíg az egyik végleten aszkéták bámulják köldöküket, a másik végleten hiú primadonnák a háború apoteozisát énekelik... Az új irodalom az alkotó erők dicsőítője. Barátja a szabad erőknek: a reformációnak és a revoluciónak - de ellensége minden háborúnak (szemben a futuristák állításaival is), minden háború az erők legaljasabb igába törője.» Ez volt Önnel szemben 1916-ban a véleményem a háborúról s ma ugyanez a véleményem van a fasizmusról. Ezt Önnek 1925-ben Bécsben személyesen is elmondtam. Ön akkor nem jó lábon állt Mussolinival s megbántottságában tiltakozott mindenféle politizálás ellen. Azóta azonban Ön saját testére szabott akadémiát kapott politikai hithűsége fejében. D'Annunziót félretették és Ön előrelépett. És Ön tudja, hogy ezt én nemcsak ma mondom így. Emlékezzünk vissza a bécsi találkozónkra, mikoris Ön egy cikket kért tőlem az 1925-ben megtartandó római Marinetti-ünnepség alkalmából. A cikknek a «NOI»-ben kellett volna megjelennie. Elküldtem, de nem jelent meg. Hogy Ön nem volt hajlandó a szigoruan kritikai hangú cikket közölni, ünneprontást látott benne - ezt megértem. Önnek megvolt a módja ahhoz, hogy a cikket félretegye, de engedje meg, hogy most én is, élve az alkalommal: eredeti kéziratom két utolsó sorát ideírjam, kissé talán keserű megjegyzéseim végébe:
«Marinetti az az ember, aki a sötétség elől okosan menekül s a világosság előtt ösztönösen megtorpan.»
Lehet, hogy tévedek, de kérem, vigasztalódjon meg azon, hogy a mi sasszemű «Budapesti Hirlapunk» az «élő és imádkozó» kutya gazdáját is felfedezte Önben.
Móricz Virág: SZEGEDI MAGYAR PASSIÓ. Szeged, a kultuszminiszter úr legkedvesebb lánya, kapott születésnapjára egy nagyszerű gyöngysort, korallból...
A nagy, melegbarna téglákból rakott egyetemtéren már felépítették a tribünöket, felét betölti a sokezer szék. Odatűz a nap. Az árkádok alatt emberek járnak, s gyerekek, iskoláslányok ácsorognak.
Igen, az iskolásgyerekek is ki vannak rendelve statisztálni, rengetegen vannak, azt mondják, több, mint hatszáz a statiszta, persze, felnőttek is. Egész Szeged családi eseménynek tudja a Passiót. És a nézők szegediek, párszázan Pestről. Így történt az, hogy Szegeden, ahol a szinház tengődik, könyvesbolt alig van, folyóiratot alig olvasnak, az embereket olyan nehéz kihozni a sodrukból, - régen elfogyott már minden jegy a Passió előadásaira.
Még mindig fúj a szél, alig csillagzik az ég. Lassan esteledik, zuhog a sok ember a tribünökre, nyugtalanul, nehezen találják helyüket, s azután is ácsorogva keresnek szemükkel ismerősöket.
Fél kilenckor felkiabál a nagyharang, kiragyognak a reflektorok, körül ravatalos lobogással égnek az egyetem ablakaiban a picike lángok. És ötezer ember kalaplevéve várja a csodát. A templom, szinház és cirkusz áhítata ez és beborítja őket a mennyezet sok kis csillaga.
Elfelejtik a maguk kálváriáját, ami túl a modern egyetemtér üde falain, poros, meleg vidéki uccák rossz lakásaiban és üzleteiben rájuk vár - csak elgyönyörködik a szem és kritika nélkül fürdik a fül a mesében. Kitárul a templom kapuja, benn égnek a lámpák és szinpaddá szépülve ragyog minden, Mária és Simeon mennek be a Gyermekkel.
Bibliai képeskönyvre emlékeztet, ahogy a régi templomok freskói is azok voltak. És csodálatos, hogy ez a képeskönyv a mai embert is meghatja.
Eszem, akaratom tiltakozik ellene, de a szemem mégis elgyönyörködött a tarka, csillogó játékon.
*
Vasárnap társadalmi estély a szinházban. A fiatal főherceg darabját játsszák. Ideges diák, amint ott feszeng, kipirul és hajlong. Körül a család s a társadalmi odakötöttek, mindenki szivességből van ott és mindenki mosolyog.
Azért, mert valaki főherceg, tehetséges író is lehet. De nagy akadály és teher mindenki és a maga szemében a beidegződött rang. Szinte nem várunk tőle igazi meglepetést - s mégis komolyan figyel és komolyat vár a néző, s megáll a tévedései előtt.
Az ő Kolumbusa, igenis, tudatosan, Amerikát akarja fölfedezni és fel is fedezi; hős, akivel a Faust Luciferje és a Passió Istene jár. Hosszú beszédekkel harcol a vihar ellen, amely pompásan villámlik a szinpadon, gépek működnek, hogy a kormányos szerző kezéből majd kiszakítják a kormánylapátot. De az emberek harca a falatért és az életért, csak rendezői, hátborzongató hullámzás.
Körül a nézők udvariasan tapsolnak. A gyermek rózsaszín az izgalomtól és a meghatottságtól, megerősítve érzi magát tehetségében. Nem látja a világot, nem érti, hogy még a családja se érdeklődéssel figyel erre a színházra. És a belénevelődött vallásos, királyi demokrata meghajlik a «Nép előtt» - és fogadja az ujságírókat és idegesen sürgetné az időt: tovább.
A történelmi mesék érdeme, ha a jelent éreztetik. A történelem csak a szél, ami ugyanannak a fának a leveleit pörgeti. Ez a királyi történelemkönyvek és irodalomtörténeti, kultúrtörténeti lexikonokból kilépett «Columbus», egy nyolcadikos diák tudáskincse.
Egy régi ujságíró meg akart tanítani, hogy kell nem bántani kedves, fiatal főhercegünket - megkerülni, hogy őszinte is lehessünk, mégse fájjon neki se. Dehát, ha szinpadra vágyik, a szinházban az ember úgy nézi a játékot, hogy az szerzőtől elszakadt áru, melynek tapsolunk vagy otthagyjuk.
Ez a darab pontosan százhúsz évet késett. Gondoljuk el, ha a szegedi Univerzitást úgy ahogy van, nem gr. Klebelsberg Kuno építette volna, hanem mondjuk az ő szépatyja s akkor adták volna elő ott, az akkori József főherceg nádor fiának a Kolumbus című szerzeményét: hogy tudtak volna ezen ájuldozni a boldogságtól Kazinczy bácsiék... (És még Pintér bácsi is hogy örülne neki a Nagy Irodalomtörténetében...)
ÍRÓK A HÁZBAN már régen nincsenek. Talán sohasem is voltak, mert Jókai, Mikszáth s mások is üres dekorumnak tekintették a képviselőházban való szereplésüket. Az írói szemlélet és a képviselői kizárják egymást. Az író felülről nézi az életet, a képviselőnek alólról kell néznie. Az író összefoglalja a benyomásait s tudomásul vesz. A képviselőnek azt kell tudomásul venni, amit a párt akar. Más temperamentum, más lelkiség, más emberfajta a két típus.
- De maga miért nem lépett fel, - mondja az író a vezércikkírónak.
Ez rezignáltan:
- Engem nem vesznek fel a lisztába... Én ellenzéki ujságíró vagyok... Csak akkor lehetett volna valamit csinálni, ha a lap csinálta volna meg... A lap azonban nem mer semmit sem tenni, hiszen ellenzéki... Nekem az a meggyőződésem, hogy még így is sokkal többet lehetne tenni, mint ami van, - de a vállalat, anyagilag nem elég erős, ki elég erős a kormánnyal szemben? Én tíz év óta nem írtam meg egy sort abból, ami meggyőződésem... Naponta két-három cikket írok névtelenül s ez az egy védelmem van önmagam ellen, hogy névtelenül írok... A névtelenség nem arra jó, hogy legalább megírhatom, ami bennem van, hanem arra, hogy nem szégyellem annyira magam: senki se tudhatja mi az, amit írok... Valahogy védi az erkölcsi megjelenésemet... Különben oly régen csinálom már ezt a kettős játékot, hogy fel kell morzsolódnom... Most elköltsek egy csomó pénzt s aztán megbukjak? Még ha megígérnék is, hogy nem tesznek semmit, akkor is kibuktatják az embert, mihelyt egy sógor, koma, unokaöcs vagy «párthívem» felbukkan... Nem ujságírónak való ez a terület: mi ehhez nagyon gyámoltalanok és szenzibilisek vagyunk.
MAGYAR KÖLTŐ HELYE A MAGYAR RÁDIÓBAN. Obszkurus vendéglőkben szokott az egyszeri vendég nagyítóüveget kérni az ebédhez, hogy a túlkicsi adagokat megtalálhassa a tányérján.
Ebből az állott vendéglős-viccből kell a nagyítóüveget kölcsönkérni, ha a magyar rádió műsorának mammutszámai között fel akarjuk kutatni azokat a mikroszkópikus adatokat, amelyek a magyar költő helyét s szerepét a műsorban kijelölik.
Összehasonlításképen néhány adat a hivatalos műsorstatisztikából, az 1930-as évről:
Amikor tehát a
Az 1931-es év első öt hónapjának kiadott műsorai szerint:
Nem sok.
De ne emlegessük ezt túlhangosan s ne írjuk le ezt a «
Juthatott volna a költőknek csak három óra. Két óra is. Vagy csak egy. Vagy semmi.
S miért ne?
Elvégre a magyar rádió - s ezt büszkén és mellveregetve emlegeti a vezetősége -
A magyar költő nem tetszik.
A nevét sem szereti leírni.
S ha már néha mégis verseket mondanak a mikrofon előtt, a részletes s hivatalos műsor, amely oly pontos még a leghosszabb gramofonhangverseny számainak zeneszerzőkre, szövegírókra, énekesekre, zenekarra kiterjedő részletezésében is, a magyar vers szereplését csak ilyen szűkszavúan jelzi: például -
Ódry
Ennyi az egész.
Kiknek a verseit mondták, mely költeményekre esett a ritka választás? - ez az egyetlen alkalom, amikor a műsor diszkrét. Előzetesen nem hívja föl a hallgató figyelmét s érdeklődését semmilyen névre vagy címre. S utólag a gyors feledésre bízza az egészet. Az a tipográfiai kiemelés, amely kijár minden cigányprímásnak, s még annak a kávéháznak is, ahol játszik: nem jár ki a magyar költőnek.
De ne vádolja senki a magyar rádiót tehetséges, fiatal magyar költők elhanyagolásával, vagy éppen kisemmizésével. Igaz, hogy csak
A Kisfaludy Társaság délutánjain (öt óra öt hónap alatt) néha egy-egy verset olvastak fel tanulmányok s novellák között: Szász Károly, Sajó Sándor, Bárd Miklós s Radó Antal.
Volt egy németnyelvű előadóest: Margaréte Bach néhány percig magyar költők verseinek német fordítását szavalta. (Kiket? - titok.) Más alkalommal meg Ady verseket szavaltak olaszul. S a derék kis cserkészek rádióközvetítette műsoros délutánjaikon el-elmondták még néha a cserkész-papköltőnek, Sik Sándornak és Mécs Lászlónak egy-egy versét.
Eddig van.
*
(Nem számítottuk ide természetesen azt a hangversenyekbe beleékelt néhány megzenésített verset, amelynek szövegét még hangversenytermekben sem igen érti a hallgató, nemhogy hangszórójában megértené vagy követhetné bármely vers tiszta költői szépségeit.)
KOLOZSVÁRI LEVÉL A RÁDIÓRÓL. A Nyugat június 16-iki számában szó volt a magyar rádióról, arról, hogy milyen kevés magyar írót szólaltat meg, milyen kevéssé használja ki azt a lehetőséget, hogy hallgatóságával megismertesse a magyar írót és magyar irodalmat.
Annyi bizonyos, hogy okosabb dolog volna divatcsevegések helyett, melyek talán csak néhány száz nagyvilági nőnek szólanak, akik divatlapokból, kirakatokból amúgyis tájékozódhatnak a divat kérdéseiben, irodalmi csevegéseket adni, beszámolót írókról, regényekről, színdarabokról stb. Külföldi példát is találunk rá, és nem minden rossz, ami idegen.
Vagy sokan találnak élvezetet, hogy ne mondjam, gyönyörűséget Dani bá ízetlen karattyolásában, amit még ráadásul eredeti és zamatos székely beszédnek tálalnak föl a jámbor hallgatóknak? Pedig egy-két közismert szóláson kívül sem a beszéd tempója, sem mondatmelódiája nem székely. Azt a jellemző, a mondat végén lendülő, sajátságosan éneklő székely hangsúlyt hiába keressük előadásában. Az a szakadatlan folyású, csaknem lélegzetvétel nélküli, szapora beszéd egynéhányszor már megszomorított.
A rádió-krónika is okozott néhányszor bosszúságot. Most már nem, mert nem hallgatom. Ez az ünnepnapokon jelentkező krónika ugyanis arról nevezetes, hogy mindennapi dolgokról ódai szárnyalással beszél, olyan válogatott, sőt keresett kifejezésekkel és olyan cikornyás előadásban számol be közönséges eseményekről, hogy néha gúnynak, csúfolódásnak éreztem. Tárgy, tartalom és forma mérföldnyi távolságban vannak egymástól. A legfenségesebb dolgokról is lehet, nem lehet, hanem kell, muszáj ma egyszerűen, természetesen írni, ha az igazi művelődést akarjuk szolgálni.
A legszomorúbb a dologban az, hogy a rádió-krónika sok embernek tetszik. Ez volna hát a mentsége - mondhatná valaki -, de én azt mondom, hogy annál nagyobb a bűne, mert a közönség ízlését félrevezeti, megerősíti abban a hitében, hogy az a szép. Pedig ha az volna szép, ami igen sok emberfiának tetszik, akkor a detektívregények jelentenék az irodalom legmagasabb csúcsát.
KORKÉP-ADOMA: Egy vidéki földbirtokos felesége azt mondja Móricz Zsigmondnénak:
- Az én uram is ír, de olyan szerény ember, hogy senkinek se mutatja meg a regényeit, csak nekem. Hát én meglepetést akartam neki szerezni s elvittem a regényét egy kiadóhoz, hogy adja ki. Elolvasta, azt mondta, nagyon szép. Ki is adja, de 2300 pengőt kell neki fizetni. Roppant sokba kerül a papír, meg a betűk, meg a könyvfedél... Mondd, édesem, hogy győzitek ti ezt? Az uradnak, ahogy hallom, már ötven könyve van kiadva... Mi az, ti lopjátok a pénzt?