Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK
Juli katonásan járt, kidüllesztett mellel és fölszegett fővel. Piszécske orra furcsa haragossággal hasította a levegőt. Éretlen dinnyezöld szeme különös ködben forgott, volt benne valami a nőstényoroszlán tekintetéből. Két keze folyton csápolt, mint a cséphadaró. Arca, ez a széles és vaskos arc híven tükrözte vissza belső forradalmait.
Most is úgy lépett be, mint egy győztes hadvezér:
- Jó napot kívánok mindenkinek. Úgy látom, együtt vagyunk. Nahát akkor egy-kettő, gyürkőzzünk neki, köpjük meg a markunkat - hajrá! Hadd lássuk, mi maradt abból a sok semmiből. Bejelentem, hogy a házra sikerítettem egy jó vevőt, parasztgazda, tanyája van az Ondódon, teszi hamarosan tiszteletét. De azért ki kell ragasztani az eladó cédulát -, hoztam is egyet magammal.
Szoknyája alá nyult és - honnan, honnan nem - kihalászott egy nyomtatott kemény papírt: «Ez a ház eladó».
Miska köpött egyet féljobbra s egy hasonló kártyát rántott ki a nadrágzsebéből:
- Nekem is van.
- Annál jobb. Egyiket elől, másikat hátul. (Mert a Bakó-ház két utcára nézett, két kapuja volt.)
Dózsáné talpa alatt elkezdett lángolni a talaj:
- Csak lassan a testtel, teinsasszony, László bátyánk még hiányzik; nélküle nem vághatjuk ebbe a fába fejszénket.
Juli szétvizslatott, kemény hangon kiabált:
- A disznókirály? Nincs itt a disznókirály? Ha nincs itt, az az ő baja. Hiszen ő tűzte ki ezt a napot; mégis ő felejti el? Hen!
- Böszörményben angol kocákat válogat - világosította fel Jóska.
- Gazdag ember az, mi a fenét keresne szegények gyülekezetében? - harsogott Juli. - Bezzeg nekem a körmömre égett a baj; nyolcvanezer korona adósság, új kocsi az uramnak, két hol föld a Tócos-kert hátulján... hahaj, van hova tennem a nincsen-pénzt. Azonkívül Pista fiamnak az idén lesz az érettségije, az sem bagó. Már pedig én minden áldozatra kész vagyok az én drága fiamért. Nagy ember lesz még abból, mert én úgy akarom. Egy szó mint száz: kell a pénz! Osztozzunk meg csak hamarosan azon a kis ingóságon, azután - neki a háznak! Búsás haszonnal kell túladni rajta, másképpen csütörtököt mond az igyekezetünk.
Ijesztően ködös és mégis szúró szemét végigjártatta az udvaron, bekeringelte a kocsiszínt, az istállót, átrebbent a szeméttartó felett, súrolta a nyári kis konyhát, megkoccantotta a «szivárványos» udvari kutat; azután felpattant a nagy kapu ívezetére, rásurrant a háztetőre, beszagolt a kéménylyukakon, a gerinc-cserepeken végigsuhant, mint a mint a macska; beugrott a hászija-nyíláson a padlásra, pillanat alatt felbecsülte az ott rejtőző értékeket: a szalmát, a szénát, az összegyűlt befőttes üveg-tábort, a cserepeket, a száradó ruhákat, köteleket -, azután beperdült a nyári kis konyhába, ahol a kis Bakóné edényei, kondérjai, dézsái, teknői állottak szomorú rendben. Villózó szeme fényt vetett a Dózsáné szobájába, ahol hite szerint sok lopott holmi várja a feltámadás napját. Végül, mint a kóbor istennyila, bekeringelte az elhalt utcai szobáját, amelynek minden bútordarabja, a szekrénybeli hat rendbeli ruhával együtt mindjárt dobra kerül, idekint, a hosszú asztalon, hat éhes testvér szörnyű árverezése mellett.
A többiek úgy néztek rá, mint a kis kutyák a nagy kutyára.
Juli levágta magát egy székbe, megvakarta a fejét, zsebkendőjével legyezgette izzadni kezdő orcáját; megdörzsölte pisze orrát istenesen, mintha nem is az övé volna, elkezdett dobolni az asztalon, türelmetlenül szippantgatva az orrát:
- Na. Na. Mire várunk? Mind itt vagyunk. Gyerünk. Az idő pénz.
Dózsánéba szikra pattant s így begyulladt. Már fel is tátotta a száját, hogy rendretanítsa ezt a pökhendi madámot, mikor csak nyílik az utcai ajtó és begördül rajta egy kövér, izzadt ember. Valami félénk tisztelet bujdosott pötyli arcán, mint azén, aki fontos és komoly dologban keres valakit. Dózsáné hirtelen megrezzent... a kis konyha ajtajában állott és ösztönösen behúzódott, mintha el akarna bújni a megilletődött látogató elől.
Az ijedt arcú kövér ember levette kalapját, és a sietéstől el-elfulladva szólt:
- Alászolgája. Kérem szépen - a szülésznőt keresem... itt lakik?
Dózsáné úgy érezte: fejére szakadt a kis konyha bádogteteje. Itt van a rém, ettől rettegett - hívják valahova. Itt kell hagynia a boldog «ragasztás» napját, hogy a többiek mindent elharácsoljanak előle... a nagy dunyhát... a négy párnát... a barna selyemszoknyát... jaj, jaj... Szeretett volna elsüllyedni, láthatatlanná válni; de az a zsivány Jóska már rámutatott:
- Ott van.
A lihegő, izzadt kövér ember most egyenesen hozzá fordult:
- Nagyság kérem... Demeter fakereskedő vagyok... a feleségem nagyon rosszul van... méltóztassék azonnal... ha csak lehet... nem messze lakunk... Csapó-utcán...
Csapó-utca a város túlsó végén van.
-Dózsáné Bakó Erzsébet dühbe kunkorodott:
- Csapó-utcán? A világ másik végén? Mit gondol az úr, autón szoktam én járni? Van oda közelebb is szülésznő - hát mit akar énvelem?
- Nagyság az első, akit találtam. Siessünk, mert -
- Bocsánatot kérek, én most nem is mehetek.
- Nem - ??
- Egyáltalában nem. Mert, amint tetszik látni, hagyatéki tárgyaláson kell jelen lennem. Sajnálom. De a szülésznőnek is van néha polgári elfoglaltsága.
Demeter úr már spongyává gyűrte nem olcsó kalapját:
- Istenem, Istenem... De, aranyos nagysád, nagyon súlyos eset...
- Honnan tudja? Bába?
- A feleségem... szegény... borzasztóan jajgat... sikolt, nagyokat.
- Na ja! Az nem megy úgy egyre-kettőre. Első szülés?
- Dehogy. A hetedik.
- Hetedik? Hát akkor mit rémíti itt az embert? A hetedik szülés már bliktri.
- Nem bliktri az, kérem. Nagyon aggódom azért a szegény asszonyért.
- Aggódik! Maga miatt van ilyen bajban. Miért hozta ilyen bajba?
A hosszú, sovány Baloghné, Bakó Mari megsajnálta a kezét tördelő fakereskedőt, meg a feleségét és rászólt Dózsánéra:
- Ugyan, miért nem mégy, ha hívnak?
Dózsáné úgy vágta fejét a szügyébe, mint a lógós ló.
- Hogy is ne! Itt hagyjam ezt az öt éhes szájat, hogy mindent felfaljon előlem? Eredj te!
Demeter úr azt hitte, Baloghné is bába; reménykedve fordult hozzá:
- Nagysád is szülésznő?
- Dehogy vagyok.
A szegény fakereskedő sírni szeretett volna, de röstelt. Az is eszébe ötlött, hogy feljelenti ezt a renitenskedő bábát, de meggondolta a dolgot: hátha igaza van. Még egy utolsó kisérlettel rohamozta meg a tudós asszonyt:
- Megfizetem a fáradságát, aranyos nagysád... Esetleg az úton kocsiba ülünk...
Dózsáné fölhersent:
- Ezen kellett volna kezdeni! De hát már én úgy sem mehetek, örökségelosztáson kell résztvennem. Ha nagyon fél, tessék orvost hivatni. Ajánlom Trócsányi doktor urat, Széchenyi-utcán lakik. Az kitünő orvos.
Demeter úr - mit tehetett mást - megköszönte és lóhalálában elrohant.
Mari csöndesen rászólt a nénjére:
- Te. Hogy lehetsz ilyen lelketlen?
- Lelketlen? A cigányasszony bába nélkül szül a híd alatt, mégis talpraáll és megy tovább. Különben is 217 bába van a városban, miért éppen én vagyok az esedékes?
- A hagyaték fontosabb neked, mint egy élet, vagy két élet.
Erzsébet felcsattant:
- Hát nektek? Nem mindennél fontosabb, hogy itt legyetek? Hiszen a vasutas úr szabadságot kért egy napra, otthagyta a vonatokat. A bérkocsis úr is leszállott a bakról, valami sehonnait ültetett fel maga helyett, mert neki sem szalmaszál a hagyaték. Baloghné őnagysága is hazalódult a tanyáról, otthagyott libát, tyúkot, csapot, papot, mert hátha elberhelik előle szegény anyánk selyemrokolyáját. Kovácsné ifjasszonyról nem is szólok, ma még az ebédről is lemond, hogy itt lehessen.
Juli vasvillaszemeket vetett rá, s megvetően mondta:
- Gyászalak.
A vihar újra a levegőben lógott, úgy, hogy Miska jónak látta egyet fordítani a kormányon. Középre ugrott és nagyot kiáltott:
- Meddig nyavalygunk még itt? Lesz már valami, vagy semmi?
- Hogyne lenne, mikor itt vagyunk, - állott fel az asztal mellől borsugallta méltósággal István, a vasutas.
- Nahát akkor kezdjünk hozzá.
- Csak lassan, lassan. Minek az a nagy szaladás. Valakinek mégis vezetni kell ezt a tárgyalást. Ha már László bátyánk nem ér rá, válasszunk magunk közül elnököt.
No, most már ki legyen az elnök?
Istvánnak hat elemije van, itt ő a legidősebb. De Dózsáné közbereccsentett, hogy neki meg diplomája van a négy elemi mellé! Az ám, csakhogy a király is férfi, nem asszony; az elnökséghez nadrág kell, nem szoknya. Így szótöbbséggel Istvánt kiáltották ki elnöknek.
A vasutas felállt:
- Köszönöm a bizalmat, az elnöki széket elfoglalom.
Leült. És közelebb húzta magához az üveg bort, meg a poharat.
- Kezdődik a személyazonosság igazolása.
A többiek nagyot néztek: hát az mi a szösz? István sokfelé megfordult, látott egyetmást; úgy gondolta, ide roppant illik a személyazonosság igazolása. Elővette zsírosfedelű noteszét, megnyálazta tintaceruzáját, amitől a nyelve lilaszínű nyálat eresztett és szólt:
- Akinek a nevét olvasom, szóljon; a többi meg igazolja, hogy csakugyan az, aki.
Mihály meg Jóska összenézett. Jóska halkan röhögött.
De zengett az elnök úr harsány hangja:
- Bakó László disznónagykereskedő, vagyis nagy disznókereskedő, azonkívül református presbiter az egyháznál, 53 éves, nős. Na, szóljon. Jelen?
A távollevő helyett Jóska felelt:
- Böszörményben szed angol malacokat.
- Akkor nullát írok utána, - mondta az elnök és megtette, amit mondott. - Tovább: Bakó István, máv vasúti altiszt, nős, gyermekes, 50 éves. Jelen?
Nem szólt senki. Jóska csöndesen humorizált:
- Bizonyosan iszik Nagy Palinál.
- Kicsoda? - kapta fel a fejét az elnök. Akkor jut eszébe, hogy a saját nevét olvasta. - Jaj, igaz is, hiszen én vagyok. Jelen! A személyazonosság igazolt, pipát teszek a nevem elé. (Megteszi.) Azután: Dózsa Mihályné, született Bakó Erzsébet, okleveles -
- Özvegy, - javította ki a bába.
- Igen, özvegy. Okleveles szülésznő, gyermekes, 48 éves.
- Negyvenhét és fél, - javította ki a bába. Juli köpött egyet.
- Megvan. Megpipázom. Azután: Balogh Jánosné, született Bakó Mária, parasztgazdáné, 46 éves.
- Jelen.
- Megpipázom. Tovább: Kovács Istvánné, született Bakó Julianna, bérkocsisné, 44 éves.
- Itt vagyok.
- Pipa. Azután: Bakó Mihály, bérkocsitulajdonos, 40 éves, volt hadifogoly, honvédtizedes a hármasoknál, nős -
- Jelen.
- Pipa. És végül: Bakó József... hogy is mondjam... állástalan... magánzó... 30 éves.
- Itt vagyok, ragyogok.
- Pipa. Na kérem. Most a három asszonyt megbízom: hordja ki ide az asztalra édesanyánk ingóságait.
Dózsáné, mintha puskából lőtték volna ki, rohant a megboldogult szobája felé. Maga akarta kihordani a szükségeseket, mert közben «ragasztani» is szándékozott. Juli azonban elébeperdült és feltartóztatta:
- Hó, hó, Széllné asszonyság, majd csak együtt, hárman...
- Mit! - pukkadozott a nagyrétű bába - talán nem bízik az ifiasszony bennem?
- Több szem többet lát, - mondta csalfán Juli. Azzal előre lódította a sunyi Baloghnét s betuszkolta maga előtt a szobába.
Dózsánénak egy pillanatra leragadt a lába. Az elnökséghez fordult:
- Lássátok, már kezdi. Már kezdi ez a piszok!
István megkopogtatta az asztalt:
- Csend! Dózsánét rendreutasítom.
A bába dühében sírni kezdett:
- Pista! Te is ellenem fordultál? Na megállj, ezt nem felejtem el.
Berohant a két motozó asszony után.
Jóska pompás cirkuszt kezdett az osztozkodásban sejteni, azért telehold-képpel vigyorgott a jövendők elé. Lenyelte az utolsó darab szalonnát, zsiros kezét a nadrágjához kente, a nadrágja korcát felrángatta s élő cintányérként összeverte vaskos tenyerét:
- Na barátom, ha ide be nem csap az istennyila, elmondhatjuk a vízbe esett szabóval: «ezt szerencsésen megúsztuk».
Mihály a tarkóját vakarta mérgében:
- Hij, a megváltó Jézusát... ha az én feleségem öblögetne ennyit, úgy vágnám tarkón, hogy ölébe esne a feje.
István, az elnök, bölcsen szólt, mondván:
- Asszonyok. Hosszú haj, rövid ész. Egyébként is borban az igazság.
Azzal félretolta a poharat, fölvette a borosüveget, szájához illesztette és hosszan nézett az ég felé.
- Minden jó lélek dicséri az Urat, - mondta áhitatosan, s kétfelé törölte hosszú szőke bajuszát, amelyet megesett a bor harmata. Intett Jóskának: még egy üveggel Farkastól.
Jóska vidáman ügetett a sarki kocsma felé. Hiába: ünnepi nap volt a mai nap.