Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Egri Viktor: LUDWIG RENN: NACHKRIEG

«Merre utazunk, nem tudtuk, csak azt, hogy az út nem vezet még nyomban haza» - ezzel a mondattal fejezte be Ludwig Renn, az őrmesterré avanzsált közkatona dokumentumerejü beszámolóját, a Háborút. És újabb két esztendő telik el, egy frontnélküli benső utóháborúnak két válságos esztendeje, míg a katona eljut odáig, hogy levethesse az egyenruhát. Ezekről a válságos esztendőkről számol be Ludwig Renn új könyve, a «Nachkrieg».

Első könyvének értékén semmit sem változtatott, amikor köztudomású lett, hogy a beszámoló főhőse: Ludwig Renn, a közkatona, voltaképpen költött személy; a Háború írója egy nemesi származású aktív százados volt, aki apró vázlatokból, levelekből és naplójegyzetekből formálta meg hősét. Az alak kimagaslott a névtelen milliókból, virágirodalmi jelentőségre tett szert, szinte milliók szimbólikus alakjává vált.

Ludwig Renn sorsában a gyökértelenségen van a hangsúly. A számmá szürkült névtelen katona egy nap arra ébredt, hogy a háború végetért. Húszmillió fegyverben állt emberrel megindulnak a vonatok. Hová, merre? Az otthon felé? Milliók hazatérnek. Felvirrad a nap, melyen nem kell többé a háború esztelen gépezetét szolgálni, árkot ásni, ágyút, lovat ellátni, rohamozni, ölni, hanem visszafelé mutat az út a régi életbe: bányába leszállni, esztergapadhoz állni, földet mívelni, tanítani, kereskedni, pereskedni, gondoskodni családról, jövőbe nézni, - súlyos idegen probléma ez, akár egy tüdőbajos emberéé, aki egy nap gyógyultan elhagyja a szanatóriumot és most azt várják tőle, hogy dolog után nézzen, folytassa régi produktív életét.

A hazatérés nem történt zökkenő nélkül. A konfliktusok ott váltak végzetessé, ahol nem nyílott mód visszatérni a régi keretekbe: a régi röghöz, munkaasztalhoz, hivatalhoz, családhoz. A rög megingott, elindult, s az ember, aki rajta élt, gyökertelenné vált. A «Krieger» életformájából göröngyös út vezet a dolgozó ember életformájához.

Renn könyve erről a hazatérésről, az életformakeresés bonyodalmairól próbál a színtelenségig leegyszerűsített hangon beszámolni. A háború még tovább dúl, a hazatérő ember nem lel békére, 1919 tavaszán az ideiglenes kormány zsoldjában áll, Drezdában a palotát őrzi és a régi ármádia megbízhatatlan elemeire felügyel, majd amolyan polgárőrféle szerepbe esik, a Kapp-puccs idején rendőr és bátor embersége megakadályozza, hogy a munkástömegbe lőjjön. A rendőri pályának ez a bátor passzivitása szakítja végét. És nincs tovább. Az ember gyökértelenné vált, nincs rög, amibe fogódzhatna. Gyökértelenné és reménytelenné, hogy felismerte: a régi életformákban, melyek felidézték és lehetővé tették ezt a háborút és az utóháború két esztendejét, minden rossz volt. Fel kell tehát borítani minden régit, újat kell kezdeni, újat építeni felelősséggel nemcsak önmagunkkal, de milliókkal szemben. A kollektív érzés igazságos elosztást kér munkából, javakból itt a földön. A legáltalánosabb felismerés ez, kopott és elnyűtt, amely csak azért nem frázis itt, mert nem gondolkodó elme szülte, hanem a szürke tömegnek szürke névtelenje.

Szintelen és szenvedélytelen ez a könyv, mint valami szükséges rossz, úgy hat. Sívár kaszárnyaudvarok elevenednek fel benne, füstmarta őrszobák, vörös arcok, katona- és munkástanácsok unalma, sívár párbeszédek. Sehol semmi állásfoglalás, a helyzetjelentésnek kíméletlen szürke tónusa vonul végig minden soron, kínzó, borzalmas pontossággal feljegyzésre kerül minden epizód. Sehol különösebb emelkedettség, ingerlő szürkeség von be mindent. Szükséges rossz. Dokumentum.

A hős csak odahallgat és ha cselekszik is, nem érti a miértet, a hogyant, az események átmennek rajta, egy időre felborítják, aztán feláll és tovább megy passzivan, zokszó nélkül. Végigmegy így az egész német forradalmon, ahogy a háborún átvádolt tiszta emberként, tűrő emberségével. Ez a tisztaság a legfőbb értéke Renn könyvének, ezen a tisztaságon át válik emelkedetté, naggyá főalakja. Különös, szinte szolgai, alázatos meghajlással járja a hős útját, passzivitásában azonban mondhatatlan vágy ég valami mindent átformáló és megoldó nagy eszme után. A katona könnyekhez menekült, amikor a parancsnok esztelenségére eszmél, a kompromisszumokat, megalkuvást látó ember rezignációba esik, mely feneketlen és marasztaló, mint az őszi sár. Gyökértelenné válik és hogy minden más utat berekesztve talál, a kommün eszméiben keres megnyugvást.

Grandiózus helyzetjelentés, józan íráskészség és tudás: ebben nyilatkozik meg a mű nagysága. Az eszmei igazolást nem adja meg, a cél kitűzésével is adós marad ez a könyv, de lényegtelen is feleletet várni, Ludwig Rennek, a közkatonának és passzív forradalmárnak életét tovább figyelemmel kísérni. Ahogy lényegtelen a Háború és Utóháború olvasójának, hogy írója, aki a Linkskurve szerkesztője, ma a dogma útvesztőjében jár. Az író elsikkadhat, a hőse azonban, a gyökértelenségében emberségéért és igazságért küzdő Ludwig Renn halhatatlan marad, mert mögötte milliók arcát, sorsát látjuk meg.

(Nagyszombat)