Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / ·
Munkájában azt beszéli el, hogy mi történt vele és benne, hogy mit szenvedett ő, meg a többi «polgári» fogoly, attól a pillanattól kezdve, mikor a vonatok elakadtak, addig a pillanatig, míg ötévi égbekiáltó viszontagság után végre megérkeztek a Keleti Pályaudvarra, a vörös Budapestre. Párizsban eleinte az osztrák-magyar követség udvarában bújnak meg az ott rekedt osztrák-magyar alattvalók, kisgyermekek, anyák, apák. «A konzul franciául szólt a tömeghez. Felkiáltottak hozzá, hogy beszéljen németül. De a kis, ijedt ember továbbra is franciául folytatta, mert amint mondta, nem akar oktalan izgalmakat okozni. Különben is kevés jelentenivalója volt. A francia kormány a vonatokra nézve visszautasította kérését.» Amint ez a száműzetésbe induló tömeg - csupa francia-imádó átutazó, tanuló fiatalember, dolgozó munkás - végigvánszorog a párizsi utcákon, sokan feléjük is köpnek. Egy katona a nagy utazóládájuk láttán ezt jegyzi meg: «Ezek a disznók, úgy látszik, a koporsójukat is magukkal hozták». Perigueux-ben szalmán hálnak, a puszta földön, nincs számukra se szék, se asztal. «Kövek repültek hozzánk éjszaka idején és különösen kellemetlenek voltak a sebesültek látogatásai, akik bepólyált lábbal, vagy kézzel jöttek ablakunk elé, fenyegetőztek, előadást tartottak arról, hogy a németek fürész-szuronyt használnak, hogy az elesettek csontjából szappant főznek s egyéb hasonló borzalmasságokat emlegettek. A szónokló sebesülteket járó-kelők vették körül, zúgtak, morogtak s az izgató beszéd végén kőzáport zúdítottak épületünkre». Dögletes levegőben fuldokolnak. Csak hordókban végezhetik szükségüket. Marhakocsiba zsufolják őket s egy tengeri szigetre szállítják, Noirmoutier ódon várerődjébe, a fekete kolostorba. A foglyok hónapok szakadatlan munkájával kiássák a várpincét, éjnek idején hárman ki is szöknek a tajtékzó óceánhoz, hogy elvergődjenek Spanyolországba, de tervüket elárulták, a bárkán nincs vitorla, evező. Utolsó állomásuk Ile d'Yeu. Már mindenki vagy eszelős, vagy állatian fásult. Járvány tizedeli őket. «A konyhából éppen most hozzák ki nagy pléhvödrökben a levest. Ugyanekkor az 51-esből két-két internált társunk két gyalulatlan koporsót szállított ki. Az elsőben vitték dr. Herzet, a másodikban Wolkenberget. A leveshozók s a koporsószállítók menete egy pillanatra összetorkollott. A pléhvödörből csepegett a leves s Wolkenberg hirtelen összetákolt koporsójából csepegett a vér... A jelenet irtózatos volt. A konyhaablak előtt francia ujsággal kezében állt Valéry. Mikor meglátott, e szavakkal nyujtotta felém az ujságot: «Most már biztos, hogy Erdély is elveszett.»