Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Vergődés [+]
2.

Testvéreim még mindig a szemfedélgyárban dolgoznak. Este hazajöttek, szívesen fogadtak, nevetgéltek és kelepeltek, látszott rajtuk, hogy örülnek az érkezésemnek. Leglármásabb a Bözse volt, a kis fekete, aki még most is alig látszik ki a földből, de már dolgozni jár, a ruhája ócska, poros s a vastagszálú, fekete haját tövében már megrágta a szemfedelekről lehullott meszes por. Ő már Pesten nevelkedett s még mindig mennyire meglátszik rajta a vidék. Félszeg és esetlen a hízelkedéseiben, erősen lesimított haja egy vékonyka copfba van fonva, lábfejei kissé befelé görbülnek a nagy cipőkben. A másik kettő megnőtt, asszonyosan nagy lányok lettek. Mariskán látszott, valami tartózkodás van benne, oldalról félénken néz rám, engesztelő jóság és elutasító félénkség látszik a szemeiben.

- Jól meghíztál - mondtam neki mosolyogva, de csak azért, hogy szóljak hozzá, hogy éreztessem, nem tartok haragot vele. - Írtátok, hogy férjhez fogsz menni. A Bagóhoz?

- Igen.

Ilonka a padlón játszott, most fölugrott és hozzám szaladt.

- A bácsi hoz cukrot, - mondta s átfogta a két térdemet, állát az ölembe fektette és úgy nézett föl rám. - A bácsi cukrot hoz, Ilonkának.

- Melyik bácsi?

- A Béla bácsi. A Bagó Béla bácsi.

A testvéremtől kérdeztem:

- Szereti?

Az Anyám felelt élénken és meggyőződéssel:

- Jó ember, jobban szereti, mint az apja. Az az utálatos gazember.

Nem akartam belemenni ebbe a témába. Hirtelen szomorúságok ébredtek föl bennem, ha szólnék, sok mindent meg kellene mondanom az Anyámnak. Most tisztábban látom a dolgokat, mint annakidején. Most úgy látom, hogy nagyjából ő volt az oka az egésznek. Azóta olvastam egy ismertetést Weiningerről, szörnyű dolgokat mondott ez az ember az anyákról s én teljesen igazat adok neki. Van bennük valami a kerítő nőkből, nem tudnak mértéket tartani, jót akarnak cselekedni a lányaikkal és a jégre vezetik őket táncolni. Föl akarják emelni őket, valahova magasabbra, mint ahol ők élnek, szebbé és jobbá akarják tenni a sorsukat és elveszejtik, a kétségbeesésbe kergetik őket. Éreztem, ha még szólnék, ezt kellene elmondanom. De beláttam, ami megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni. Minek rágódjak ezeken a leszáradt csontokon. Ilonkát fölemeltem, ráültettem a térdemre és így ringatóztunk. Ő semmit sem tudott a múltról, bizalmas és simulékony volt hozzám.

Anyám lámpát gyújtott, nemsokára hazajött a két kvártélyos is. Bent a priccsen egy fiatalember lakott, kifutó volt valamelyik drogériában. Vékony, szőke és illatos.

Kint a konyhában a divánon egy faluról jött rokonom, a Károly bácsi fészkelt. Valamikor gyerekkoromban láttam ezt az embert utoljára. Halványan emlékeztem rá, de ha az uccán, vagy valahol máshol elémkerül, nem ismertem volna meg. Akkor, gyerekkoromban egy este részegen jött el hozzánk, Anyánk nem volt otthon, mi gyerekek félénken az asztal mögé sorakoztunk, mint egy barrikád mögé.

- Hol van az Anyátok? Hol az a fekete kutya? - kérdezte és úgy ingadozott a szemeink előtt, mint valami gyönge facsemete a szélben. - Én vagyok a Károly bácsi. S aki röhög rajtam, azt megeszem, mint a tücsköt.

Eddig hangtalanul lihegtünk s most egyszerre kitört belőlünk a nevetés. Nem féltünk tőle, hogy a Károly bácsi megesz bennünket, mint a tücsköt és nem is evett meg bennünket. Elszaladtam két deci rumért, állva iszogatta. Nem akart leülni, csak állt s aztán mozogni, forogni kezdett. - Üljetek le! - parancsolta. - Üljetek ide sorba!

Le kellett ülnünk karéjban a padlóra s ő táncolni kezdett előttünk. Fekete, hegyes báránybőr sapka volt a fején, szétvetett térdekkel leguggolt, fölugrott, mint a bakkecske, bolondul hujjogatott s a két tenyerével csapkodta a csizmaszárait. Mikor teljesen belefáradt, kiitta a maradék rumot és otthagyott bennünket. Sokáig úgy emlékeztem vissza erre az esetre, mint valami cirkuszi mutatványra. S még ma is így él bennem ennek az embernek az emléke.

Hallottuk, hogy valaki motoz a konyhában, Anyám kiment s egy alacsony, vöröses képű, elevenszemű emberrel jött vissza.

- Látod-e, hogy meghizott a gyerek! - mondta neki Anyám. Aztán felém fordult. - Emlékszel-e még a Károly bácsira, aki egyszer ott bolondozott nálunk, mikor még kicsinyek voltatok?

Károly bácsi nyújtotta a kezét:

- Szervusz, öcsém! Ne higyj az Anyádnak, gágog az összevissza, mint a ludak. Hogyan lettem volna akkor nálatok, mikor kicsinyek voltatok, hiszen akkor még nem is éltem.

- Ne bolondozz megint - szólt közbe Anyám. - Úgy látszik, ha nem iszol már, akkor is be vagy rugva.

Az ember nevetett:

- Hát az igaz! Inni még nem ittam, de, tudja az ördög, egy kicsit azért már be vagyok szopva. Mit iszol, öcsém? Rumot! Jó?

Ittunk és vidámak voltunk.

Az idegen fiatalember ott ült hátul a priccs szélén, nem szólt és nem mert előrejönni, csak illatozott.

Valami haragot éreztem ez iránt az ember iránt. Előzőleg már megegyeztünk Anyámmal, mivel nincs máskép hely, úgy oldjuk meg az alvás kérdését, hogy éjjel a kifutó alszik a priccsen, nappal én. Könnyen belenyugodtam ebbe a rendbe, de valószínűleg mégis emiatt nehezteltem az emberre. Ő nem tudott erről az új beosztásról s talán nem is fogja megtudni. Az ő számára idegen, csak hazajáró vendég maradok itt. Én, aki titokban pedig úgy élek majd mellette, mint az ikertestvére. Ő megmelegíti nekem az ágyat s én majd megmelegítem őneki. Egy pillanatra eszembe jutott az a szörnyű állat, amelyik kimászott a fésűből, megborzongtam, undorodás volt egész testemben. Igaz, hogy a fésű nem az övé, hanem a Károly bácsié. Azé, akivel barátságosan együtt rumozgatok az asztalnál.

- Igyál! - mondja. - Igyál, nehogy elpuhulj, nehogy szégyenére maradj a családnak.

Ittam és véres hurkát vacsoráztam. Később, hogy a többiek aludni készülődtek, összeszedtem magam és elindultam a Meteorba.

Találkoztam a régi artista ismerősökkel, a száraz, agyonborotvált férfiakkal s a régi nőkkel, akik hízásnak indultak és újakkal, akik még fiatalok voltak és ujjnyi festék piroslott az ajkukon és halványkék karikákat festettek a szemeik alá. És találkoztam Bodrogival, éjfél után bejött Gyagyovszki is s még mások is, akik kérdőleg néztek rám s akik leültek mellém kissé óvatosan, de nagyon kiváncsian.

Mesélnem kellett Párisról. Dzsungel volt ez a kávéház, letört, hiába kapaszkodó és zavarteszű emberekkel tele. Valamennyinek megvan a maga kis, gyógyíthatatlan mániája, mindig csak önmagukról beszélnek s most mégis beragadt a szájuk és kinyitották a füleiket s a szemeik égtek, mint apró spirituszlámpák. Nem tudtam volna akkorát hazudni, hogy ezek el ne higyjék és ne csodálkozzanak rajta őszintén. S én hazudoztam össze-vissza, anélkül, hogy hazudni akartam volna. Kényszerítettek rá, telhetetlen kiváncsiságukkal. Rámcsaptak a kérdéseikkel, mint valami ostorokkal. Mikor eljöttem Párisból, azt hittem, nem láttam és nem hallottam ott semmit s most megeredt a szavam s varázslatokat idéztem ezek elé az emberek elé.

Az egyik nő fájdalmasan s a mártirok belenyugvásával sóhajtotta:

- Ó, ha egyszer eljuthattam volna odáig! Táncosnő szerettem volna lenni Párisban.

Egy fiatal kacéran és kihívóan mondta:

- Én eltáncolok odáig. Nézzétek meg ezeket a lábakat!

Szép lábai voltak, igazán szép lábai voltak. Szép lábai, szép cipőkben és szép, vékonyszövésű, átlátszó harisnyákban. A szoknyáját föllibbentette egész a térdéig. Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani és a kezeim érintésével megdicsérni ezeket a lábakat. Egyszer, kétszer alulról fölfelé és fölülről lefelé megsímogatni ezeket a lábakat. Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem, valami vad kivánsággal össze tudnám törni ezt a lányt s aztán szelíd jósággal újra teremteni. A többiek únottan eltekintettek fölötte.

- Miből élt? - kérdezte a lány. - Miből lehet ott megélni?

- Ott mindenből meg lehet élni.

Valaki közbevetette:

- A lábaidból ott kényelmesen megélhetsz.

Nem tudtam volna ilyen nyers és durva lenni a lányhoz. Nem érdemelte meg. Szépek, csakugyan szépek voltak a lábai. Párisról beszéltem és ezekre a lábakra gondoltam állandóan.

Reggel hatkor indultam el a kávéházból. Kegyetlenül fáradt és kiégett voltam. Nem ittam, nem züllöttem, s mégis komiszul lehasználtam magam. Az uccák már elevenek voltak, a villamosok zsúfoltan rohangásztak, emberek jártak jobbról-balra és balról-jobbra, voltak közöttük olyanok, akik most siettek haza az éjjeli üzemekből és olyanok, akik most iparkodtak be a robotba. Az ujságkihordók rohantak és ordítoztak s kinyújtott karjaikkal fejük fölött lobogtatták fehér lepedőiket.

- Gyilkosság a Pacsirta-uccában!

- Renolder cégvezető három revolverlövéssel leterítette kedvesét!

Az emberek egy pillanatra megálltak, előkaparászták pénzeiket, megvették a lapot s aztán olvasva rohantak tovább. Én is kiváncsi voltam az esetre, de pénztelenségemben idegesen továbbsiettem. Megint azokra a szép, gömbölyű lábakra gondoltam. Fölizgultam annyira, hogy fázni kezdtem.

- Szegény gyerek, - mondta az anyám, mikor hazaérkeztem. - Nehéz lesz ezt így csinálnunk.

Legyintettem:

- Ha ennél rosszabb sose érné az embert.

Károly bácsi fütyörészve mosakodott a lavórban. Mikor vizet csapott az arcára, elhallgatott, aztán újra kezdte. Durva nyersvászon törülközőjével erősen dörzsölte a bőrét, arca lángvörös lett, majd kicsattant belőle a vér. Ritka kese haja rátapadt a fejére. Pálinkát reggelizett s úgy lépett ki az ajtón, hegyesen és peckesen, mint aki egyik bálteremből most megy át a másikba.

A kifutó lassan, kényelmesen mozgott. A priccs szélén öltözködött. Már a kabátot is fölvette, mikor mosdani indult. Károly bácsi után a lavórban benne maradt a piszkos víz, nem öntötte ki, hanem odaállt mosakodni a vízvezetékhez. Egy kis kaucsuk dobozt vett ki a nadrágzsebéből, abban volt a szappan, mikor a dobozt fölnyitotta, szinte hallhatóan és láthatóan szálltak ki belőle az erős, émelyítő illatok. És micsoda ember ez! a törülközőjét begyűrte a gallérja mögé úgy, ahogyan az urak az étkezésnél a szalvétát és így, ezzel a partellival kezdett el mosakodni. Valószinűleg azért csinálta így, nehogy befröcskölje magát. Tiszta és előkelő természetű volt. Valóságos ördögi ügyességgel paskolta rá a vizet az arcára. Prüszkölt és lármázott, mint a fuldoklók. Mielőtt elment, nedves törülközőjét beletette a kofferébe, szagos szappanát a kaucsukdobozba és azt a zsebébe. - Viszontlátásra - mondta s csak a szagok maradtak vissza édesen és émelyítőn.

Anyám újra megvetette a priccset, már készen volt vele, mikor fölegyenesedett, kezeit összekulcsolta a hasán s azt mondta:

- Mégse hát, nem vagy te koldus! Ki tudja, kicsoda, micsoda ez az ember!? - Megakadt, de látszott rajta, mondani akarna még valamit. S mintha szégyelné magát.

Levetkőződtem és mentem a priccs felé.

- Eriggy oda az én ágyamba. Mégis csak más az, ha már ilyen nyomorúságban van az ember.

Nem feleltem, megfordultam és bevetettem magam az ágyba. A puha szalmazsákon nemrégen még az anyám és Ilonka aludtak együtt, még meleg volt a fészek. Magamra húztam a dunyhát és elaludtam.

Ebédhez fölkeltettek, ingben és alsónadrágban ültem asztalhoz. Aztán megint visszabújtam az ágyba. Alkonyatig aludtam. Anyám megint enni adott, beszélgetni szeretett volna velem meghitten, kettesben, de nem volt türelmem. A délutáni álmom rossz volt, össze-vissza forgott bennem minden, azt hittem, azért van, mert tele gyomorral feküdtem vissza. S most ébren sem vagyok nyugodtabb. Jolánról is álmodtam, vídámnak és szépnek láttam, de kissé mintha közömbös lett volna irányomban, mintha kissé megfeledkezett volna rólam. Az első pillanatban úgy nézett rám, mint valami idegenre. Aztán kezetfogtam vele, ekkor egyszerre megismert és megint a régi lett. De nem felejtettem el az első pillanatokat s így ébren is keserű ízeket érzek tőle a számban.

Megint gyalog indultam el. Gyorsan, türelmetlenül lépkedtem, mintha valaki kergetne. Meg fogom figyelni, határoztam el magamban. Pontosan, minden mozdulatát, minden szavát megfigyelem s majd én is tartani fogom magam ehhez. Ha valamit észreveszek rajta, akkor így is jó. Isten veled, babám! Nőt, azt kap az ember, amennyit akar. Alapjában véve már az is butaság tőlem, hogy most kimegyek hozzá. Írhattam volna neki egy levelezőlapot s aztán vagy találkozom vele, vagy nem találkozom. Igaz, annyi pénzem sincs, hogy egy levelezőlapot írjak. S annyi pénzem sincs, hogy valami rendes rongyokat vehettem volna magamnak. A régi gunyámból gyalázatosan kihíztam s most úgy érzem magam benne, mintha zsákba lennék bevarrva. S a gallér is bő. Károly bácsi kofferjéből emeltük ki s az ő nyaka sokkal vastagabb, mint az enyém. Csak a nyakkendőm, a csokorra kötött szép, fekete nyakkendőm illően az enyém. No de nem baj. Aki igazán szereti az embert, az nem tekint ilyen kicsiségekre.

A hídon túl ismerősökkel találkoztam, elnéztem fölöttük, hogy ne kelljen szóba állnom velük. Érthetetlen. Valami gyáva szorongás, félszegség van bennem állandóan, mióta itthon vagyok. Biztatgatom magam, hogy semmi okom nincs a szégyenkezésre, mégis valamiért mintha szégyelleném magam. Viskanna, egy régi vasutas ismerősöm az egyletből, jött most szembe velem, hiába csavartam el a fejem, megállított.

- Szervusz, Krisztuska! Hü, de meghízlaltad magad! Hova lett a szakállad. Isten úgyse, olyan vagy, mint valami hímnemű asszony.

- Marha - mondtam. - Miért kell mindig olyannak lenni az embernek, mint amilyen tavaly volt?!

- Hát persze, hiszen te költő vagy. Hová mész?

- Izé...

- Jolánhoz?

- Igen.

- Hát csak menj. Tiszteltetem a Rozgonyit!

Nem értettem egészen, amit az ember fecsegett, de azért mégis, mintha valami bogarat ültettem volna a fejembe. Ki az a Rozgonyi? Az a himlőhelyes faszobrász? De mi a fenéért mondhatta az a marha, hogy tisztelteti? Őrülten marhák ezek valamennyien. Úgy bámult rám, mint valami hülye.

Mentem tovább és új izgalmak ébredtek föl bennem. Mi az, hogy Rozgonyi? Megállapítottam magamban, hogy ez az ügy nem érdekel, inkább az izgat, hogy miért bámult rám az a marha, mint valami csodabogárra?

Az egyik kirakatnak tükörháttere volt, megálltam előtte és megnéztem magam. Gyalázatos figurát mutattam. Valahogyan úgy nézhettem ki, mint mikor a rendőr civilbe öltözik. Esetlenül szűk volt rajtam a ruha, a vállaimat keskenyítette s a telt nagy arcom úgy világított fölöttük, mint a holdvilág. Egy egész tutajos tót familia bámult ki a kalapom alól. Hangosan sóhajtottam.

- Ó, hát hogyan is mehetnék hozzá ilyen állapotban?

Majdnem szédülten csatangoltam a főuton. Forduljak vissza, vagy mit csináljak? Majd akkor megyek ki hozzá, ha valahol egy jobb ruhát szereztem magamnak. Holnap munkába állok és egy hét múlva rendben leszek. Pedig nem akartam többé visszamenni a gyárba. Egye meg a fene az egész világot. Így okoskodtam és letértem a főútról, csatangoltam egyik utcából a másikba.

És egyszerre csak ott voltam az ő utcájukban. De nem szédültem meg, nem. Tudtam, hogy mit csinálok.

Megálltam a sarkon, karbafont kezekkel a falnak dűltem várakozón. A kapu felé fordultam, néztem és vártam és azt gondoltam: Ha véletlenül kijönne, akkor beszélnék vele. De be semmi esetre se megyek.

Álltam és vártam.

(Folyt. köv.)

 

[+] Kassák Lajos önéletrajzi regényének, amelynek első három kötete a Nyugat 1924., 1926. és 1927. évfolyamaiban jelent meg, ez a rész a negyedik kötete.