Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Bányai Kornél:
Korán talpon volt, együtt kelt a mérges Nappal
s hogy a homokban idegen lábnyomokat látott:
hervadt arcába tűz csapott s mint a bokrot szidta
ezt az istentől is elhagyott vályogos világot.
Egész nap szőllőinek udvarolt, roppanó derékkal
hajlongott a tőkék szoknyái körül s nyögve készítette
ebédjét: pár fonnyadt gumót, gyökeret s miközben
tavalyi borát kóstolgatta, folyton forgott a nyelve:
mégiscsak jó bor ez! Olyan mint a virág!
Tudok amit tudok. Dolgoztam, nem aludtam.
Elhagyott az asszony, jól tette, szívem nem keseríti,
élje világát, hogy az isten verje meg ahun van!
Ivott és dohogott, homokba rejtette verejtékét
s maga öltöztette ragyogó kékköves ruhákba
a karcsú venyigéket, mígcsak föld alá gurult a Nap,
árnyak kapaszkodtak, sűrű csillagrajok szálltak
a fák közé. S ő ott állt tárt karokkal, fedetlen fővel
szőllői közt halovány csillagfényben
és énekelt, énekelt ahogy torkán kifért, boros
rekedtes hangon mint egy elfeledett régi isten.
Mint egy szerelmes szívű legény valahol forró Délen
dalolt a lábujjhegyenálló szőllőknek s együtt szárnyalt
földhöz tapadt élete, sorsának keserű füstje
a szőllővirágok enyhe illatával.