Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám
Óh égszínkék, tejillatu hitves,
Nefelejcskoszorús Hit!
S te örök müvészet, dicsőség méze,
Babérkoszorús Remény!
S te pipacskoszorús Szerelem fanyarédes mákonya!
Ki egykor köztetek
Markomban a Szépség aranyalmájával itéltem,
Mos úgy suhantok újból elibém,
Mezítelenül. Bucsúzni.
Nézzétek: én, ki megöltem Achilleust,
Itt fekszem magam is sebesülten a porban.
Nézzétek: nyomorék Filoktetés nyila ért.
Esteledik. Utólszor látom ahogy Okeános
Csónakjába veszi s birodalmán, számüzött isten,
Átszállítja az alkonyi égbolt napszekerét.
Mozdulnék s jaj, karomat ha kinyujtom utánad Héra,
Nefelejcskoszorús fejed a messzi egekbe oszlik.
Föl is állnék érted s jaj, babérkoszorús fejed Pallas Athéné,
Erdőborította hegyek rengetegébe vész.
S visszazuhanva a földre, húnyt szemeim mögött
Tornyosuló vérem áradatába hal
Pipacskoszorús fejed, Afrodité.
S most fölfakad minden s kiömlik.
Csak a nyílhegy áll mereven.
Olvadt, bugyogó zűr kavarogva ölel még,
De hirtelen megmered. Fölfigyel a Világ
S megáll. S dermedten elfeketül.