Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Lovass Gábor:
Balog, Berecki gazda tanyása, másik oldalára fordul a gyékényen. Ott fekszik az eresz alatt. Hirtelen felneszel. Egér motoszkált a padláson s egy szem tengerit talált alápotyogtatni a deszka hasadékán. Az esett a Balog orrára. Balog riadtan kap oda, nem tudja mire vélni a dolgot. Aztán meghallja az egér percegését, a tengeriszemet is megleli a mellén, megérti az egészet s elkáromkodja magát.
- Sipirc cudar, a dög essen beléd. Nem hagyod aludni az embert.
Aztán felül, időt mustrál.
Pitymallik már s kezd kékelleni az ég alja. Elszállingóztak az éjszakai fellegek, tisztul. Balog elégedetten bólint rá. Lelöki magáról a bundát s a gyékény alól előhúzza kiszáradt csizmáit; kiveszi a szárból a szagos kapcákat, megcsutakolja velük retkes bütykeit s végül felhúzza a csizmákat. Begombolja lajbiját is s felölti rá az ujjast, ami addig a feje alatt volt. Azután odaballag a gémeskúthoz, ledobja fejéről a kucsmát s húz egy veder vizet. Megmosdik. Mire elkészül, szépen kivilágosodik. Előbújik a kakas, élesen kukorékol s jönnek nyomában a jércék. A rucák is, a süldők is rákezdik erre s egyszerre megelevenedik a tanya népsége. Előkullog a komondor, Balogné is kisejpít a pitarból, sicceli a macskát.
Balog most bemegy az ólba, pipára gyujt s csutakolni kezdi a tehenet. Mire végez, jön az asszony a fejőrocskával. Ő meg vállára pederít egy foszladozó ponyvát s elindul a szénaboglyák felé.
Még fej az asszony, mikor visszatér, keservesen zúgolódva közben.
- Héj, a rosseb egye meg a bitangjait, még a fajtáját is az ebadtának. Hogy ippen énvelem teszik meg. Ki hallott mán ilyent.
- Ugyan jókor kezdi - jön ki az asszony az ólból. - Mi mán a baj megin?
- Mi mán a baj megin, hát mi mán a baj megin. Elvittík a zeggyik boglya színát.
- Elvittík...
- El. A cudarok. A ziccaka. A nagyobbikat.
- Elvittík... Még az a valami.
- Az. A teremtísít... E maratt belőlle... - S most Balog egy viseltes ostort mutat fel az asszonynak. A szénaboglya helyén találta. - Itt hagyta a gazember. De evvel fizet rá a cudar, meglásd.
S most már kölcsönösen sopánkodnak, békétlenkednek, hányják-vetik a dolgot. Hogy lehet a. Meg így, meg úgy. Meg a többi. Végül is megállapodnak abban, hogy Balog bemegy a városba Berecki gazdához s előadja neki a históriát. Végre is Berecki gazdáé volt a széna, ő meg hát nem tehet arról, hogy így jártak. Mással is megesik. Tudatni kell Berecki gazdával. Aztán ott az ostor is, majd lesz avval is valami.
S már szedi is Balog a cókmókot. Felkészül. Felveszi jobbik ujjasát, előveszi fütykösét a pitarajtó megől s amíg az asszony beszél, hogy így meg úgy, ezt meg azt is intézze el mán egy bajjal a városban, rábólogat, hogy jójó s elköszön, elindul Berecki gazdához.
Az úton alig győzi várni, hogy valakivel találkozzék. Kikivánkozik belőle a mondanivaló.
Nemsokára meglátja Varju szomszédját. Az is a város felé igyekszik. Utóléri. Kezelnek. Aztán elmondja neki a dolgot. Varju csóválja a fejét, osztozik a bajban. Aztán rákezdi ő is.
- Hát mink hogy jártunk. Fínyes nappal vót, mégis elvitte egy csavargó a zelemózsiánkat. Takartunk akkor, jól benn vótunk a darabban. Azalatt meg valakiféle a kunyhóhoz settenkedett s mire felocsodtunk, hült helye vót a tarisznyának. Kereshettük. Pedig lúra is felkapott a sógor. Soha meg nem tanáltuk. Úgy kellett újfent tarisznyát rakni.
- Hászen mivéllünk is megesett mán, - tódítja Balog. - Ki vót pányvázva a lú, fínyes nappal is vót, mégis maj hogy nem új gazdája akatt... Csakhogy a megkerült ám.
S baktat a két ember, előhozakodva a furcsaságokkal.
- Hát még eccer, - kezdi ismét Balog. - Avvót csak a furi. Úgy vót, hogy Lőrinc tájíkán kaszálgattuk ídesapámmal a luternát a nyomáson a város fődgye szílibe. Díltájt osztán leülünk a darab vígín kenyerezni. Ki vót tíve mellénk a szűr, oszt míg kenyerezgettünk, arravetődik egy útszíli-féle.
- Aggyonisten, - köszönt ránk, oszt megáll utána.
- Aggyonisten, - viszonzottuk ídesapámmal. Ót csak níztünk rá, hogy mit akarhat hát.
- Meleg van, emberek, - mondgya.
- Most az ideje, - mondgya rá ídesapám egy kicsit gyanuskodva.
- Hát osztán nem fílnek kendtek, - kérdi eccerre az idegeny.
- Mán hogy fílnénk, - ütődik meg ídesapám.
- Iszen ketten is vagyunk, - tódítom én is, cílozvást arra, hogy ű csak magában van.
- Nem arra mondom, - érti meg a zidegeny a beszídemet. - Hanemhát eztet a szűrt könnyen elvihetnék.
- Ezt?!
- Mán hogy vinnék el?
- Nana, hát csak mondom. Megeshetne, - állíttya ű.
- Mán csak ne tegyík bolonddá, barátom, - mondgya ídesapám. - Hogy vihetnék el ezt a szűrt. Iszen itt is vagyunk, ketten is vagyunk, fínyes nappal is van. Azt ugyan tróbálhatnák.
- Nana. Aki akarja, a vígzi a magájét, okoskodott a zidegeny.
- Mesebeszéd a, - akartam elütni a dógot.
- Hát ha nem hiszik kendtek, én megmutatom, hogy vinnék el a szűrt, - kapott a szón újfent a zidegeny. - Hát nízzenek ide. Míg kendtek itt ülnek, jön az a csavargóféle, oszt jöttíben beleakasztja a ballábát a szűrbe. Így, láttyák. Oszt míg kendtek itt kenyereznek, az a csavargó elkezdi húzni a szűrt a ballábával, így ni, láttyák. Oszt húzná, húzná a szűrt. Osztán mikor mán vagy tíz lípísre elhúzta a szűrt, így mint én, láttyák, hát akkor vinné el...
Mink csak bámultunk ídesapámmal a dógon. A zidegeny mutatta, hogy hogy húzná a csavargó. De ídesapám mán megsokalta a dógot. Mondani akarta, hogy jójó, e csak olyan gyereknek való, nem felnőtt embernek, osztán hát ne bolondozzík tovább, hanem tegye le a szűrt a helyíre, oszt mennyík a dógára.
Igen, de a zidegeny akkor felkapja a fődrűl a szűrt, oszt azt mondgya, hogy így vinnék el, láttyák kendtek, avval kapja magát, usgyé be a zországútig nyúló nagy tengeridarabba. Így tűnt el a csavargó a szűrrel együtt. Mehettünk ótán mink is utánna, nem került a meg sohase. Se a szűr, se a tolvaj.
- A csinálta furcsán, - lepődik meg Varju a Balog előadására. - Nahát, az igazán furcsán csinálta.
- Úgy, - bólogat Balog.
S még megjegyeznek rá egyetmást. Közben nagyot haladnak a város felé. Még jó darabon mennek együtt, újabb históriákat mondanak el. Még a katonavilág is szóba kerül. Egyszer aztán azt mondja Varju szomszéd.
- Na Balog szomszéd, hát én itt letérek a téglavető felé. Stenálgya.
- Stenálgya, - köszön el Balog is s tovább ballag a düllőn, szorongatva kezében az ostort, mint kézzel fogható bizonyítékot.