Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám
A bankok neve fétis-név. Azt a padot jelenti, amelyen a pénzváltás folyt s abból az időből ered, amelyben az emberek hitének alapja a tárgyak varázsos erejében való hit volt. Abban az időben vihar támadt, ha a boszorkány kifordította a harisnyáját, a leány hajszálat varrt el a legény ingében, az alchimisták azt a szert keresték, amellyel aranyat lehet csinálni. Ma sem járunk sokkalta előbb ennél. Gyermekkorom legrémesebb emléke az a mese, - de egy pillanatig sem éreztem mesének, - amit nem felnőtt, hanem másik gyerek mondott el nekem, hogy ül a boszorkányos suszter a háromlábú székén, beledöfi az árját a csirízestálba és ebben a pillanatban kifolyik az inasnak a szeme, aki a kulcslyukon keresztül akarja meglesni, hogy mit csinál a mester. Legénykoromban meg Bodony falu keresett halálra, mert a palóc dombok között késő este eltévedve, kint aludtam az Ördög-patak partján s ezzel rábőszítettem a falura a boszorkányokat. S a tehenek újra elvesztek és véres tejet adtak.
A bankokat pedig ma a rég eltünt pénzváltópad mellett egyúttal a pénzről is nevezzük, amelyet a bankár ma már szintén nem forgat a keze között. Csak arról nem adunk neki nevet, amit valóban csinál. Nincs olyan neve, amely arra mutatna rá, hogy a bankár is egyik munkása a társadalom szervezésének.
A bankármunka lényege ma a könyvelés. A bankszervezet nagyszabású, de meglehetősen zilált, laza szerkezetű könyvelési folyamat. S ha valamikor abból származtatták hatalmát, hogy az övé volt az aranycsináló pad, ma meg az ennek a hatalomnak az alapja, hogy én nem tudom, csak a bank tudja, kinek tartozom. S azt sem tudom és azt is csak a bank tudja, ki az adósom. Az, hogy a banknak vannak adósai, és a banknak hitelezői, éppen olyan túlzott leegyszerűsítése a valóságnak, mint a régi fétis-szavak voltak. Mire lehet hitelezni a banknak? A bank azt mondja, hogy a saját tőkéjére, meg arra, hogy az üzletei nagy terjedelműek és jók. De a bank saját tőkéje x-nek, y-nak és z-nek a pénzét jelenti, amelyet az nem betét formájában, hanem részvényekbe vetett bizalma folytán tart a banknál. A tartalék pedig azoknak a morzsáknak a felgyülemlése, amit mind ki kellett volna adni x, y és z uraknak, de amit a bank éppen reájuk való tekintettel nem osztott szét közöttük, egészen egyszerűen azzal a megokolással, hogy így legalább majd jut akkorra is valami, amikor a folyó üzletek nem hoznak jövedelmet; meg azzal, hogy ilyen módon fokozni lehet a bank bevételeit, tehát a morzsáknak ez az elvonása közvetlenül is növeli a részvényes hasznát.
Minden a másé, nem a banké; de ha a banknak nincs semmije, kinek hitelezhet? Senkinek; a bankadós ma is a suszterinas bűvöletében él és a könyvelőt összetéveszti az úrral, akinek pénze van.
Akinek pénze van.
Kinek van pénze? Ha a pénz csakugyan aranypénzt is jelent, akkor édes-kevésnek s micsoda fantázia kell ahhoz, az életnek milyen ál-«legyen» szavai hitetik el velünk, hogy a
«Akinek pénze van», ez ma már csak annyit jelent: akinek az élet nagy játékszabályai szerint valahol valamit a javára könyveltek. Ez a valami pedig azáltal lesz erővé a társadalomban, mert «tulajdonosa» teljes joggal számíthat arra, hogy lesznek olyan valakik, akik pontosan ugyanerre a valamire vágynak. A közös vágy teremti meg azt a bűvös hatalmat, amivel a dolgok önmagukban nem rendelkeznek. A közös hit így galvanizálta életre az eldobott, elhasznált postabélyegeket és Napoleon papucsát, amelyet Szent Ilona-szigetén viselt.
A bank nem tárgyi valóságokat könyvel, hanem embereknek egymáshoz való viszonyát. Hitelezőket és adósokat. S ha a könyvelésen túl van valami önálló működése is, az abban áll, hogy segít ezeknek a viszonyoknak a létrejöttében. Ahogy mondják, a tőke nagykereskedője. Mindenesetre bizományi alapon, mert a saját tőkéje még akkor is csak a bolt berendezésére elegendő, ha a részvényesek pénzét és a tartalékot egyformán annak számítjuk. Pedig voltaképen ez is éppen olyan kevéssé tárgyi valóság, mint a többi tőke, amit a bank könyvel; ez is csak embereknek viszonyát jelenti más emberekhez. De erkölcsinek nevezett tőkét biztosít a bankok számára az, hogy azokban az emberekben, akik a bank-üzlettel foglalkoznak, vannak olyan képességek, amelyekkel az emberek között új meg új kapcsolatokat teremthetnek. S ennek a külön tőkének erejénél fogva ugyanazoknak az embereknek, akik a nagy könyvelést végzik és irányítják, más természetű befolyást is szabad és lehet gyakorolniok a többi emberekre. A
A bank-hatalom tárgyiasított illuziók egész során épül fel, de nem visszafelé néz, hanem előre. Bármi van benne, kifelé erő, tehát hatni akar. Arra törekszik, hogy általánosan érvényesüljön és hasson a régi görög iparosok receptje szerint.
Valóban maga is általános. A dolgozó társadalomnak meglepően nagy rétegét öleli fel. Magyarországon a bank-kultúra még kezdő korszakában van; amit a bank nálunk csinál, nagyon is egyszínű, nagyon is egyszerű módja a bank-ügykör gyakorlásának és csak igen szerény részét öleli fel annak a területnek is, amelyet fejlettebb gazdasági kultúrájú, vagyis a mienknél jobban megszervezett társadalmakban már működésének mezejébe bekapcsolt; de mégis, itt is 12.825 tisztviselő, 2806 altiszt, 2256 nyugdíjas, körülbelül 5000 igazgatósági tag, legalább 2500 felügyelőbizottsági tag alkotja a bankszervezetet. S ezekhez járul még a részvényesek tömege, akiknek a száma mindenesetre jóval nagyobb, mint az igazgatósági tagoké és a felügyelőbizottsági tagoké együtt, de akiknek a számát nem igen lehet kipuhatolni. Ezek együtt, valamennyien természetes kiegészítői annak a gárdának, amely a bankok presztizsét oltalmazza és amely a bank-hatalmat megtestesíti.
Már ez is jelentékeny szám; nem igen túlzok, ha azt gondolom, hogy mindez együtt ötvenezres szám felé jár. De ehhez még a családtagok és a családhoz társadalmi kötelékeknél fogva hozzátartozók köre kapcsolódik. Százezres szám közelítheti meg, sőt az talán el is marad a legbelső kör nagysága mögött, amely a bankok hatalmának igazi biztosítékát jelenti. Mennyi egyéni hit, mennyi egyéni presztizs, mennyi egyszerű és bonyolult kapcsolat-hálózat fonódik össze már ebben a körben is, hogy a bank-hatalom minél színesebb, minél tartalmasabb, minél több oldalú lehessen!
Ez a szervezet 287 jól megválasztott helységen keresztül az ország egész szervezetét s annak minden fontos pontját megszállja, a fontosabb pontokat természetesen többszörösen is. Anyagi kiterjedését pedig az a több, mint négymilliárd pengőnyi «tőkére» mutató szám jelzi, amelyet részvénytársasági bankjaink és takarékpénztáraink könyvelnek.
A magyar bankok 950.000 betétkönyvet kezelnek. Ebből egy félmillió darab könyvet a budapesti intézetek állítottak ki; a fiókhálózaton keresztül ennek egyrésze vidéki betevőket jelent s így a majdnem egymilliónyi betétkönyvnek a fele lehet budapesti betevőké. Mivel pedig Budapesten és közvetlen körzetében körülbelül 700.000 kereső ember él, itt minden tíz keresőre hét betétkönyv esik. Vidéken tíz keresőre 13 betétkönyv jut. Nem jelent minden betétkönyv egy betevőt, de eszerint bizonyos, hogy Budapesten is és a vidéken is százezrekre megy a betevők száma. Ezek a százezrek valami módon mind érdekeltek a bankhatalomban. Ezeknek állandó követelése az, hogy a betéti kamat legyen minél nagyobb, amit a bank invenció híjján ma úgy fordít le a bank passzív-érdekeltjei számára, hogy hadd legyen tehát minél nagyobb a kamat is, amit az adós fizet. A betevőkre a banknak közvetlen hatása nem igen van; a betevőben inkább az az érzés szunnyad, hogy neki kellene rendelkeznie a bankkal. Mindenesetre elvárja, hogy a bankban udvaroljanak neki, hogy kedvét keressék és ezzel számolni is kell, mert hiába minden - meg nem tartott - kondiciókartel, a betevő hamarosan elmegy más bankhoz, ha úgy érzi, hogy sérelem érte. Versenyezni kell érte, áldozatokat kell érte hozni. A betevő a bankban: szükséges rossz.
A bankok aktív hatalma az adósok táborán keresztül érvényesülhet. Az adósok száma igen nagy. Nem a jelzálogos adósoké, vagyis nem azoké, akik a konszolidált törlesztéses kölcsönöket «élvezik». Ezeknek a száma 22.300; közülök 4700 a háztulajdonos, a többi 17.600 földbirtokos, még pedig a földbirtokosság felső rétege; nyomában meglehetősen nagy uszály vonul, amelyre ennek a vezető rétegnek mint gazdának, megrendelőnek, közéleti embernek, nem egyszer közfunkcionáriusnak is befolyása van.
Az igazi nagy tömeg azonban a váltóadósoké. A magyarországi bankok és takarékpénztárak a községi intézetek nélkül és a Postatakarék nélkül csaknem másfélmillió darab váltót kezelnek. Mivel pedig az országban 4.2 millió kereső ember van, legalább minden harmadikra esik egy-egy váltó. A váltók közül 600.000 darab a budapesti intézeteké, itt tehát majdnem minden keresőre esik egy váltó; pontosan tízre nyolc és fél, a vidéken pedig tíz keresőre kettő és fél. De a váltók közül sem jelent mindegyik egy-egy adóst. Számításom szerint a váltóadósok száma Budapesten körülbelül 180-200.000 lehet s a vidéken mintegy félmillió, együtt kereken 700.000 váltóadóst jelent ez, vagyis az országban minden hetedik keresőt. Budapesten más az arány, mint a vidéken. Itt minden harmadik kereső ember tartozik valamelyik banknak, a vidéken pedig minden hetedik.
Budapesten azonban a bank viszonya adósával szemben majdnem absztrakt viszony. Az adós megválogatásánál a közgazdasági szempont dönt s ha az adós megfizeti a kamatot és törlesztést, máskor nincs köze a bankhoz. Csak ha maga is akarja. S Budapesten a szavazás is titkos lévén, a bankok konkrét politikai hatalmi lehetőségei az adósokon keresztül is nagyon kicsinyek.
Vidéken más a helyzet. Ott a szavazás nyilt és az adós majdnem alattvalója a banknak. A félmilliónyi vidéki adós közül 300.000 földbirtokos és ezek között csak 5500 az 50 holdnál nagyobb birtokosok száma. Ez a 300.000 ember a hitelképes magyar birtokosréteg igen nagy részét jelenti: hogy pontosan mennyit, azt nem lehet tudni, mert a magyar statisztikai szolgálat 1895 óta adósunk a földbirtokstatisztikával. S a földosztás adatai tévesek. A többi vidéki 200.000 váltóadós az önálló iparosok közül, a kereskedők közül kerül ki, kiterjed a tisztviselői rétegre, a munkások közül a megszilárdult elemre; arra, amelynek háza is van. Vidéken mindent egybevéve körülbelől 440.000 önálló ember és 200.000 tisztviselő élt 1920-ban; az adósok ennek az egész tömegnek majdnem a harmadrészét teszik. Ez már elég nagy hányad ahhoz, hogyha a banknak csakugyan van ahhoz kedve, hogy beleavatkozzék a politikába, ezeken keresztül politikai hatalommá is lehessen, természetesen csak a választások idején és csak azokon át. Az adós képviselő, vagy felsőházi tag, ez más természetű politikai vonatkozást és lehetőséget jelent a bankok számára.
Az országban körülbelül két és félmillió választó van s ebből 400.000 vagy ennél valamivel több a nagy-budapesti. Itt tehát minden második szavazó bankbefolyás alatt áll. Vidéken pedig a 2.1 millió szavazó közül félmillió, minden száz szavazó közül 27 adósa valamelyik banknak, tehát egyáltalában nem elképzelhetetlen, hogy politikailag annak a befolyása alá kerüljön. Nem kerülne, ha a bank csakugyan intézmény lenne, de odakerülhet, mert nem intézmény az, hanem emberek szövetsége és ezeknek az embereknek határozott céljaik vannak az életben.
Ez így félelmetes hatalomnak látszik, - de valójában mégsem az. A bankszervezetnél nem szabad elfeledni, hogy az benső természeténél fogva mindig kormánypárti. A bankok küzdhetnek a kormánnyal, de nem mehetnek ellenzékbe, tehát politikai mérkőzések esetén számukra voltaképen csak egy lehetőség kínálkozik. Vagyis az ellenzék számára a velük való szövetkezés kilátásai nagyon gyengék, a kormány számára pedig szövetségük megnyerése nem ér nagy áldozatokat, mert hiszen ők született kormánypártiak. A bankokra nézve minden következő kormány csak rosszabb lehet a meglevőnél, - ha egyébért nem, azért, mert új kapcsolatot kell kiépíteniök az új emberek felé. Így tehát választások idején kormány között és bankok között nem a benső szövetség, csak bizonyos kölcsönös kímélet állapota következik be.
Más lenne a helyzet, ha a bankok állami kézben lennének, bankmonopólium formájában. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a bankszervezet is pártpolitikai fegyverré változnék át, ami a bankokra magukra is nagy veszedelmeket idézne fel; a párt-szempont ugyanis a fedezetek közé a politikai megbizhatóságot is igyekeznék bekapcsolni. De azért még bankmonopólium esetén is aligha lehetne a bankokat száz százalékos politikai őrhelyekké tenni.
A valóság ugyanis az, hogy ámbár Bankária államnak látszik az államban és alattvalóinak száma nagy, szuverénitása velük szemben nem teljes. Bankária önálló alakulás, autarkiára mégsincs lehetősége, mert ez az önállóság csak formájára terjed ki. Valósága a társadalom többi intézményeiben van, csak azokban élhet és csak azokban érthető meg. Éppen olyan kevéssé törekedhetik teljes önállóságra, mint ahogy a könyvelés sem lehet soha független attól a vállalattól, amelynek történelmét írja.