Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FEKETE KOLOSTOR

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FEKETE KOLOSTOR
Kuncz Aladárról és könyvéről
VI.

A «Fekete kolostor»-t, mely két vaskos kötet (közel 450 oldal), szinte egy lélekzetre olvastam el, fokozódó izgalommal és csodálattal.

Próbálom elemezni, hogy miben lakozik a varázsa. A könyv elejétől végig élmények sorozata. Kerete egy fogság története, mely eleve meghatározza külső formáját, szerkezetét. Az élményben határozottan van valami titokzatosan-megvesztegető. Naplók, a művészet minden igénye nélkül, pusztán a közlés kedvéért íródott magánlevelek olvasása közben néha megdöbbenek, milyen hatást tesz rám egy-egy ilyen mondat: «Kedden délután elmentünk sétálni.» Ilyenkor azt érzem, hogy ez tényleg meg is történt s azzal, hogy a naplónak, vagy levélnek írója lejegyzi ezt s kénytelen lejegyezni, éppen úgy, amint lejegyzi, már jelentőssé, fontossá, érdekessé válik számomra is. A regényíró hasonló hatást csak bonyolultabb eszközökkel érhet el, mert tudjuk, hogy ez a valóságban nem igaz, csak képzeletben az. Akkor gondoltam erre, mikor a peruguexi vacsoráról olvastam: «Nyolc felé készen volt a vacsora. Mindenki a kis kövér asszony elé járult, ki egy-egy kanál borsót mért ki. Én ujságpapírost vittem oda, mert a kezemben még sem tudtam volna tartani a forró főzeléket. Hatalmas adagot kaptam, azután leültem egy rozsdás vaslapra és mohón, senkire sem nézve, egyenesen a szájamba habzsoltam a párolgó, ízes eledelt, amelyben még egész, zöldesszínű borsószemek is voltak.» Ez a leírás rögtön élménnyé vált bennem. Emlékszem, először meglepődtem azon, hogy a forró borsót ujságpapirosra kapta, mert eddig szó sem volt arról, hogy nincs tányérjuk és kanaluk, aztán azon lepődtem meg, hogy az író nem hivalkodik nyomorával, tovább halad mellette s máris boldogan emlegeti a «hatalmas» adagot s még egyszer a «párolgó, ízes eledel»-t. Mindezt nem festi, nem részletezi, csak érzéseit rögzíti meg. Szerénysége rendkívül rokonszenves.