Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / ·
A véleményszabadságnak, úgy látszik, jóidőre befellegzett. A demokrácia lassan szülőhazáiba szorul; erős, elszánt kisebbségek lökik félre az ernyedt, önmagát gúzsbakötő többségi politikát; a «direkt akciók» kora ez s egyben a szellemi megfélemlítésé: akik az országok kormányzására vállalkoznak, nem tűrik meg portájukon a gondolkozás állandó tűzveszélyét.
Korunk döntő, minden nép életében visszajáró társadalmi jelenségei: az amerikanizmus, fasizmus, bolsevizmus szellem-ellenesek. Erkölcsi lendületük s fegyelmező eszközeik bármennyire különböznek is, mind a háromnak homogén tömegekre van szüksége, mely helyett vezetők és káték gondolkozzanak. A társadalom bürokratizálódása, amely minden országban s minden kormány alatt gyors iramban folyik, mandarinokat keres és nem szabad szellemeket. A civilizáció, amennyiben ez a fogkefe kötelező használatát jelenti, az afrikai kunyhókba is behatol, a szellemiek iránti érdeklődés azonban Európában is apad. Akármilyen halálos harcban állanak a társadalom szétvált csoportjai, abban egyetértenek, hogy a szellem szabadságjogait mind meg akarja vonni.
Ez a szellem-ellenes hangulat az irodalomba is betört. Az írónak, halljuk, csatlakoznia kell a szembenálló világnézetek valamelyikéhez. Amikor egy eszme népeket, családokat szel ketté, a szellem embere, aki világéletében eszmékkel társalgott, nem menekülhet fölfelé, a «tiszta művészet» felhőibe. Ha ő nem akarja megmondani, hogy jobbra vagy balra, hát kicsoda. Az író a tömegek tanítója, mit ér az olyan írói munkásság, amely milliók legunszolóbb ügyét hagyja érintetlenül? Micsoda ember az, aki a puskagolyók világában üveggolyókkal akar szórakozni?
Tetszetős kérdés, amelyre korunk irodalma feltűnően dacos választ adott. Van ugyan itt kétségkívül egy irodalom, jellegében a tizenkilencedik századi folytatója, amely társadalmi problémák felvetését és megoldását tekinti végcéljának s a könyvesboltok kirakatait jórészt ez az irodalom tölti meg: de a jobbak, az élő irodalomtörténet, a huszadik század utászai csaknem valamennyien a művészet belső területei felé törnek, művészetüknek nincs párt-színe, szikrázó jégsáncokkal zár el magától minden olcsó aktualitást. Valéry, Gide, Proust, Ortega, Ayala, Borgese, Joyce, Wirginia Woolf nevét sorolom fel hirteleniben. Van ezek közt, aki csalánkiütést kap egy vezércikktől s van, akit a spanyol forradalom nagykövetté nevezett ki, de egy sincs, akinek a műveiben politikai szempontok irányítanák a művészi igazságot.
Nyárspolgár hiheti csak, hogy ezeket az írókat a gyávaság számítása tartja vissza az irodalmi agitációtól. Az író számára, akármelyik «világnézet»-hez csatlakozik is, kamatozóbb, mintha magára marad. A Wellsek és Blasco Ibanezek neve körülrepüli a földet, az igazi angol és spanyol írók nevét pedig a szakemberek is alig ismerik. Magyarországon köztudomású, hogy politikusok osztják az írói dicsőséget. A magyar író tíz csapni való művet előbb kihever, mint egy félreértett mondatot, amely a támogató társadalmi réteget uszítja rája.
Mért nem akarnak hát az írók a szemközt álló világnézetek valamelyikéhez csatlakozni? A legegyszerűbben kezdve: mert nem tartják ezeket a világnézeteket annyira szembenállóknak. Két ember természete attól, hogy fojtogatják egymást, még bámulatosan hasonlíthat. Egy nagyobb láthatárban dolgok, amelyek a politika bolhaszemszögéből világvégeknek látszanak, esetleg egymás szomszédjai. Valéry például sokkal alaposabban különbözik Sztalintól, Mussolinitől vagy Fordtól, mint ez a három világvég egymástól. Ha tehát mindenáron világnézeti alternatívát keres, nem így veti fel: Mussolini vagy Ford, Mussolini vagy Sztalin, hanem én vagy a hangyaboly.
Feszélyezi az írót ezekben a körülötte gyilkoló világnézetekben az is, hogy ifjúkora óta ismeri irodalmi rokonaikat, rég megemésztette, rég fel is dolgozta őket, tudja, milyen családi bajban múltak ki a bolsevizmus irodalmi és tudománybeli testvérei s huszonötéves korára tökéletesen elnőtte a direkt-akciók filozofusát. Mivel szenvedélyesen nézett, élt, gondolkozott s százszorosan súrlódott korához, joggal hiheti, hogy ő és írótársai sokkal aktuálisabbak, mint ezek az aktuális világnézetek, amelyek száz év óta egyre tágulóbb körökben gyűrűznek a világon s amikorra a sziciliai naplopó s a kínai ifjúmunkás tincsei alá is beférkőztek, rég nem fejezik ki a korlélek igazi szükségleteit. Annak, ami már politika, épp a szellem embere előtt kevés reménye van arra, hogy még világnézet is legyen.
De ha mindezek ellenére valami gyakorlati belátás, a körülvevő nyomor, szívforraló igazságtalanságok arra bírják is, hogy adott esetben ide vagy odaálljon, mivel szolgálhatja pártját az író? Leadhatja a voksát, nagy lelkiismeretfurdalások után kimondhatja: én azt hiszem, az ország jobban jár, ha ez a politika győz, ez azonban még mindig csak a polgár, legjobb esetben a tekintélyes polgár támogatása. A politikus azonban művet követel tőle, amely után a többi polgárnak jobbra vagy balra kell állnia. Egyetlen versben még csak kielégítheti cenzorát, már egy lírai oeuvreben nehezen, regényben, kritikában egész lehetetlen. A művészi igazság nemcsak másféle, de határtalanul bonyolultabb is, mint a politikai. A művész nekivág azzal, hogy politizálni fog, a politika azonban még nem föltétlen ellensége a komponálásnak; az író kijelöli az alakok helyét, elmélyít egy helyzetet, megokolja egy elhatározás vallott és valódi okait: a műben új izgató, politikán túli vonatkozások szövődnek, a művészi igazság ráburjánzik a politikaira: a mű megsemmisíti, letorkolja a politikust; a pártember tünődhet, hogy pártjának követelje-e a művet, vagy bosszankodjék a sok «csakhogy», «ámde» fölött, amellyel a művészi igazság kompromittálja a politikai kiskátét. Kassák Lajos csak elég jó szocialista akart lenni az Angyalföldben, műve mégis az örökké azonos életnek klasszikus ízű dícsérete, szinte idillek sorozata, melyek közt a meggyőződéses agitáció is ügyefogyottan magára marad. S említsem-e Adyt, aki írt egy csomó párt-verset, de lírája szemközti ágain annyi ellenmondó verssel egyensúlyozta ki, hogy ez a pártlíra egyik karja lett csak a sokféle antagonizmus-párnak, melyekből lírai önelemzése összeilleszthető. A művész sokkal lelkiismeretesebben és sokkal aprólékosabban állítja arányba benyomásait és ítéleteit, semhogy műve mint agitációs eszköz beválna. A politizáló művészben megható a gazdagság ügyefogyottsága. Ahhoz a jó tudós és rossz pedagógus nyelvtanárhoz hasonlít, aki kötelességének tartja, hogy az aorisztosz-képzés szabályaival együtt az összes kivételeket is rögtön megtanítsa.
Mekkora ostobaság ezt a magasabbfajta felelősségérzetet, mint artista korlátoltságot, társadalmi közömbösséget pellengérezni ki. Egy valamirevaló műalkotás társadalmilag sohasem lehet közömbös. A művész nem huzódhat úgy vissza képei, rímei mögé, hogy műve társadalmilag csakugyan közömbössé váljék. Egy irodalmi alkotásban annyi szeretet, közöny és megvetés kristályosodik ki következetes optikai rendszerré, hogy aki egyszer ennek a kristálynak a közepébe helyezkedett, a művön kívüli világot is a mű fénytörésében látja; egy műalkotás nemcsak a mű problémáit, hanem virtuálisan az egész világ problémáit is megoldja: határozott álláspontot szuggerál olyan dolgokkal szemben is, melyeken talán írója sem gondolkozott. Képzeljünk el egy embert, aki annyira színig telt egy «politikailag közömbös» művel, Goethe Iphigéniájával, Toldival vagy ép a Fleurs du mal-lal, hogy e mű hatása minden más hatást megsemmisít benne: nem lehet-e megjósolni, mit tart ez az egy-könyves ember Mussoliniről, a modern festészetről vagy a nőemancipációról? A válogatás csak élesedik, ha az író eszmék, irányok, teoriák külső köre helyett mesék, ritmusok, képek belső körén végzi el. Amit veszt közvetlen érdekességben, műve általánosabb érvényében visszakapja. Korunk két kitünő kritikusára gondolok: Ortegára és Valéryre. A szellemi rendszer, amelyet propagálnak, rokon. Ortega, aki a külső körön mozog s a fasizmustól a relativitás elméletig, Prousttól Scheler logikájáig kora minden számottevő irodalmi, tudományos és politikai jelensége előtt leszögezte e rendszer álláspontját, sokkal tanulságosabb, elevenebb, de botladozóbb és hamarabb évülő, mint a belső körön mozgó Valéry, aki ezeknek az ítéleteknek csak a csiráit veti el. Valéry «társadalmilag» is tovább hathat nála; míg egy költő, aki ugyanezt a rendszert a metaforák legbelsőbb körén rögzítette volna, mindkettőjüknél tovább maradhatna «eleven politika». Nem paradoxon: az író társadalom befolyásoló erejét csak azzal játszhatja el, ha szolgaként csatlakozik valamelyik társadalmi mozgalomhoz.
Aki így gondolkozik az irodalom társadalmi hatásáról, az új irodalom elzárkózó jellegét is máskép ítéli meg. Egy-egy kor irodalma is hol kifut a társadalom-elemzés gyakorlati terepére, hol visszamenekül a művészet belső laboratóriumába. Az újkor irodalmában könnyű felismerni ezt a lüktetést: ha a tizennyolcadik század irodalma szétterül, a huszadik századé visszahúzódóban van. Ezt a szisztolé diasztolét a kor szellemi igényei diktálják. A tizennyolcadik század irodalma azért lazul a politika felé, mert a külső körökön is ki akar próbálni egy rendszert, amely a tiszta művészet belső körein, az előző században fényesen bevált s a modern irodalom azért húzódik vissza, mert valami újat forgat magában, amelynek a mai önön farkát rágó politikához édeskevés köze. A modern irodalom a mai társadalom problémáiban nem ismer azokra az igazán aktuális problémákra, amelyeken ő rágódik, ezért veszi be magát a «tiszta művészetbe», ott iparkodik tisztázni egy szellemi rendszert, amely ki tudja, mikor és hol talál rést a tömegek felé. Vannak korok, amelyek szétviszik a víztorony vizét, a mi korunk irodalma új víztömeget akar fölszorítani a víztoronyba! Nincs ernyedőben, mint hirdetik (akkor odadobná magát a jutalmazó «világnézetnek»), inkább valami minden mainál többre szedelőzködik össze, messzebb politizál, mint a legutópistább politika s maibb gyökerű, mint a legmegkentebb reálpolitikus.
Hogy miféle társadalmi mozgalom lesz abból, ami ma rím és metafora, nehéz megmondani. Elég fogékony Európát talál-e ez az önön húsából élő, heroikus irodalom? Lesz-e egyáltalán Európa? Nem szakad-e be alatta a föld. A történelem, logikának és véletlennek ez a szörnyszülöttje, átkozott rosszul használja fel a kínálkozó szellemi rendszereket. A lajhár utánozgatja itt a szarvast s nem mindenből lesz politika, amiből jó politika lehetne. Vannak remekművek, amelyek kancellárokat és néptribunokat kölkeznek s vannak, amelyek politikailag magtalanok maradnak, ami persze nem az irodalom, hanem a politika baja. Az író társadalmi kötelessége ugyanaz, ami az írói: híven rögzíteni a szellemi erők benne kialakult egyensúlyát.
Az irodalom exterritoriális terület, melynek polgárjoga és polgárkötelessége a szellemhűség: nem ismerni el más kényszert, mint a szellem belső törvényeit. Éppen mert egy mű társadalmi következményei kiszámíthatatlanok, (ami ma meddő «formaművészet», holnapra a legaktuálisabb politika lehet s ami délelőtt agitatív hőstett, délutánra dögök rugdalása csak): irodalmi műre csak irodalmi mértéket lehet alkalmazni, az esztétika az írók egyetlen méltó politikai hatósága is.
E gondolat-tipró korban, amikor a legjobbak húzódnak vissza a szellem belső, politikailag megközelíthetetlen területeire s kókadt írók a politika szelével dagasztják rongyos vitorláikat, az író életérdeke és erkölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, a tiszta esztétikai elvhez, törik-szakad, ragaszkodni. A művészet az egyetlen terület, ahol egy szabad lelket sohasem lehet megfullasztani. Ha elveszik tőle a kritika jogát, beveszi magát a mesék bozótjába s ha onnan is kifüstölik, elég lesz egy néma tájon versben végigmennie s a szavak egymásnak ütődő harangjából is lelkesedése és megvetése fog kicsengeni. A művésznek nem lelke ötödéhez, tizedéhez, hanem egész műalkotásba kívánkozó lelkéhez kell ragaszkodnia, s amíg ő maga el nem fárad, ragaszkodhat is, mert a művészet az a Svájc, amelyet hiába özönlenek el németek, olaszok, franciák, mindig marad egy darab szabad földje az író dacos hűségében.
Az új nemzedék írójától ez a boldogabb időkben magától értetődő elv persze már nem is aszkéta, hanem dervis önfeláldozást követel. Fiatal író számára a legnagyobb csábítás: politikai kacsintgatással érni el, amit becsületes írói munkával elérni lehetetlen. A politikusok oly könnyen osztják a zseni szót s az esztétikusok olyan nehezen, csoda-e, ha a közönyre átkozott író megszédül. A bűnhödés azonban nagyon is gyors: az író, hogy jó bunkó legyen, lehántja költészete zöld gallyát, pökhendi irodalom-ellenes álláspontba lovalja magát, elzüllik. Így maradtak le az új írónemzedékből, ebből a szigoruló és ritkuló világi rendből, a gyengék és nagyszájúak, a megfélemlítettek és megfélemlíteni akarók. Az Istenadta tehetség, mondtuk, kevés ma jó esztétika nélkül, azonban a jó esztétika is kevés, ha az írónak nincs gyémántból a szíve.
A tehetség magas írói ideálokat, a magas írói ideálok erkölcsi heroizmust; annak, aki ma író akar lenni, a mártiriumig kell hágnia ezen a lépcsőn.