Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám
Ahogy megállt a két ló a szekérrel a dűlőn, Nagy István néhány pillanatig kimeredt nézéssel bámulta a két ló között a rudat, amíg a szeme könnybe nem borult. Válla előre bukott az ülésen, fejét úgy nyomták lefelé a tegnapi, tegnapelőtti gondok, mintha élete és sorsa le volna láncolva a szekér alá és most szabadon engedhetné nyargalászni a dűlő végén...
- Hó - mondta még egyszer csendesen, ámbár mind a két ló horkanó béketűréssel állt és várt.
Egészen bizonyos, hogy ostor nélkül nem mozdultak volna előre semmiképen sem.
Rácsavarta a lőcsre a gyeplőt, olyan nehéz, vigasz nélküli csavarodással, amilyennel az apja, a nagyapja készülődött hosszú, tarka esztendőkön át az őszi szántáshoz így a dérrel bevont dűlők ölén. Sötét, de súlytalan lomha felhők tülekedtek a virradat előtt. Tán vére csordult, tán könnye csordult a váradi helyekre kapaszkodó napnak, valameddig fényruha nélkül, szent mezítelenségben lógott az éjszakán meggyűlt páratengerben és egyszerre átnyilalt rajta az őszi sírás... fönt, a felhők között titokzatos sejtelmek ólálkodtak, de lent szétterült a földeken a fény. Ezüsthidak ívelődtek át a mesgyék fölött, a tegnapi szántások fölött. A falu felől szekerek zörögtek a késő hajnalon, az álmok is kipakolódtak az ekék közt, a talyigakerekek közt. Itt-ott megfeszült a lovak nyűtt oldalán az istráng, nekilódult az eke a barázdáknak, nagy megalázkodással bújt a csoroszlya a szederindák közé, nyáron született és ősszel megholt mogyoróindák közé.
Nagy István mélyről jött sóhajtással nézett belé a felhők felé törekvő napba és menten leszakadt róla minden gond. Valami nagy-nagy nyugodalom teregette ki hálaadásra nógató kezét a lelkén, mikor az ekét a barázdának nekiakasztotta. Úgy érezte, mintha egyenesen az ő számára kelt volna fel mélységesen mély álmából a nap, csak az ő földjére nyúlnának le a fényfonalak. Torkában indulót trombitált gyermekkorából egy zsoltár, szent csiri-csáréval muzsikáltak a melódiák, de mégis azt mondta, de mégis csak azt hajtogatta:
- Szárcsa ne, Kesely ne! Gyű, te...
Az ősz gyöngyszemekkel babrálta tele a lovak sörényét és gyöngy csillogott hosszan lelógó bajuszán is. Az eke alatt harsogva hasadt a föld, a barázda fenekén sikoltva szakadt ketté a tarack. Odább, a harmadik szomszéd már jött visszafelé az első kerülésből. Úgy kanyarította körül az ekével a nyári ugart, mintha valakinek mondani szeretné: íme, ezen a világon ennyi az én sorsom, de ez a sors nékem igen kevés...
- Szomszéd! - kiáltott ide Nagy Istvánhoz - nézze csak! amott viszi egy kutya a tarisznyáját.
Nagy István félkézzel elengedte az ekeszarvát és hátranézett. Csakugyan, a szekéren túl a másik dűlőben egy kutya mintha fehér holmit cipelt volna...
- Csak tán nem az én tarisznyám vitte el az a bitang? - döbbent a lelkére s gyorsabb tempóra nógatta lovait.
Mindazonáltal nem akart a szomszédnak nyomban hitet adni, hiszen annyi tréfa bandukolt szántásról szántásra így ősz-időn, hogy nevetett kínjában, ha csak rá is gondolt, ha ilyesmibe belekeveredne...
Nehezen várta, hogy visszaérjen a szekérhez.
Visszafelé jövet hátbakapta a nap, két oldalt úgy zúgott el mellette a napsütés, hogy belereszketett a lovak szőre és ahogy pőcikélve rázták a fejüket, vastag sugárban ömlött orrukból a pára a szent zuhatagban.
- Hó! - állott meg a dűlőn, de már nem bírt emlékezni, hogy mikor kifogott, hová is tette a tarisznyát vajjon?
Kicsit szédelegve ment a szekérhez, bepillantott a szekér derekába, hát nincs, hát nincs. Ijedt igyekezettel matatott a szénában, de uram Istenem, a tarisznya nincs sehol. Bősz nekibúsulással nézett át a túlsó dűlőn, ahol a kutya ódalgott a fehér holmival. Tudta már, érezte már, hogy nem fog enni ezen a napon!
- Messze bujdosott torkából a zsoltár, lehullt arcáról minden csöppje a vérének, acsarkodó indulattal kapott az esztikéhez, meglóbálta és futni kezdett a szomszéd dűlőben a tarisznyával viaskodó komondor felé.
Mikor közel járt hozzá, a kutya, mintha csodálkozna, rábámult s valameddig még vonszolta magával a széttépett tarisznyát. De nem várta be a Nagy István felé dobott esztikéjét, szaporán szedte oldalvást a lábait és hirtelen elloholt a réti sás közé.
Mégcsak híre se maradt a napi kenyérnek, csak a hagyma dísztelenkedett szétszórva a tarlón, csak a széttépett tarisznya foszlányai kápráztak incselkedve dühtől kifordult szemei előtt.
- I-inyes, azt a kutya teremtésit - káromkodott egy szörnyű nagyot -, mi lesz ebből, ha megtudja a szomszéd? Rajta fog nevetni az egész határ... Ezt nem fogja megérni! - Nagyhirtelen bepiszkálta csizmájával a mesgyébe a széttépett rongyot, rátaposott, hogy még a szél se fujja ki onnan. Valami ijedt szégyenkezés égette a szemét, mikor elindult ballagni visszafelé.
A szomszédja már ott várta a dűlőn, a szavában égett a kíváncsiság, ahogy kérdezte:
- Na, ugyi mondtam, hogy elvitte a kutya a tarisznyát?
- Vitte fenét, dehogy vitte! hiszen egy másik kutya vót.
- Másik?
- Másik. Egy kicsi. Fehér... Egy másik vót, he-he-he! - Nevetett, de mintha e nevetést az arcára decemberi szelek vonták volna.
Az ekefőn végigkalamolt az esztikével és újra befordult a barázdán.
De persze, a szántás fröstökig is kínban ment, amikor pedig megszólalt a toronyban a harang, megremegtek a belei, mikor suttogta:
- Én Uram Istenem, de éhes vagyok!...
Ha nem lett volna meg ez a baj, tán éhes se lett volna. De olyan csábító kongással terült el a határon a harangszó, utána nyomban itt is, ott is felcsapott a borult ég felé a füst a dűlők oldalán. Átszólt a szomszéd is, mikor kifordította az ekét a dűlőn, hívta, hogy menjen oda, ideje már, hogy egyenek.
Megremegett a szája széle, de mégis irtó komolyan köszönte a hívást:
- Köszönöm, szomszéd, köszönöm, tudja, ma píntek van...
- Bűtöl?
- Tudja szomszéd, nem illik rúlla beszílni, de hát mit tegyek? Én Uram Istenem, vajjon mit?
És most szerette volna, ha testét sanyargatná mihamarabb egy titkos nyomorúság, amiért nem volna szabad egy pogány fogadásból kibontani a tarisznyát.
Délben is csak vizet ivott és estefelé már ott könyökölt körülte a horizont. Egész nap addig cipelték egymást a felhők, hogy megannyi megszakadt és lassan szitálni kezdett az eső. A távoli erdőben bőrüket vetkezték a fák, olyan színtelen, fakó árnyakká lettek, hogy Nagy István úgy látta, mintha csak lett volna az erdő valaha, de estére kelvén valaki a hátán elhordta.
- Még megvakulok mán itt az éhségtől - dühöngött - és egykettőre felpakolta az ekeszerszámot, nagy robajjal megindult hazafelé.
Mikor befordult a sikátoron, valamelyes örömet érzett mégis, hogy nem tudta meg senki a tarisznyahistóriát. Tarka képek ácsorogtak kétfelől a szekéroldal mellett, ahogy ide-oda nézett, nagyvirágú tányérok, tálak sorakoztak, de a tartalmát nem tudta kivenni sehogy sem.
- Ijnye! vajjon mit főzött ez az asszony? - Felszámított magában mindenféle ételt, amilyet eddig evett vagy vágyai voltak rá úgy egy-egy bőségesebb vasárnapon.
- Fogadom, hogy túrós galuska lesz, - mutatta meg maga-magának fogafehérét és növekedő izgalommal csapott a lovak közé.
Titkon arra gondolt, hogy az Isten bűnül ne vegye, de tán baja esett valamelyik jércének, a szomszéd eltörte a lábát, a csávába esett vagy valami, de enni olyan jó, jaj de jó enni!...
Felesége, mintha olyan bizonyosan tudná érkezését, zajtalanul nyitotta ki előtte a kaput. Keresztülbillent szemsugara a portán, amelyet annyi becéző szeretettel ápolgatott volt. Az eső halk muzsikával perkészett az udvaron, az eresz se cseppent és mégis, mintha vízbe mártották volna a háztetőt. Egy piros akácfalevél pihegve vergődött el a lovak közé, mikor fogta ki őket. Bevezette az istállóba, szénát tett elibök egy ráccsal, bement a ház elé és megállt a felesége mellett.
- Hála Istennek - mondotta csendesen -, hála Istennek...
Akart valamit beszélni a kutyáról, meg a nagy éhezésről, de valahogy érezte, hogy itt, a nyugodalmas eresz alatt nem illik férfiembernek ilyen apró dolgokról beszélni.
Az asszony szótlanul álldogált mellette, a nyitva hagyott kapun vastagon ömlött be az este. Az arcára, jaj régen - kegyetlen ráncokat gyűrt az élet, de úgy tűnt fel Istvánnak, mintha ezek a vad gyűrődések eggyel szaporodtak volna a mai napon... A teste még egészen asszonyi volt és csípői duzzadó ringással billentek erre vagy arra, ahogy roppanó bokával cserélgette lábát.
Nagy István pipát vett elő és segített feleségének nézni az esőt. Csak úgy, mintha nem fontos volna, félvállról odavetette:
- Mit főztél, anyjuk?
De azért szemében benne ült a kíváncsi várakozás és a konyhában a lánya mintha kanalakat zörgetett volna...
Az asszony az urára nézett, külön fájt minden barázda az arcán, de mégis megmondta a nap, az esztendő minden keserves szomorúságát:
- Nem főztem semmit... mert... a disznó pedig megdöglött!...
Nagy Istvánnak egyet kordult a gyomra, mintha bontó fésűvel karmolták volna tele. Zsebébe nyomta ökölre szorított két kezét, de hogy lehúzta róla a nadrágot a két ököl súlya, hirtelen kivette a nadrágszíjat, kicsit meglóbálta a derekát és hátrább nyomta rajta a csatot.
- A hízó?
Ezt csak azért kérdezte, hogy mondjon már erre a szörnyűségre valamit, hiszen nem volt több disznaja az egy árva malacnál... Szalonna lett volna belőle, így, szántás-időre.
- A hízó... olyan drága kis jószág vót... hogy az Isten így szeretett véle bennünket... - sírt fel hosszú jajongó sírással az asszony és szájára szorította rokolyája alját, besietett a házba.
- I-inyes azt a keserves mindenségit - ténfergett kínlódva a ház előtt -, nesze, Nagy Pista, egyél!
De aztán sírással küszködő torokkal borult le kába alázattal malacdögbe fulladt sorsa előtt, haragudni se tudott, imádkozni se. Reszketett a rákövetkező napok súlya alatt, egy keveset izzadt, mikor megitatta a lovakat.
Lélek nélkül végezte az istállóban dolgát, mint egy két lábra állított gép. Lehetetlen terveken törte a fejét, egy másik malacot szerezni vagy valami, de olyan meddők voltak ezek a tervek, menten szétfutottak, amint behúzta az istállóajtót.
Mikor bement a házba, akkorra az egész család lefeküdt. A gyerekek szipogtak a padkán, a sutban, szerteszét egy ismeretlen félelem előtt. Nem világított más a szobában, csak a szétbontott ágy alaktalan dunyhatömege, amely alatt élete párja, a testvérpária késziti lelkét egy olyan álom elé, ahol vidám malacok sütkéreznek az örök napon, melyeket nem fog se döghalál, se más, se semmi. Egy darabig küzködve álldogált a szoba közepén, valami csudát várt, egy jó szót egy irgalmasan erős valakitől, kinek szavára menten elébe kerül a vacsora... Hisz szántott, hisz könyüivel öntözte az édes anyaföldet, hisz ember ő, hiszen enni olyan jó... óh, de jó enni! Tán kenyeret rágni kék, meghúzni jól utána a korsót és lefeküdni egy szent békességben. Csak mondaná hát az asszony, hogy egyél édes apja, egyél... Mondana valamit ez az asszony, hogy ott a kenyér én édes uram, hagymát is találsz a kamraablakban... de nem szól semmit, csak fájó ritmusban reszket a dunyha, nyilván sír; siratja az Isten különös és zord intézkedéseit. Meg aztán ezek a gyermekszivekből feltörő pisszegések... Kilobbanásig nézi a homályos ablakot, hát nincs semmi, amivel megoltalmazza kicsinyei álmát a síró fájdalomtól? Hát mi is fáj ezeknek, úr Isten, mi fáj? Jaj, hiszen a malac fáj. Igen a malac... Valamit mondani akart, amit egy édesapa mondhat veszedelem előtt a szárnyai alá bújt fiókáknak. Valamit mondani akart, ami után menten szétszakad álmukról e pokolbéli lidérc verdeső szárnysuhogása, de csak az ajka mozgott és a szája padlása volt száraz és keserű, mint lebunkózott bürök egy forró napon.
- Azért se eszek - mordult fel lelkében egy keserves dac - azért se!...
De hogy miért, arról nem tudott magának számot adni.
Némi kis láza volt, ahogy felesége mellett felgyűrte a dunyhát és lefeküdt. Hátat fordított az asszonynak és arca alá tett tenyérrel próbálta behúnyni a szemét. Piros tengerbe csendült húnyt szemében a mindenség, valami megmérhetetlen messzeségben hosszú kilométerkövek sorakoztak, de alig hogy figyelmével körülfogta őket, nyomban összegabalyodtak és helyükön két vakító fehér felhő kerülgette egymást, szilajul és vadul.
- Ni-ni! felhők - felejtette el a rászakadt nyomorúságot, de mire megfoghatta volna tudatával, akkorra már két kakas viaskodott egymással, az egyik tán fekete volt, de káprázatos gyorsasággal cserélgették egymás színét és helyzetét.
Vad kavarodással ugráltak elő a semmiből olyan lehetetlen alakok, hogy Nagy István e szédületes cirkusz láttára majdnem elbődült... rémülten nyitotta fel szemét és szaporán pislogott az ablakra.
- Egyél kenyeret, hagymát édesapja - suttogott az asszony a háta megett és karját keresztüldobta az ura vállán.
- Nem eszek - mondta szomorú makacskodással - azért se eszek.
Ámbár érezte, hogy ez a férfias dac olyan gyenge lábon áll és oly bizonytalan. Éhes volt rettenetesen.
- Ha már az Isten el is vette tőllünk, - szipogott tovább az asszony és kifelé fordult, hogy az ágy beleremegett -, azért enni mégis csak muszály... muszály neked enni, édesapja.
Nagy István kicsit megmozgolódott, mint egy makrancos gyermek. De hirtelen az is eszébe jött, hogy a búza is igen kevés, jó lesz, ha kijönnek vele tavaszig... ordítani tudott volna, hogy most már hízó sincs, búza sincs...
A felesége közelebb fészkelődött hozzá, ez a meleg fészkelődés átnyilalt megkínzott testén olyan pezsdült jóleső nyilalással, hogy tele szájjal nagyokat ásított és végigbabrált az asszony mellén.
- Nem vagyok éhes - dorombolt fel benne egy buta öröm - nem vagyok! Se malac, se kenyér, de itt van az asszony...
Félkézzel hátragyűrte a dunyhát és csókolta az asszonyt veszett, pogány akarással. Az asszony, mint akinek nincs egyebe, csak sajátmaga, amit adhat ezen a világon, remegő, síró odaadással ölelte át az ura nyakát.
*
Tán valami kihullt az éjszakából, olyan üres kongással verték vissza a falak a csöndet. Csönd van, de mégis veszett lármával van teletömve az éjszaka. Zsong, fütyül, fürészel fülében az elrepült álom. Olyan jó volt álmodni, míg itt volt az asszony karja a feje alatt, de most hideg léptekkel konganak tova a percek, minden lépésre vízbe csüng az idő lába és hallga! az óra úgy siet, úgy megy a falon... A gyerekek alusznak szaggatott, tépett aluvással és hogy tarkán összemuzsikál a sok kicsi lélek, valami ijedt sikoltássá zúdul fejében, ami van, ami az este óta volt. Rémült igyekezettel ül fel az ágyon, összecsikorgatja a fogát, hogy csak úgy ropog és káromkodni kezd:
- Hüh! de éhes vagyok...
Odakapott az asszony melléhez, hogy hátha most is elütné az éhét, mint az előbb, de csak gyenge émelyedést érzett és olyan messze volt tőle az asszony, de olyan messze... Keveset hallgatódzott még, aztán csendesen leszállt az ágyról, nagy figyelemmel babrált a ládán, amíg megtalálta a kenyeret. Félt, hogy valaki elveszi tőle, hát görcsös markolással letört egy darabot és falta és ette állati mormolással. Sósak voltak a könnyek, melyek egyre szaporább csöppekben hulltak a kenyérre és ez olyan jó volt így... Szeme valahol az eget kereste, de csak a mocskos, sárból szőtt plafon bámult le rá és az ablak iránt a régi Kossuth-kép a falon.
Érezte, hogy nagyon elfáradt, leült tehát a ládára a kenyér mellé. Az óra ütéshez kászolódott és azután lassú, kényelmes csengéssel elverte az éjfélt.