Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
Nyolc-kilenc évvel ezelőtt, azt hiszem, Márai undorodott leghevesebben és legtöbbet egész Középeurópában. Úgy képzeltem el őt régebbi versei és ujságcikkei alapján, hogy folyton szenved a haragtól, amivel az emberek piszkos és alantas volta eltölti, megköveteli a világtól, hogy értelme legyen s mint a villám, csap bele néha a felismerés, hogy céltalan erőpazarlás az egész. Uj könyve, melyben az utolsó nyolc-kilenc évben írt ujságcikkei javát gyüjtötte össze, meglepett. Még itt-ott találkozni a kötetben a régi Máraival: kedvenc motívumával, az artistával, e magános férfival, aki «hihetetlen erőfeszítés fölösleges mozdulataival valami fölöslegeset és céltalant csinál», egy-egy vad pompás kitörésével, amely közönyös, vagy éppen jókedvű megjegyzések után csak annál biztosabban szívendöf fájdalmas váratlan pátoszával - s ennek példájául elég két írását idéznem: a «Séta jobbra» s a «Séta balra» címűt, amaz megkapó a maga kihívó, nyers forróságával és fejedelmien gőgös őszinteségével, s mindkettő szép példa arra, hogyan nyalábolja fel Márai egy-egy pillanat egész bonyolult, zavaros érzéstartalmát s merészen egymás mellé látszólag ellenmondó s valahogy a mélyben mégis összefüggő s végül egymást megvilágító elemeket. De a legtöbb cikk már új Márait is mutat. Egy jókedvű Márait. Az egykori felhők eloszoltak, a «zendülő» megérett s most játszik. Azelőtt a kerítésen kívülről nézte az embereket, vicsorgatta rájuk a fogát s nem akart közéjük állni, lassan mégis hozzájuk került, maga sem vette észre, hogyan. Most már csak csipkedi őket s enyhe, barátságos utálattal enyeleg velök. Azelőtt a teremtés koronájának érezte magát, akinek jussa van hozzá, hogy tiszta és teljes életet éljen, most beéri vele, ha el-elmulat a világ fölött. Legsajátabb cikkeiben a természettel játszik. A tenger hajnali hangulatát (Reggel négy), a tavasz első jelentkezésének (A tavasz), a nyárutónak, egy kihalt temetőnek, a pesti sirokkónak hangulatát idézi fel. A Márai természetérzéke nem mindennapi: tréfás. A természet az emberek üzemeit utánozza s ezáltal mulatságos poziturába helyezkedik. E jókedvűvé ferdült, félrecsapott kalapú természet teljesen a Máraié s egy-egy mondat minduntalan figyelmeztet, hogy költővel van dolgunk, egy költő tréfás kedve játszik itt a dolgokkal: «A dunyha az alpesi hajnal levegőjébe sóhajtja a család éjszakai kipárolgását, fülledt és kis életek szobáinak áporodott étel- és embergőzét, s az Alpesek visszalehelnek, hidegen és tisztán, józan közönnyel, most keltek fel és még tiszta a lehelletük.»
Ezek a cikkek ujságban jelentek meg, nem is mindig haladják meg a napi igényű ügyes hírlapi közlemény színvonalát, humoruk sem kerüli el teljesen az egyhangúság veszedelmét. De van egy érdemük: tartja azt a színvonalat, amit Ignotus, Kosztolányi és mások a magyar ujságírásban jelentettek. Egy művelt fej és érzékeny idegű költő élményeit építi bele cikkeibe. Nemzedékének egyik legbravurosabb stilisztája. Stílusa az, amivel máris hatott: ez a hanyagnak látszó, de tökéletes eleganciájú, a mondatokat lazán mellérendelő, rendkívül megolajozott stílus, amelyben a gúnyos és fölényes kijelentések közül néha meglepetésszerűen csap ki egy-egy mélyről jövő, forró és ritka fényű mondat. Olyan kellem van a cikkeiben, mint a kismacska mozgásában. Úgy játszanak egy-egy témával, mint a cica a pamutgombolyaggal: elengedik, aztán újra elkapják s dorombolva forgatják. Ha tetszik: ujjgyakorlatok, «műsoron kívüli» szeszélyes rögtönzések, de Márai rejtett fegyelmet és bájt lopott e műfajba.