Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Farkas Zoltán: A magyar művészet története
Péter András könyve - Franklin

Nem kutatjuk most okát és különösebb jelentőséget sem tulajdonítunk annak, hogy a magyar művészet összefoglaló történetének megírására olyan sokáig nem akadt vállalkozó, hiszen ezzel a kérdéssel tüzetesen foglalkozni csak egy jókora tanulmányban lehetne. De hogy megemlítettük, hogy meg kellett említenünk, azért történt, mert nyomatékosan szükséges hangsúlyoznunk e tényt akkor, amidőn végre is akadt egy fiatal műtörténész, aki bátran belévágott e nagy feladat megoldásába.

A részletkutatások eddig is már gazdag anyagot halmoztak fel, bár munkájuk korántsincs teljesen elvégezve, sőt nagy országrészeink elvesztése ezentúl szinte leküzdhetetlen nehézségeket állított eléjük, az összefoglalás szempontjai sem hiányoznak, úgy hogy az első kimerítőbb kísérletnek végül is el kellett következnie még a mai nyomorúságos viszonyok között is, hiszen a fiatalabb nemzedékben - és a kezdeményezés rendszerint ebből indul ki - napról-napra nő az érdeklődés a képzőművészet kérdései iránt.

Azt hisszük, a tárgyi nehézségekkel legalább is egyenlő hátráltató hatással jelentkeztek az elméletiek, gyakorlatibb és elvontabb oldalról nézve a feladatot egyaránt. Például, hogy a nagyközönség szükségleteiből induljon-e ki a megírásra váró mű, vagy feléjük emelkedve csak tisztán tudományos szempontokból? Úgy látszik, hogy az első mód ma helyénvalóbb a másiknál, de vajjon egyáltalában lehetséges-e, míg a minden viszonylagosság felé emelkedő alapvető kérdések eldöntve nincsenek?

Vegyük csak a legnehezebbet és még máig is eldöntetlent, mely irodalomtörténeti vonatkozásokban is állandóan kísért: lehetséges-e egyáltalában tisztán magyar képzőművészettörténetet írni, vagy pedig meg kell elégednünk egy magyarországi képzőművészet történetével? Azaz a magyarországi képzőművészet kifejlődésében különösen kezdetben annyiszor jelentkező idegenek alkotta műveket lehet-e a magyar szellem termékeinek elfogadni, amidőn csak a szükségletek születtek itt, de kielégítésükhöz a mi fajtánknak nem sok köze volt?

Vagy vegyünk egy másik kérdést: ha a mi művészetünk gyakran már nem is féllábbal, hanem még jobban a külföldi hatásra támaszkodott, hiszen úgyszólván nincs egyetlen kora sem, midőn csak belső fejlődés eredménye, lehet-e kiszakítani az európai fejlődés történetéből és sajátosan magyar szempontok szerint tárgyalni?

Avagy: melyek legyenek megítéléseinek igazságos szempontjai? Pusztán csak a magyar történeti-nemzetiek, vagy pedig az egyetemes értékekhez való ama vonatkoztatás, mely olyan igazzá, de viszont éppen annyira kegyetlenné tette Fülep Lajosnak egyedülállóan jelentős tanulmánysorozatát, mely valamikor a Nyugat-ban látott napvilágot.

Csupa nehéz kérdés, amelyekben az állásfoglalás bátor elhatározást kíván. De akármelyik irányban választ is valaki, nem jár töretlen utakon: a külföld évről-évre gazdagodó és mindjobban elmélyülő művészettörténete módszert, rendszert és szempontokat is bőségesen kínál nekünk, akik a képzőművészetről való gondolkodásban éppen úgy függünk a nyugati eredményektől, mint magában képzőművészetünkben is.

Péter András a legfiatalabb képzőművészeti írói gárda tehetséges tagja, akit közönségünk a művészet napi eseményeivel való foglalkozásból előnyösen ismer, a nagyközönség számára való, magyarországi képzőművészettörténetet írt a mai művészettörténettudománynak stíluskialakulást kutató módján. Majdnem négyszáz jókora oldalon, ami lehetővé tette, hogy részletes képre törekedjék. A régi magyar művészet történetére vonatkozóan iparkodott személyes tapasztalatokat szerezni s ahol ez nem volt lehetséges, gondos revizió alá vette elődei megfigyeléseit és megállapításait. A szerkesztésnek ez az összhangot kereső munkája általában jól sikerült, a kép, melyet régi művészetünkről rajzol, egységes és eleven.

Igazán elemében azonban akkor volt, amidőn az újabbkori művészethez érkezett. Különösen a XIX. századbelinek és a mainak megrajzolásakor érezhette magát igazán otthon. Értékelés szempontjából itt várt rá mindenesetre a legérdekesebb, de egyúttal a legveszélyesebb feladat is, különösen a mult század második felének kezdetével, amidőn annyi korszerű túlbecsüléssel és legalább annyi igazságtalan mellőzéssel fogadott művészi munkába és egyéniségbe kellett ütköznie. Elég, ha csak Benczúr Gyula egykor égig magasztalt és alapjában jelentéktelen művészetére, vagy Rippl-Rónai és Ferenczy Károly mindjobban kiemelkedő nagyságára gondolunk. Péter András fiatal ember, jóval későbbi nemzedékhez tartozik, mint az, amely az említettek körül lejátszódott harcokban benne élt, így sine ira et studio gondolkozhatik és érezhet a magyar történelmi festészet és a magyar naturalizmus-impresszionizmus koráról és kíváló egyéniségeiről. Úgy látjuk, hogy az a kép, melyet erről a két korról rajzol, igazságos. Eltüntek belőle a hivatalos Magyarország erőszakos túl- és lebecsülései. Péter csak egy dolgot keresett, hogy kikben alakult legnagyobb alkotóerővel egy-egy kor stiláris hajlandósága. Ebben a válogatásban persze nemcsak a hivatalos ízlés felkentjei jártak néha rosszul, hanem az ellenök küzdő tábor egynéhány kegyeltje is. Péter ítéleteit legnagyobb részükben elfogadhatjuk s a vitásak legtöbbjét alkalmasint igazolni fogja az idő.

A mai európai művészettörténettudomány eszközeiből és tárgyalási módjából ügyesen válogatta ki mindazon szempontokat és módokat, hogy a nagyközönség számára írt mű népszerűségének megóvása mellett a szakemberek számára is maradjon mondanivalója. Különösen a stiláris fejlődések áttekintésében és még inkább a XIX. század művészetének jellemzésében és legfőképen azzal, hogy egységessé tudta tenni mondanivalóját az eddig nagyon is különböző felfogásokkal tárgyalt témákra vonatkozóan.