Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
A fiúlélek pubertáskori problémáihoz nehéz hozzányulni anélkül, hogy maga az író is el ne tévedjen ott, ahol a «világot» és «életet» még csak sejtelmeken keresztül szimatoló, tapogatózó hőse tévelyeg, amíg, egyszerűen és röviden: felnőtt lesz belőle, amikor nem kell már haszontalannak igazolódott és kárvallott felbuzdulásokkal küzködnie, nem kell a kamaszhevülések visszaeséseitől megzavarodottan az ezerfajtájú életmegismerést kínálgató utak között keresgélnie azt, amelyen végre elindulhat igazinak képzelt élete felé.
Balla Borisz, amíg Niczky Kornél katonaiskolai növendéket átvezeti ezen az útvesztőn, nem téved el; s ennek kétségtelenül oka az is, hogy a kisfiúból előttünk kamasszá érlelődő fiúnak feltétlenül erős támaszt ad abban a szelíd és tisztaszívű vallásosságban, amelyet a korán elhalt édesanyja szent emléke mélyít el benne mégjobban a katonaiskola reálisan és egészségesen durva atmoszférájában, a kegyetlen erőszakossággal verekedő társak között, a feljebbvalók gyerek-nemértő, fegyelemtartás közben lélekkel-nemtörődő, felnőtt, érthetetlen, ismeretlen világában. De ez a támasz, amely mindvégig erősebb marad Niczky növendékben, mint akár barátai, akár kapitánya iránti igaz szeretete, csak addig támasza mégis, amíg csak kisfiú. Amíg nem lép be életének serdülő korszakába, ahol a nő már nemcsak anyaként jelenül meg előtte.
Itt már hiába keres és kap is segítséget; hiába hallja meg szenvedtető kétségei közben, hogy édesanyja is szól hozzá, Onnan, Odaátról, ahol együtt van már az Isten és vallás fogalmával, - a fiú árván tévelyeg. Egyedül van. A segítség nem elég segítség így, elhagyatottan kóborolva a jó és rossz között, mert a «rossz» is szép, vonzó, él, és szeretetreméltó. A fegyelem és társadalmi berendezettség mást mondanak, mint amit érez. Az asszonyt, - akit jónak ismer és tud s akit szeret is, miközben tizenötesztendős vérének maga előtt még érthetetlen és éppen ezért parancsolóan fellobbanó vágyával áhít, - az asszonyt mások bestiának látják, s a fiúban a «világ», amiről még nem kaphatott tiszta képet ebben a korban, kétfelé válik: egyik oldalon marad az anya, a lélek, Krisztussal és a Szűzanyával, vallással, tisztasággal, égi szerelemmel, - mindez szép és jó; a másik oldalon összekeveredik a vér, a férfiak, a nők, a földi és testi szerelem, - mindezt bűnösnek és rútnak tanítják.
Ahogyan az író a táncoló asszony térdének szépségét megírja, mint a fiú ébredező testi szerelmének «tudatlanul áramgyújtóvá» vált szimbólumát, - ahogyan a fiú a térdén sebesül meg, amikor növendéktársaival az asszonyért verekszik, - és az asszony első csókját térdére kapja, - ahogyan a nagypénteki Szentsír előtt, ahol a Szűzmária szobra anyjára emlékezteti, térdreesik és küzd magával, hogy a birtokában lévő adatokkal visszatartsa-e a válófélben lévő asszonyt, aki a férje után akar utazni, - ez mind vallással,
A fiú lezuhan a csatornáról és meghal. De nem az ő
A regény alakjai élnek, levegője tiszta. Nyelvezete, - a helyenként előforduló pongyolaságtól eltekintve, - modern és egyéni.