Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET
Hét hangtalan év múlt el a halála óta, s most az emlékezés szétrebbentette körötte a csöndességet. Elhangzott az akadémiai emlékbeszéd, egykori tanítványa, s azóta egyik utódja az egyetemen - Gerevich Tibor - felújította élete történetét és méltatta elvégzett munkáját. Az akadémiai emlékbeszédek a holtat dícsérő emlékezések: ami jót látnak benne, azt kiszínezik, meg is fokozzák, ami hibát, arról hallgatnak. Megkisértem, hogy kiegészítsem az akadémiai «éloge» hiányait.
A művészettel foglalkozó tudósok három lehetőség, három gyakorlati működési irány között választhatnak; a kutatás és írás, a muzeumi adminisztrálás és a tanítás között. A három foglalatossági kör közül kettőt-kettőt jól betölthet egy ember is. Pasteiner eleinte az írásban kereste elhívatását, utóbb pedig a tanításban találta meg azt.
Az író mennyiségre keveset alkotott s talán még kevesebb volt az, amit belőle megmutatott. Gerevich szerint jelentős irodalmi hagyaték maradt utána, benne nyomtatásra teljesen kész írások is. Legterjedelmesebb alkotása egyetemes művészettörténelme, amely első ilyen összefoglaló munka volt irodalmunkban. Tanítványainak és a nagyobb közönségnek szánt kézikönyv volt ez, mely a maga idején meg is felelt föladatának, de arra nem volt alkalmas, hogy írójának emlékezetét megőrizze. Főművének nem is ezt a könyvét tekintette Pasteiner, hanem azokat a tanulmányait, melyeket az «Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben» című gyüjteményes vállalat különböző köteteibe írt. Azokban Magyarország műemlékeit ismertette és csoportosította.
A magyar művészet emlékeinek ismerete Pasteinerig azokra a kutatásokra szorítkozott, melyeket néhány lelkes, de inkább dilettáns tudósunk végzett el. Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, s aki közöttük az egyetlen igazi szakember volt - Henszlmann Imre - gyüjtötte össze és adta ki folyóiratban, könyvben elsőnek a régi magyarországi művészet emlékeit. Hogy mennyi fölfedezni való maradt utánok, az csak sokára derült ki, azután, hogy Divald Kornél felkutatta a felvidéket, szász tudósok pedig Erdély szász emlékanyagát. Pasteiner elődeinek kutató munkáját nem folytatta s magyar művészeti tanulmányaiban is csak az ő kutatásuk eredményét dolgozta föl. Nem érdekelte eléggé a régi Magyarország szegényes művészeti kincse? Sok jel vall reá. Bizonyos, hogy jóval otthonosabban érezte magát fejlettebb művészeti kultúrák körében. Ha tanítványai doktori értekezéseinek tárgyát nézzük, magyar művészeti vonatkozásút alig találunk közöttük. Pedig tudjuk, hogy a tanárnak mekkora a befolyásoló hatalma a disszertációk tárgyának megválasztása körül, s tudjuk azt is, hogy Pasteiner mennyire élt ezzel a hatalmával. Erre különben csak ritkán lehetett szüksége, mert hiszen a legtöbb ifjú - és nem csak az alkalmazkodója, hanem éppen a lelkese - készségesen követi tanítójának hajlandóságát és önként alárendeli magát az ízlésének.
Azt mondhatni, hogy Pasteiner föltünésével megszakadt a régi magyar művészeti emlékek és a reájuk vonatkozó levéltári anyag kutatásának folyamata. Az Ipolyiak és Henszlmannok nemzedéke kihalt, s művészettudományi kultúránknak csak két újabb vezető alakja támadt. Az egyik Pulszky Károly volt, a másik Pasteiner. Pulszky a régi magyar művészet emlékei iránt egyáltalán semmi érdeklődést sem mutatott, nem gyüjtötte, legfölebb elfogadta őket múzeuma számára. Pasteiner a maga nem kevésbé fontos hatáskörében szintén nem sokat tett értük. Pedig tanári katedráján egyenesen az a feladat várta, hogy a magyar művészet történetére vonatkozó kutató munkát megszervezze. Mi sem lehetett volna természetesebb, minthogy tanítványainak érdeklődését fölkeltse a régi Magyarország elhanyatlott művészete iránt. Hálásabb feladatot nem is találhatott volna számukra, minthogy olyan teret jelöljön ki munkásságuknak, amely csaknem teljesen fölkutatlan volt. A könnyű és értékes felfedezések lehetőségei vártak ott az ambiciózus fiatal kutatókra. Megszerkeszteni az ország műemléki térképét, felosztani kerületekre s a kerületeket kisebb egységekre. S egy-egy egységet teljesen rábízni egy-egy lelkes fiatalemberre, aki bejárja és végigkutassa előbb ismeretlen emlékek fölfedezése céljából, majd levéltári adatokért. A harmadfél évtized alatt, amit Pasteiner az egyetemi katedrán töltött, mekkora munkát végezhetett volna az egyetem!
Hogy a mulasztás milyen jóvátehetetlen volt, azt igazában csak ma ítélhetjük meg, mikor a régi Magyarország művészeti kincses területei nagyobbrészt elvesztek számunkra. Ha elgondoljuk, hogy a világháború végéig nem volt a magyar művészet történetének összefoglaló könyve, sőt még csak olyan publikációja sem, amely művészeti emlékeinket legalább képben megörökítette volna, más világításban látjuk művészettörténetírásunk pasteineri korszakát, mint az akadémiai emlékbeszéd.
Nem volt könyvünk, mert nem volt, aki megírja s mert olyan könyvnek szükségét a közvélemény egyáltalán nem is érezte. De hiányzott a főfeltétele is: a kutató részletmunkának elvégzett szükséges mennyisége. Maga Pasteiner, mint tudjuk, nem volt kutató természet, sőt szinte úgy látszik, az iránt sem volt igazi érzéke, hogy másban fölfedezze, vagy megbecsülje az ilyen hajlandóságot. Erre különben bizonyság szegény Divald Kornél esete. Ez a fáradhatatlan érdeklődésű kutató természet tanárának ellenkezése miatt nem szerezhette meg a doktori oklevelet, amely pedig Magyarországon inkább, mint egyebütt, nélkülözhetetlen szabadalomlevél a tudományos pályán. Szerencsés véletlen volt és egyeseknek különös jóakarata, hogy Divald mégis elvégezhette a sorstól reászabott munkának nagy részét. De ahhoz az ő lelkessége és önzetlensége kellett, melyet a sok mellőzés és semmibevevés sem bírt elgyöngíteni. Viszont hány olyan esetről tudunk, amely belső összeomlással végződött a megjárhatatlan akadály előtt, amit a tanári önkény tett a tanítvány útjába. Ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor, különösen pedig később sokaknak milyen könnyű volt művészettörténetdoktori oklevelet szerezniök, sokaknak, kik azután nyomtalanul eltüntek és kiknek a művészeti kutató munka, vagy irodalom soha nem vette hasznát, akkor Pasteinernek tanítványaihoz való viszonyát, helyesebben: Pasteinerben a tanárt is némiképpen más világításban látjuk, mint az akadémiai emlékbeszéd.
Ami Pasteiner működésében, hitünk szerint, a legmaradandóbb érték, az az írói tehetsége. Amíg az egyetemi katedrára nem ült, sokat írt, sok olyat is, ami a mindennapi kenyérért való robotmunka volt, de olyat is, amivel az érdeklődését elégítette ki és ami a szíve ügye volt. Alig ösmerjük ilyen írásait, mert egykori ujságokban és folyóiratokban rejtőzködnek. Pasteiner nem igyekezett őket könyvbe gyüjteni, bizonyára büszkeségből és önérzetből is. Ez a feladat egykori tanítványaira várna. Sőt egyenesen a kötelességük volna, ha valóban fontos nekik tanáruk emléke. Mert Pasteiner írói tehetség volt. Az egyensúly iránt való érzék, vagyis a szerkesztő tehetség jellemzi írásait. Logikus fő volt, aki biztos látással szedte rendbe gondolatait és igazgatta mondatait. Az adatoknál jobban érdekelte az elmélet, de még sem olyan mértékig, hogy elvesztette volna lába alól a valóságot, mint annyi újabb művészettudós, kinek a művészeti tény csak arra való ürügy, hogy fölébe emelkedjék, olyan magasságig, ahonnan a valóságnak már sem a formája, sem a színe nem ismerszik meg, s a művészet, amely mindig konkrétum, légnemű anyaggá szublimálódik.