Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / ·
Ez a szerénység végigkíséri őt egész munkáján. Lélekzetállító szörnyűségeken is gyakran egy kézlegyintéssel siklik át. Túlsokat semmiből se bírunk el. Ha a fájdalom szertelenül nagy, a szervezet gépiesen védekezik ellene, úgyhogy öntudatát kikapcsolja, megszünteti. A képzelet világában is így van. Mihelyt észrevesszük, hogy az elbeszélő a szenvedés rajzolásában nem tart mértéket s mindent mohón, önzően csak magának akar lefoglalni, érdeklődésünk lankad. Az olvasó is ember s mint minden ember, irígy, még mások szenvedésére is. Részt kér belőle, azt a megtisztelő bizalmat követeli, hogy képzeletének is engedjünk valamit. Aki panaszkodik, helyesen cselekszik, ha legnagyobb fájdalmának közlése előtt egyszerre elnémul, éreztetve, hogy az ő ügye, mely neki csakugyan egyedülvaló, a legnagyobb ezen a világon, voltaképpen nem is oly egyedülvaló, hiszen más emberek is vannak a földön, azok is, kik rá figyelnek. Ekkor ébred a részvét. Az igazi író ezt ösztönösen tudja. Mindig azelőtt szakítja meg vallomását, minekelőtte az tetőfokra hágna, hogy az olvasó folytassa a megkezdett vonalat, hallja a be nem fejezett mondatot. Itt támad élményünk. Írni mindig annyi, mint embertársaink képzeletét kevés eszközzel óriási működésre serkenteni. Amelyik író nem így cselekszik, de valóban papírra veti mindazt, ami gyötri és csikarja s élményeiből kifacsarja az utolsó csöppet is, úgy jár, mint az örökös siránkozó, akinek nem marad hallgatósága. Ha az olvasó lépten-nyomon arról értesül, hogy ilyen szenvedés még nem volt, végül kedvét veszti, odavágja a könyvet, elmegy sétálni s azt gondolja, hogy az írónak, aki ennyire meg van elégedve élménye gazdagságával, ő fölösleges, szenvedjen hát egyedül, nélküle, legyen boldog, hogy annyira szenved.