Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám

Harsányi Gréte: Vándorok

A férfi készen állott, az inas kivitte a takarót és kinyitotta az autó ajtaját.

- Hát, Isten veled, drágám - lépett oda a férfi a feleségéhez -, kedden este jövök vissza, ha előbb, vagy utóbb jönnék, idejében telefonálok, Isten veled, - megölelte az asszonyt és kezetcsókolt - vigyázz magadra...

- Te is - mosolygott az asszony és kiléptek az ajtón a ház elé. A férfi beszállt az autóba, az inas gondosan köréje csavarta a takarót és eligazgatta a lábainál. Az asszony a ház lépcsőjén állott. Kezével ernyőt csinált szeme fölé, mert ahogy hirtelen kilépett a házból, a tavaszi napsütés harsány ereje egészen elvakította. Kezefeje és összeszorított ujjai csak szemét árnyékolták be. Orrát és állát, ajakát megbizsergette a rávetődő szilaj napfény, nyakán, vállán, vékony-harisnyás lábán is megérezte melegét és hirtelen összeborzongott örömében.

- Várj meg, kérlek, csak egy percig várj - kiáltott az urának és visszaugrott az ajtón a házba. Odaszaladt a fogashoz, lekapta sapkáját és kabátját, amit kifelé futtában kezdett magára cibálni. Már az autó lépcsőjén állott, amikor előtünt sapkáját szorongató keze a kabát ujjából s amíg két kézzel húzta a fejébe, mindkét könyökét magasra tartotta, mert az inas begombolatlan kabátjának kétoldalt lelógó övét igyekezett sürgősen kiforgatni és összecsatolni.

Az ura nevetve nézte:

- Elkisérsz a vasutig?

- Nem, csak a kövesútig! Olyan jó a nap, kedvet kaptam, hogy járjak egy nagyot - és hamar leült az autóban -, mehetünk!

Az inas a férj oldalára került, ott mondta halkan:

- Nagyságos úr kérem, a kövesút innen majdnem három kilométer és annyi munkátlan csavargó jár arra mindig...

- Ugyan - türelmetlenkedett az asszony -, eszemben sincs félni!

- Kapd a kabátod és ugorj fel te is - intett a férfi az inasnak -, de siess, mert a végén még lekésem a vonatról.

- Nem kell. Ne jöjjön - makacskodott az asszony -, inkább majd előbb leszállok, ahol akarod, csak sétálni szeretnék egy kicsit. Indulhatunk, induljunk már!

A soffőr indított, a levegő mindig erősebben kezdte vágni arcukat. Az asszony behúnyta a szemét, hátrahajtotta fejét, úgy mondta:

- Milyen jó ez a napfény! Szólj majd, ha le kell szállnom...

Visszafelé dudolva lépegetett. Melege volt, kinyitotta kabátját és szvettere zsebébe dugott kézzel haladt az út közepén. Meglátta az utat szegélyező árok túlsó partján a kis gyalogutat, amely a bevetett földek szélébe volt taposva s amely nem egyenesen haladt, hanem hullámosan tért el jobbra-balra. Átugrott az árkon és a keskeny kis úton ment tovább.

- Ennek is örülök - mondta magában nevetve -, hogy ezen a kis gyalogúton mehetek, milyen gyerekes néha az ember.

Kocsi haladt el mellette, uradalmi szekér, két fiatal parasztember ült rajta és valami két év előtti operettből való dalt énekeltek. Nem köszöntek neki.

- Valószinűleg új emberek, még nem ismernek engem - gondolta -, most jöhettek Szentgyörgynapkor, amikor a gazdasági cselédek helyet változtatnak. Jókedvűek, biztosan örülnek, hogy ilyen jó helyre kerültek, igen, nálunk jó dolguk van a gazdasági cselédeknek...

Felnézett a magasba, mert meghallotta a vele egyirányban haladó távíródrót zúgását.

- Istenem, «jó dolguk van»! Hogyan tudom ezt én eldönteni, aki annyira másként élek, mint ők... Nekem már csak igazán jó dolgom van a vagyon közepén, amiben élek és mégis mennyi minden van... mennyi minden, amit még kívánok... nekik is biztosan megvannak a maguk vágyai... elérhetők és elérhetetlenek, mint nekem... az igényesség ősi ösztön az emberben, mert mindenkiben megvan a maga körülményeihez mérten, bármely nívón, legfeljebb attól függ a nagysága, hogy milyen széles, vagy szűk körben gondolkodik az illető...

Utána nézett a távolodó kocsinak s ahogy megfordult, az út másik oldalán elterülő tágas, befásított legelőn, valahol jó messze, ahol a dombos vidék lefelé hajlott és a völgyben erdő kezdődött, magasra kanyargó füstoszlopot látott meg.

- Ki rakhatott tüzet az erdőhöz olyan közel - gondolta aggódva és rögtön utána ezer gondolat futott át az agyán: talán azért támadt ez a váratlan ötlete, hogy eljöjjön erre, ahol sohasem jár gyalog, mert az erdőégést kell megakadályoznia... az ura elutazott, ha baj lenne, ki rendelkeznék... hátha csak az összegyüjtött gazt égeti el az erdős... nem, az tudja, hogy ott veszedelmes a tűz... talán gyerekek játszanak, talán vacsorát főz magának valaki... de hiszen az emberek mind bent laknak a tanyán... hátha cigányok... tyúkot loptak és most megsütik.

Elindult hazafelé. Pár lépés után megállt és érezte, hogy elpirul.

- Cigányok! Csak eszembe jutottak és már meg is ijedtem, szaladnék haza! Pedig nagyon hencegtem az indulásnál, hogy nem félek semmitől...

Állt és nézte a füstöt, amely hol erősebb oszlopban, hol terjengősen szálldosott. Lángot nem lehetett látni. Vállat vont:

- Igen, határozottan félek odamenni. A józanságom és az ösztönöm is azt diktálja, hogy menjek csak szépen csendesen haza. De a hiúságom ágaskodik közben és szégyellem a gyávaságomat. Nem mások előtt, hiszen mégha felgyújtják is az erdőt és leég az egész, akkor sem tudná meg senki, hogy látnom kellett a kezdődő füstöt. De magam előtt szeretnék hencegni, hogy nem félek hőstettet végbevinni, bár már a szívdobogásomat is hallom és ideges vagyok előre attól, ami történhetik... De kíváncsi is vagyok, leginkább talán azért, hogy utólag nevethessek magamon, hogy miféle rablótörténetet reméltem átélni... igen, a mesére vagyok kíváncsi, nem a lényegre... bár, ha komolyan és gondosan nézem a dolgot, az erdőért is aggódom... az uram már régen ott állana azóta a helyszinen és tudna mindent, azt is, hogy mit csináljon, ha baj van... én meg itt ácsorgok és magamat vizsgálgatom, semmi egyébért, csak azért, mert gyáva vagyok. Csúnyán, asszonyosan gyáva... büntetést érdemlek: oda fogok menni!

Elindult a füstoszlop felé. Azokat a gondolatokat, amelyek azalatt futottak át az eszén, amíg átvágott a legelőn, csendes gúnyossággal vizsgálgatta:

- Világos, hogy a legfőbb érzésem a félelem és csak álszeméremből megyek most oda. Az erdőt féltem, igaz, de nem magamért. Az uramért. Én csak sajnálnám az uramat, mert neki lenne kár és bosszúság. Én most magamat féltem az esetleges incidenstől, csavargóktól, cigányoktól. Az ujságok rémtörténetei belémivódtak és mozit is játszom, hősnő szeretnék lenni, de úgy, hogy kellemetlenség azért ne érjen. És, úgy látszik, csak azért heccelem magam ebbe, hogy mégis odamenjek, mert a fantáziám szégyelli azt az egészséges ösztönt, hogy még a képzelt baj elől is meneküljek... ez az igazi gyávaság, nem az, ha most visszafordulnék: hogy a hiúságom szégyelné később, ha nem mentem volna oda... azt szégyelném, hogy tudatosan, átgondoltan futottam meg, az inas aggodalmai után, egy sajátmagam számára elképzelt, illetve - be kell ismernem - kicsit azért áhított esemény elől... Ámbár áhítom-e csakugyan? Igen is, nem is. Valami komisz, közönséges, részeg csavargókkal, kóbor cigányok szemtelenségével füszerezett, kabátlehúzásos, megbecstelenítéses történet igazán szörnyű lenne... Aha! Most már alátámasztani próbálgatom a visszavonulást!... bár igazán vissza kellene fordulnom, okosan és józanul, minek ilyen ostobán játszani a tűzzel... nem is tűz, csak füst... ez ugyan gyenge humor... közben haladok itt a legelőn... a nap már nem olyan erős, ha lebukik, rögtön bealkonyodik... az inas biztosan elébem jön az úton... persze, ez már csak azért jutott eszembe, mert szégyellek visszafordulni és védelmet keresek, ami másoktól jöjjön... milyen hallatlanul puhán és elkényeztetetten élek is én!... bezárva... védetten... egyéni szabadság... ajjaj, vajjon mit kezdenék vele, ha lenne... mikor, ha egy ilyen rongyos kis füstölést látok, már arra is készen vagyok, hogy megölhetnek... nem is olyan lehetetlen... jaj, milyen ostoba vagyok, milyen ál-dolog mindez, hogy odamegyek, hogy itt vizsgálgatom magamat, hogy játszom ezt a szerepet, ami biztosan nem őszinte... dehát mi az őszinte?... mi az igaz? Mi a nem-szerep?... őszinte vagyok magamhoz, az biztos, de nem tudom követni és ellenőrizni magamat, mert az ösztöneim, az idegeim, a gondolataim gyorsaságát a szavakba foglalt tudatosságom nem képes utolérni... könnyelműség, hogy nem fordulok vissza, az uram miatt... miattam is... de már látom, hogy alakok mozognak a füst mellett... nő is van, ez jó... lehet, hogy csak affektálásból megyek oda, de lehet, hogy csakugyan vonz valami, amiről nem tudok... vagy igaz lenne, hogy csakugyan az erdőt féltem és az uramat szeretném megkímélni valami bajtól, amit elháríthatok?... és hős leszek beismert félelmem dacára... adjon Isten maguknak is...

Fogadta a tűz melletti emberek köszönését és hallotta a saját adjonistenének hangját, amely halkan, elfojtottan tört elő szívdobogástól lüktető torkából. Megállott és nézte azokat, akik alig törődtek vele, éppen csak rátekintettek és köszöntek.

Egy ember guggolt a tűz mellett, irtózatosan piszkos, rongyosruhájú csavargó. Félkarjával türelmetlenül és síróson topogó, piszkos kisgyereket tartott vissza, hogy ne juthasson közel a parázshoz, ahova a kisgyerek mérgesen nyújtogatta a kezét. Alig két lépésnyire a tűztől víz volt, nem patak, nem is forrás, csak valami pocsolyaféle, amellett egy asszony térdelt és mosott benne egy sötétkék rongydarabot. Az ember egyenesen kinyújtott balkarja, mint valami vízszintes irányban mozgó leeresztett sorompó, megint hátrábbtolta a kisgyereket, aki érthetetlen nyelven kiabálta ki türelmetlenségét.

- Várjál, na, várjál, mindjárt - csitította az ember a kisgyereket és mialatt bicskája hegyével a parázs között kapargált, odaszólt a víz mellett térdeplő asszonynak - a füst meg éppen a kislányra száll...

Az asszony lassan állott fel - mennyi megadás volt a mozdulatában - és a földbirtokosné oldalt lépett, hogy láthassa, mi van a füstoszlop mögött. Az asszony lehajolt és felemelt egy pólyásbabát. Odatette a csavargó mellé és visszament a vízhez. Kicsavarta a sötétkék rongyot és felvett egy botot a földről. Beszúrta a tűz mellett a talajba és ráterítette a rongyot, nyilván száradni.

- Nem lángol - szólt az emberhez -, így sosem szárad meg a pelenka.

- Mindjárt - felelt az ember -, mindjárt kiveszem a kenyeret, aztán jól megrakom, akkor majd lángol jobban.

Mialatt bicskája hegyével kikapargatta a kormos, pernyés, hamus parázs közül a darab kenyeret és fújta róla a piszkot és kapargatta a szenesre égett részeket - a földbirtokosné elhülten állott, hang nélkül. A csavargó ránézett és nem-titkolt hencegéssel, sőt hangjában a fölényes gőg bizonyos árnyalatával mondta:

- Nem enné meg ez a gyerek a kenyeret csupaszon, csak pirítva szereti! Csupaszon meg nem eszi! Nem ez! Ha agyonverem, akkor se! - és odanyújtotta a kisgyereknek a kenyeret. Az először minden oldalról megnézegette s csak azután kezdte rágni.

- Ugy-e, jó? - kérdezte az ember, becézve a gyereket.

A gyerek nem felelt. Ette a kenyeret, elégedetten.

Az asszony közben gallyakat szedegetett a közelben, összetördelte őket és rádobálta a tűzre, aztán leült a pólyásbaba mellé a földre. Az ember neki is adott egy darab kenyeret - pirítatlanul, - és maga is enni kezdett. A kenyérdarabokat a mellette fekvő, irtózatosan piszkos tarisznyából szedte elő. Azzal, hogy a földbirtokosné ott áll és szó nélkül bámulja őket, egyikük sem törődött. Az asszony szoptatni kezdte a pólyást. Sokáig csendben voltak. Ették a kenyeret.

A földbirtokosné végre megkérdezte:

- Hová valók maguk?

- Iregre, - felelt az ember, - ott vagyunk lakosok.

- És most mennek valahova?

- Megyünk.

- Hova?

- Köröskörül Somogyba. Őszig körülérünk.

- Munkát keresnek?

- Hát. Engem mindenütt ismernek. Már sok helyen várnak.

- Mi a mestersége?

- Kosárfonás. Ahol egyszer én csináltam a kosarat, ott megvárnak a másik esztendőben is a munkával, - vetette oda az ember és a földbirtokosnénak megint megütötte a fülét a hangból kicsengő gőgösség. Most nézte meg csak jobban az ember arcát. Meglátta, hogy milyen szép. Különösen a szeme. Hidegen kék, csillogó szempár, amelyből tiszta, bizakodó jókedv és eszesség, megelégedettség ragyog. Barna arcbőre símán feszül, csak szeme körül szarkalábas erősen, mint a vízi embereké. A hangja, szavai, modora, - nem, ez nem volt mindig kosárfonó vándorlegény! És az asszony mellette. Ez a szánalmas állat, csunya, öreg, sovány, lélektelen. Micsoda rettenetes rongyokba van burkolva a szerencsétlen. Mezitlábra húzott ócska férficipőjéből úgy mered felfelé pipaszár lába, mint valami tízéves, angolkóros gyereknek. A háta olyan görbe, majdnem púpos. Irtózatos nézni, ahogyan a kenyeret falja. Közben a földbirtokosné cipőjét, ruháját bámulja, nem lehet megállapítani, mi érdekli jobban e percben, a ruha, amit a másik asszonyon lát, vagy a kenyér, amit lassan harapdál és mégis ki nem fejezhető mohósággal. A kisbabát, akit szoptat, unokájának nézné az ember...

A nagyobbik gyerek megette közben a pirítós kenyeret, dühösen ütögette kis, maszatos öklével az apja karját és megint azon az érthetetlen nyelven, türelmetlenül követelőzött:

- Agya, agya, agya...

- Kevés volt neki, - nevetett az ember, - azt mondja, adjál még! Na, várjál már, mindjárt kapsz, itt van, ni! - és kaparászott a parázs között a bicskaheggyel, - itt van, no, csak megfujom, mert forró...

- Agya, agya, agya...

- Nesze, itt van, az Isten áldja meg az étvágyadat...

- Nekem is adjon még - szólt éhes nézéssel az asszony. Az ember belenézett a tarisznyába, kivett egy darab kenyeret, amelyet másutt kaphattak, mint az előbbit, mert egészen más színe volt. Letörte a felét és odaadta az asszonynak: több aztán nincs!

A földbirtokosné gondolatai csak dadogni tudtak: ezt nézni, ezt látni, ezt... borzasztó...

Elszorult torokkal nézte őket. Nem tudta, mit kérdezzen tőlük, pedig szeretett volna hallani - mindent.

- Mennyi idős a kisbaba?

Az asszony csak bámészkodott, az ember felelt:

- Negyedik hónapos. Nagyon jó gyerek. Sosincsen baja ennek! De ez, ez a másik, ez a haszontalan, ez nagy gazember! Ennek sose elég az étel. Mindig csak: agya, agya, agya, - és kacagott jókedvűen, - ez már harmadik éves, de csak akkor beszél, ha éhes. Pedig mindent ért. Ha fonom a kosarat, azt mondom neki: add ide a vesszőt. Ideadja. Add ide a fogót. Ideadja. Ért ez mindent a világon, olyan esze van!

Aztán felállott és megfontoltan szólt az asszonyhoz:

- Hallod-e, indulunk, kezdjünk pakkolni. Száraz már a pelenka?

Ekkor derült csak ki, mennyi minden hever szerte-széjjel a földön körülöttük. Batyuk, kiskosár, zsák, hátizsák, rongyok, papirosok, szijjak, kötéldarabok és egy bögre is. Nekiláttak összeszedni a holmit. Látni lehetett, hogy bizonyos rendszer szerint pakkolnak, mint ahogyan a háztartásokban is megszabott módszer alapján szokás végezni a napi munkát.

- Ezt hova? - kérdezte az asszony egy rongycsomót tartva.

- Hova?! Hát a helyére, a kislány zsákjába, - felelte az ember majdnem mérgesen. Az asszony szó nélkül nyomta be a zsákba a rongyokat. A kisgyerek közben folyton a tűz körül topogott, agya, agya, agya, és be akart nyúlni a parázs közé. Mindig az apja kapta el onnan, az anyja észre sem vette. A pólyás sírni kezdett, azt ringatta. Nem hallgatott el a lóbálásra sem, végül az ember rászólt:

- Mire vársz? Tedd alá a tisztát.

Az asszony engedelmesen bontotta ki a pólyát és betakarta a kisbabát, a félnedves, sötétkék rongyba. A másikat, amit elvett a gyerektől, mindjárt kimosta a pocsolyában és felterítette a tömött hátizsákra, hogy útjuk közben alkalma legyen megszáradni.

Az ember még néhányszor megmerítette a bögrét a vízben és leöntözte vele a parazsat. A kisgyerek izgatottan sírta a sistergő parázs láttára: agya, agya, agya, de az apja nevetve kiáltott rá: nem kapsz! Nézd csak! Elég volt két darab! És széttaposta a tűz helyét.

Most már szedelőzködni kezdtek. Az ember feladta az asszony hátára a hátizsákot, karjára füles kosarat akasztott, aztán egy kopott, ágyterítő-féle nagy rongyot, amelynek két szemközti sarka erősen össze volt kötözve, ráakasztotta a nyakára és abba dugta bele a pólyásbabát, hogy az asszonynak ne a karja erejével kelljen a súlyt tartani. Mikor az asszonnyal készen volt, magára aggatta, amit ő szokott hordozni. Hátára nagy batyuban a kisfiút, mellére, féloldalt, nehéz szerszámos-ládáját hevederen, másik oldalán karjára akasztotta a zsákot, amely közepén volt üres és így kétoldalt elosztottan lógott karjáról a súlya. Körülnézték a helyet, ahol ültek és az ember kihúzta botját a földből.

- Nahát, indulhatunk, Isten nevében...

A földbirtokosné megindult velük, az útig úgyis együtt megyünk, gondolta. Ahogy a legelőn haladtak, hűvösséget érzett, mert a nap már leáldozott és kezdett alkonyodni. Önkéntelenül összébbhúzta mellén a kabátját, de rögtön elkapta a kezét és lopva az asszony rongyaira nézett. Meglátta, hogy az is őt lesi.

- Tudnék adni magának egy jó, meleg kabátot, ha eljönne érte, - szólt szelíden az asszonyhoz, aki azonnal mohón nézte az ura arcát a válaszért, melyet nem mert őmaga megadni. Az ember megkérdezte:

- Hol tetszik lakni? Messze?

- Nem, dehogy, nincs messze, ezen az úton mindjárt a legelső ház, - sietett válaszolni a földbirtokosné rábeszélő hangon és észrevéve az ember tétovázását, gyorsan hozzátette, - jöjjenek arra velem, ott is alhatnak, a város innen még nagyon messze van ám!...

- Itt a tó mellett? - kérdezte az ember.

- Ott.

- Ott én nem alszom - jelentette ki keményen az ember, - egyszer aludtam ott, azt is megbántam.

- Miért? - kérdezte kiváncsian a földbirtokosné.

- Miért? Tetszik ismerni Csertei Jóskát, a birkást?

- Ismerem, hogyne.

- Hát kérem, az az ember nyolc éve reumás. Tetszik tudni, miért? Mert azon a tanyán minden istálló cugos, mint a pokol! Ott mind beteg lesz az ember! Én csak egyszer aludtam ott a bivalyistállóban, de három hétig fájlaltam a vállam, olyan cug volt ottan! Én oda többet el nem megyek, az biztos!

- Hát hol alszanak? - kérdezte gyáván a földbirtokosné.

- Hol? A jó Isten tiszta, szabad ege alatt!

- De a gyerekek! A gyerekek! Nem fáznak meg szegénykék?

- Ezek? Hogy fáznának! Nincs már fagy!

Közeledtek az úthoz. A földbirtokosné nem tudta megmagyarázni magának, miért sajnálja annyira, hogy el kell válnia tőlük. Mégegyszer próbálkozott:

- De odaadnám a feleségének azt a jó meleg kabátot...

Az ember azonban alig hallotta, mondta tovább a magáét:

- A szabadban nem fáznak meg ezek se, én se. De a cug beteggé teszi az embert. Meg is mondtam én annak a Csertei Jóskának, hogy nem szolgálnék ott tízannyiért se. Ma is beszéltem vele, azt mondja, maradjak ott, egy hétre való javítás is lenne a kosarakon. De, mondom, hol alszunk a családommal? Azt mondja, a birkaistállóban. Bemegyek, megnézem, hát csak úgy fütyül a cug a fülem mellett. No, mondom, Isten áldja magukat, én megyek. A nagyságos urukat tiszteltetem, de nekem ugyan ne fizessen kórházat.

Az úthoz értek. A földbirtokosné most már kevésbé elfogódottan beszélt az emberhez:

- Hallja, ne okoskodjék annyit. Ott a tanyán is alhatnak a szabadban, ha akarnak. Csak nem mulasztja el, hogy megszerezze a feleségének azt a kabátot, nem látja? Most is reszket a hidegtől szegény asszony...

- Mert fiatal. Azért fázik.

- Fiatal?...

- Az. Huszonnyolc. Én hatvanöt vagyok.

- Maga? Lehetetlen.

- Pedig annyi. Ha nem lennék annyi, most is ott élnék a Duna-parton, mert hajókirakodó-munkás voltam én világéletemben. De hiába birom kérem most is félkarral felemelni az egymázsa-huszas zsákot, nem hiszi el senki. Ismernek a parton mindenütt, azt mondják, mit akar maga, a fiatalabb jobban bírja az emelést, maga meg elmúlt hatvan. De a mindeneteket, hol az a zsák? Felemelem, a szemem se mozdul. Idenézzetek! Hiába. Igenám, azt mondják, de meddig bírja? A fiatal meg soká bírja. Azt mondja egy legény egyszer, jobb lesz magának öregapám, ha elmegy kosarat fonni, az való az öregebbnek. Röhögött mind, aki hallotta. Hát jól van, mondom, rajtam ne röhögjetek, ha öreg vagyok, hát elmegyek. El is jöttem aznap. Iregi születésű vagyok, odamentem, megházasodtam, jól van...

A földbirtokosné hallgatott. Már majdnem besötétedett. A pólyás sírni kezdett.

- Nem akarna állandó munkát? - kérdezte félénken a földbirtokosné - nem kosárfonást, valami mást, amit szívesebben csinál... és lakást kapna, meg komenciót... a gyerekeknek jobb lenne, meg az asszonynak is, mint ez a vándorlás szegényeknek...

- Eleget ülnek télhosszat, - morogta az ember és elnézett az úton, ahol két fénylő pont közeledett, két autóreflektor.

A földbirtokosné is meglátta az autót. Sietve beszélt:

- Nézze csak, ezen a tanyán én tudnék magának munkát szerezni. Itt van az a tó. Maga hajómunkás volt, talán tudna csónakot csinálni, meg ilyesmit... és ez a szegény asszony... és a szegény kis gyerekek.

Az autó éppen hozzájuk ért. A földbirtokosék inasa ugrott ki belőle és úgy pattant úrnője mellé, mintha védeni akarná: nagyságos asszonyom kérem, már mindenütt kerestük...

A földbirtokosné intett, hogy hallgasson. Várta a csavargó válaszát. Az ránézett és az autó reflektorának sárga fényében vidáman csillogott a szeme, amíg mondta:

- Mért lennénk mink szegények, kérem? Nem adjuk mi oda a szabadságunkat egy cugos istállóért! Nekünk nem parancsol így senki, csak a jó Isten...

Csend támadt. A csavargó rántott egyet szerszámládája hevederjén és megbiccentette a kalapját:

- Istennek ajánlom. Gyere - szólt az asszonyra, aki izgatottan hallgatta őket, állati arcán valami kíváncsi és mohó reménnyel lesve az urát. Amikor látta, hogy az ura elindul, megrezzent. Szeme nagyobbra nyílt és kezével olyan mozdulatot tett a földbirtokosné felé, mintha bele szeretne kapaszkodni. Ott meredezett a karja néhány pillanatig a levegőben. Fejét koldusosan félrehajtotta és valami szükölő hang jött ki a torkán. Félve pillantott az ura felé. Meglátta, hogy az már elhaladt néhány lépésnyire tőlük. Ijedten ejtette le a kezét és elfordult. Megindult a férje után.

A földbirtokosné egy darabig szótlanul nézett utánuk. Aztán, hogy már nem láthatta őket, beült az autóba. Az inas betakargatta a lábát a prémes takaróval és felszállt a soffőr mellé.

- Indulhatunk?

- Igen.

A soffőr már indított, amikor valami nyöszörgést hallottak. A földbirtokosné izgatottan figyelt:

- Mi volt az? Nem hallották? Mi volt az?

A soffőr elállította a motort. A hirtelen támadt csendben a csavargó feleségének rekedt sírását hallották. Ott állott az autó mellett és erősen lihegett, nem tudott szóhoz jutni, biztosan szaladt visszafelé az autóig.

- Őszire... őszire erre jövünk vissza...

- Mit akar maga? - kérdezte az inas.

- Őszire...

A földbirtokosné kihajolt az autóból:

- Jól van, értem én, jól van. Menjen csak utána, siessen, de most még ne szóljon neki semmit, érti? De ősszel aztán ügyesen, érti?

A két asszony összemosolygott.