Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Vágyak és nyugtalanságok lobogtak bennem, mikor elindultunk. - Pest - mondtam magamnak. - Ó Pest! - S ekkor egy különös városra gondoltam, olyan kiváncsisággal és szeretettel, ahogyan gyerekkori emlékeiből egy távoli rokonra gondol az ember. Egy rokonra, nagybajszú, kigombolt mellű férfire, aki jó volt hozzánk, hatalmas karjaiba emelt, kedves szavakat mondott és megóvott bennünket a széltől és hidegtől. Így gondoltam Pestre, amelynek a felizgatott fantáziákban tükröződő palotái, emberekkel zsúfolt, széles uccái és keveredő vidám élete van. Így indultam neki.
De micsoda ajándék volt az a jegy, amit a párisi követségen hosszú jajongások után kiutalványoztak a részemre? A vonat száguldott velem, mintha repülne és nem gondolhattam rá, hogy az egyik állomáson kiemelnek ebből a kényelmes fészekből s áttesznek egy sokkal lassúbb járatú vonatba, később pedig egy közönséges tehervonat üres, elpiszkosodott kocsijába. Ez Németországban történt.
Különös utasokkal találkoztam itt össze, valamennyien kallódó értékek lehettünk hazánk számláján, reménytelenül s nyöszörögve, mint az állatok zsúfolódtunk össze a kocsiban. Kényelmesen, nagy kerülőkkel járt velünk a vonat. A vagon falán valamelyik fékezőnek vagy kalauznak a lámpása pislogott, nehéz olajszagot teregetett el fölöttünk s kicsiny, vörös lángjával mintegy bevérezte az egész területet. Voltak közöttünk németek, olaszok, orosz-lengyelek, hollandusok, akik tengeri utakról beszéltek egymás között és voltak keresztények és zsidók és mindenfajta lélek halomra dobáltan, mint valami ócska ládában az ócska hulladék. Nappal össze-vissza beszélgettünk, éjszaka egymásra borultan szunyókáltunk s görbe orrán át egy öreg zsidó trombitált fölöttünk órákon át kitartással, akárha csak aranysófárral zajongana az ébredő hajnal felé. Ó, micsoda jegy lehetett az, amivel Párisban megajándékoztak engem s micsoda büntetéseket zsúfoltak bele ebbe az ajándékba?
Három napig tartott az út és rossz gondolatokat és sebhelyeket hagyott bennem ez az utazás.
Egyedül érkeztem meg a magyar határra, aztán később, valamelyik kis városka állomásán, egy női utitársat tuszkoltak föl hozzám a vagonba. Csatakos, rosszképű némber volt, sárga fogakkal s kirepedezett szájszélekkel. Kopott táskájából elszáradt dióskalácsot s elaszott gyümölcsöket szedett elő.
- Harapjon az úr is! - mondta. - Valamikor benne felejtettem a táskában, most éppen jó lesz kettőnknek. Higyje el, fiatal úr, valamikor jobb időket is éltem. - A nyitott táskát odanyújtotta elém s mint valami gonosz, láthatatlan kisértetek, úgy jöttek elő belőle a megavasodott szagok.
Oda se tekintettem a beszélőre. Egész közel ültem a vagon falához, a vastag, durva deszkákat bámultam. Mindenféle trágár, különös írásokkal voltak telefirkálva. A nő nevetett s ezek a hangok úgy érkeztek el hozzám, mintha a zakatoló vonatkerekek közül csikorognának föl s aztán átfurták a deszkákat s mint hosszú, vöröstestű giliszták tekerőztek felém.
- Egyél, kisöcsém! Aki így néz ki s ebben a vagonban utazik, az már a lelkiüdvösségéről is lemondhat. Az ilyeneket, mint mi vagyunk, semmi különösebb nem érhet már, sem ezen, sem a másvilágon.
Éhes voltam, törtem magamnak a kalácsból és beleharaptam az almába, amiben puha nagy foltok barnállottak.
- Honnan? - kérdeztem. - Pestre?
- Oda. Egy rokonom temetésére utaztam le vidékre, úgy gondoltam, hogy ott is fogok maradni, de nem tetszettem a rendőrségnek s most visszaszállítanak, mint valami fölösleges holmit. Te honnan repülsz errefelé?
- Párisból.
Rám nézett, mintha nem akarná elhinni, amit mondtam. Erősen és áthatóan tudott nézni, elcsavartam róla a szemeimet, szinte fájt a tekintete.
- Igen - mondtam mégegyszer, kihívóan. - Párisból. Mi van ezen olyan csodálatos? Az ember jön-megy a világban és megnézi ezt is, azt is, belekóstol ebbe is, abba is. Most rohadt almát eszek, de Párisban osztrigát is ettem.
- Páris. Hallottam már róla én is sokat. Szép ország lehet, nagy ország. Milyen más a ti életetek. Egy férfi, ha még olyan taknyos is, csak nyakába veszi a világot, aztán máma itt van, holnap ott van. Fuj, leköpni valók vagytok valamennyien.
Hangosan elnevettem magam. Jól esett, hogy ez a lehasznált lélek így ellenem fordul. Valami kemény páncél van már rajtam, nem üthetnek meg a szavai. Vastag, megbarnult héja volt a kalácsnak, hallhatóan, ritmikusan ropogtattam a fogaim között. Kihívás volt a viselkedésemben, szerettem volna még jobban fölingerelni az utitársam, de lehet, neki is volt annyi esze, mint nekem. Már ő is nyugodt ábrázatot mutatott, evett és vigyázott a fogaira, nem vágta bele őket úgy a ropogós kalácsba, mint ahogyan én tettem. Két kézzel, az összegörbített ujjai között szétmorzsálta s így marokkal dobta be a szájába, mint valami sötét verembe.
Pestig együtt döcögött velünk a vonat. Sok butaságot fecsegtünk és ingerkedtünk egymással, akárcsak két láncrakötött, elvadult, kiéhezett komondor.
A mozdony fütyült, bedohogott a füstös üvegbúra alá, de a mi kocsink, ami a sor végében volt, kintmaradt a szabad ég alatt. Nem voltunk rabok, nem lakatolták ránk az ajtót, odaléptem és lendülettel oldalt csaptam. Lépcső nem volt alattunk, hiszen ezekbe a kocsikba hidlással szokták föl- és levezetni az állatokat. Leugrottam, utitársam utánam dobta a batyúmat.
- No, most segíts, hogy én is földet érhessek - mondta s a szája kaján nevetéssel egész a füléig húzódott. - Segíts a hölgynek, megérdemli szegényke.
Ott guggolt előttem a magas ajtónyílásban, szoknyája fölhúzódott, vékony lábszárain harmonikásan összeráncosodtak a harisnyák. Két karomat előrenyújtottam, karmaival beléjük kapaszkodott. Nyekkenve zuhant le mellém nehéz súlyával.
Nem akartam együtt belépni vele az emberek közé. Siettem, de hallottam mellettem a szuszogását és a kopogó, csámpás lépteit. A csarnok tele volt emberekkel, mint a kígyó, fúrtam magam előbbre és egyedül jutottam ki a térre. Fáradt és piszkos voltam. Miért is féltem attól, hogy valaki ismerősöm meglásson azzal a társammal, akivel együtt utaztam a vonatban? Ki tudná, a gőg vagy a gyávaság érzése volt-e ez bennem? Lehet, hogy az utóbbi. Mi okom lehetne ahhoz, hogy lenézzem a másikat, hiszen kétségtelen, hogy jobban hasonlított ő hozzám, mint a többi emberekhez. De jobb, ha így egyedül el tudok osonni a sokadalomban. Kettesben beleakadhatnánk az emberek szemeibe, megbámulnának, akár a csodabogarakat és lenéztek volna bennünket, mint a számkivetetteket. Úgy érzem, egyedül erősebb és bátrabb vagyok, mint kettesben.
Nem találkoztam ismerőssel.
Villamosok csilingeltek a téren, konflisok döcögtek, autók tülköltek és visítottak, mint a megriadt csorda. Semmi sem változott azóta, hogy el voltam a várostól... És semmit sem felejtettem el. Ismerem a házakat, az árusokat a kapualjakban, a váltóállító embereket vasrudakkal a lelógó karjaikban. Szerettem volna fölkapaszkodni a villamoskocsikra, de egy fillérem se volt. Neki hát gyalog. A fáradtság ferdére húzta egyik vállam, a hajam kócosan kilógott a kalap alól, arcom szőrös volt és piszkos, mintha zománc lenne rajta. Éreztem, ha most valami grimaszt vágnék, talán meg is repedne a bőröm. Napos délután van, a falak tövében iparkodtam előre. Anyámék már elköltöztek a régi lakásból, ismeretlen uccákban csatangoltam.
Milyen kevés itt az ember és milyen csönd van. Onnan kintről egészen máskép emlékeztem a városra. Páris nagy, zeg-zúgos terület, tele házakkal, emberekkel, élettel. Most úgy éreztem, Pest Páris egyik uccájában is elférne. Kicsiny, piszkos, gyarlón cicomás tákolmány. Egy gyerekkori kép jutott az eszembe. Láttam egyszer, hogy a Kollegner füszeres fia kis építőkockákkal játszott, házakat, templomokat, egy egész várost épített fel belőlük. Erre a játékvárosra emlékeztem s mintha megerősödtem, fölényesen elteltem volna ettől az emléktől. Régen, hazulról úgy vágyódtam Pestre, mint valami világcsodába s most Páris után megtörpült, összezsugorodott előttem. Valószínüleg kitágultak a szemeim, eddig csak nézni s most már látni is tudok velük.
A Hét-házban laktunk. Az otromba, sárga épület majdnem idegenül állt előttem. Talán ezer ablaka is van ennek az épületnek, az ablakok mögött kicsiny, sötét szobácskák, ahol sötét, szegényemberek élnek. Párisban hideg, komisz lyukban laktam, de mégis most úgy emlékeztem vissza, hogy szálloda volt az és két szoba. Csigalépcsőkön kellett fölmenni s egy nagy üvegablakra is emlékeztem a tetőn, amin át a csillagos égre lehetett föllátni.
- No, mindegy - gondoltam és nekivágtam a lépcsőknek. Kijártak és piszkosak. Föl a harmadik emeletre. Útközben beláttam az egyik konyha nyitott ajtaján: ingujjra vetkőzött ember állt az asztalnál és citerán játszott. Vidám, ligeti dalt pengetett a drótokon, a hangok cincogón és nyávogón kiröpültek a lakásból és ott röpködtek az udvar levegőjében, mint a széllel kergetett színes papírszalagocskák. Vagy talán nem is papírszalagok voltak. Párisban a boulevárdon állt egy halkereskedés és annak az üvegteknőjében sárga, kék, vörös és aranyozott villamoshalacskák uszkáltak. Lehet, hogy a citera hangjai nem is papírszalagok, hanem villamoshalacskák, ide úsztak Párisból s most élnek és ragyognak ebben a homályos udvarban. Az ember valószinűleg semmit sem tudott a csodáról, pengette tovább a húrokat s a nehéz, izzadt kezeit meg-megtörülte a nadrágszárában.
A kulcsot megtaláltam az ajtó sarkába dugottan. Ez már így szokás nálunk emberemlékezet óta. Nem a tolvajoktól félünk, de minden valamirevaló háziasszonynak megvan a maga rendje. Gyerekesen izgatott voltam. Mikor az ajtóhoz értem, szívemet a torkomban éreztem dobogni, most mindjárt ott fogok állni az Anyám és testvérem előtt. Milyen különös és értelmetlen mindez. Megnyugodtam, hogy az ajtót zárva találtam.
Rend és tisztaság van a konyhában. Semmi új, semmi gyarapodás azóta, hogy elmentem. De végre az egy lyuk után, ahol az egerekkel és svábokkal laktunk együtt, külön van a konyha és külön a szoba, két ablakkal. Igen, így már eléldegélhet az ember! Az öreg, nagy dívány ott hevert a konyhában, a belső sarokban, a sötétben. Nem értettem. Miért van ez a konyhában? Miért? És ki alszik rajta? Ez az én fészkem volt. Milyen elszántan törte a csontjaimat és a rugói között citeráztak az egerek. A szobában két ágy s az egyik végében még egy fapriccs. Az ablakokon függönyök. Megismertem, a szemfedélgyárból kerülhettek elő, csillogó flitterek vannak beleszőve. Szépek, de mégis, mintha kicsit temető- vagy kápolnaszaguk lenne. És elhomályosítják a szobát, érzem, hogy mégsem így kellene ennek lenni. De meg vagyok nyugodva. Nem vágyódom vissza Párisba, a szállodába.
Előkerestem a lavórt, derékig levetkőződtem a mosdáshoz. A vízvezeték bent volt a konyhában, ez is a fölfelé haladás jele. Megállapítom, ameddig elvoltam, ezek alaposan megtollasodtak. A nagy bádog lavórba zuhogón áradt a víz, nyers, erős szagától hideg futott át rajtam, a testem libabőrözött. Aztán belemártottam magam a vízbe. A csípős, dögszagú szappan fehér habot eresztett s a víz csillogón fröcskölt szét a konyha kövére. Háttal az ajtónak lubickoltam. Minden jót s a tisztaság minden gyönyörűségét átéreztem ezekben a pillanatokban. Ahogyan lemállik rólam a piszok, úgy születik bennem újjá a remény és bizakodás.
Valaki mintha belépett volna az ajtón. Nem fordultam meg, játszottam, mint a pancsoló gyerekek.
Valaki most gyöngéden a hátamra ütött és megszólalt:
- Mi az, kisasszonyka, levágta a haját?
Nem értettem, mi történik körülöttem, mintha álmodnék. És újra hallom a hangot:
- A mamácska már tudja, hogy levágta a haját?
Fölegyenesedem és megfordulok. Egy idősebb asszony áll előttem girhes, görbe háttal, kendőbe kötött fejjel és rémülten. Bámul rám, a szőrös mellemre és ijedten, kétségbeesetten elsikoltja magát.
Megnyugtatóan szólni akarok hozzá, de sikongva már menekül és becsapja maga után az ajtót. Nem értettem a jelenetet és azt sem, hogy ki lehetett az asszony és mért szaladt olyan megrémülten világgá. Aztán azt gondoltam, valamelyik szomszédasszonyunk lehetett s hátulról összetévesztett engem talán a Mariskával, talán a Terussal. A vízvezeték fölött kicsiny bádogkeretes tükör függött, belenéztem és elnevettem magam. A hajam kócosan szétállt, az arcomból most még jobban előtolakodott a szakáll s a mellemen csillogtak a gyöngyöző vizcsöppek. - Hát az igaz, egy kisasszony nem így néz ki. - S magam is csak most vettem észre, hogy csavargásom alatt mennyire meghíztam. Az arcom telt, friss kicsattanó színe van, a mellem duzzadt, karjaim gömbölyűk. Ilyen kövér még sosem voltam s majdnem szégyeltem magam önmagam előtt. A hajamat is kontyba lehetne tűzni.
Körülnéztem egy fésű után. A díván fölött kis vászontáska függött, találtam benne fésűt. Öreg, töredezett fogú ökörszarv-fésű. Látszottak rajta az erezetek, olyanok voltak, mint a keresztbe fűrészelt fa gyűrűi. Ráérősen mozogtam, tapogattam, nézegettem a fésűt, az ajtó elé mentem vele és egyszerre elállt a lélekzetem. Az ujjaim megremegtek, ebben a pillanatban alig bírtam el a könnyű jószágot. Nézegettem, majdnem gyönyörködve s a fogai közül ekkor előkapaszkodott egy tetű. Lassan mászott és megállt a fésű lapján, mint valami gödör peremén. Kétségbeejtő, szürke bestia, sötét csikkal a hátán. Ledobtam a kőre, rátapostam s a fésűt visszatettem a zacskóba. Nem mertem a hajamhoz nyúlni, újból erősen megmostam a kezeimet s csak azután, a szétágazott tíz ujjammal fésülködtem meg. - Ki lakhatik a dívánon? - kérdeztem magamban újból. - Kié lehet a fésű, ó Istenem. - A friss víz fölébresztett, elevenen megkergette a vérem s most hirtelen szomorúság fogott el, gyávaság és tehetetlenség, mintha beteg lennék. Hogyan örültem ennek a tisztaságnak és meleg csöndességnek, amibe beérkeztem, és íme.
Megtaláltam a régi ruhámat, átöltöztem a rongyaimból és leültem a diván sarkába úgy, hogy lássam a fésütartót és lássam, ha talán megint elindulna belőle valami. Kint már alkonyodott, az emberek szálingóztak haza a gyárakból, a gyerekek hangos lármával játszottak az udvaron.
Nemsokára az anyám hangját hallottam az ajtó előtt. Jóízűen, boldogan nevetett, a szomszédasszony mesélte neki az előbbi történetet. Szerettem volna kimenni hozzá, előre köszönteni, de nem. Tehetetlenül ülve maradtam.
Néhány pillanat mulva kivágódott az ajtó és belépett az Anyám, ünneplőbe öltözve s még mindig nevetett.
- No, te szépen megcsináltad! - mondta. - Te szépen megrémítetted a házat! Csakhogy visszataláltál, te csavargó.
Előrejöttem, kezet fogtunk, éreztem a mozdulatában, hogy át szeretne ölelni s talán megcsókolni is szeretne a hosszú távollét után. De nem nyújtottam oda az arcom. Az ilyen érzelmességeket lenéztem s valósággal szégyeltem volna magam, ha most az Anyám rámborul és babusgatni kezd, mint valami gyámoltalan kisgyereket.
- Jó napot kivánok - mondtam.
Az Anyám még sem tudott erőt venni magán, előre nyújtotta a kezét és megsimította az arcomat.
- Csakhogy itthon vagy. Örülök fiam, hidd el, sokat gondoltunk rád. Én is, meg a lánykák is sokat beszéltünk rólad. Ülj hát csak le, adok mindjárt valamit enni.
Kávét és zsíroskenyeret tett elém. Bent a szobában ültünk az asztalnál.
Ő kérdezgetett s én lassan és únottan mesélni kezdtem.
[+]